A lány, aki mesébe bújt a félelmei elől – Interjú Gimesi Dóra író-bábdramaturggal
Ha olvastatok már a tízemeletesekben élő óriások szerelméről, vagy láttátok a Semmi című felnőtt bábelőadást, akkor Gimesi Dórát biztosan nem kell bemutatni számotokra. A Budapest Bábszínház irodalmi vezetője megannyi darab dramaturgja, miközben olyan meseíró, akinek különleges világát már az első sorok után könnyű felismerni. A 2023-ban Év Gyerekkönyvének választott Emma csöndje című kötetben kivételes módon beszél egy szenzoros kislányról, aki a halak segítségével tud kibújni a biztonságot jelentő némaságból. Dórival a kötet születéséről, hivatásra találásról, a könyvekben feloldódó szorongásról, valamint a kortárs bábműfaj lehetőségeiről beszélgettünk. Széles-Horváth Anna interjúja.
–
Széles-Horváth Anna/WMN: A Bábszínházban találkozunk, ráadásul a művészbejárón át érkezhettem, ami nekem ‒ és valószínűleg az emberek többségének ‒ egyet jelent azzal, hogy átléptem Meseországba. Számodra viszont lassan húsz éve a második otthon ez az épület. 19 évesen ugyanis már dramaturgszakra jártál a Színművészeti Egyetemen: hogyan választottad ilyen fiatalon ezt a pályát, amiről sokan még említés szintjén sem hallanak ennyi idősen?
Gimesi Dóra: Valóban gyakoribb, hogy egy bölcsészdiploma után vagy azzal párhuzamosan indul valaki a dramaturgi pálya felé, én viszont kiskamaszkoromtól biztos voltam abban: a színházban lesz a helyem. 18 évesen rendezőnek jelentkeztem. Nem vettek fel, amit utólag életem egyik legszerencsésebb fordulatának látok. Mivel a második rostáig eljutottam, mégis úgy éreztem, van keresnivalóm ebben a közegben. Aztán amikor láttam, hogy következő évben dramaturgszak indul, már nemcsak beadtam a jelentkezést, de tudatosan készültem.
Közben meglepődve vettem észre, hogy sokkal közelebb áll hozzám, illetve a képességeimhez ez a szakma, mint a rendezés. Hiszen irodalommal kell foglalkozni, szövegekkel dolgozni, én pedig már sokat és sok ideje írtam a magam szórakoztatására.
Bevallom, egyáltalán nem volt B-tervem: ezt akartam csinálni és kész.
Sz. H. A./WMN: Az egyetemen általánosságban tanultátok a szakmát és nem szakosodtatok a báb felé, viszont a pályát már ebben a műfajban kezdted el. Valahol útközben kellett hogy történjen egy varázslatos találkozás a bábszínházzal…
G. D.: Elsőéves koromban óriási szerencse ért, ugyanis egy akkor ötödéves dramaturg fiú megállított a folyosón azzal, hogy az évfolyam bábosztálya csinál egy vizsgaelőadást, amit ő nem tud vállalni. Nem akarok én belevágni? Rávágtam, hogy igen, pedig akkoriban éppen csak annyit tudtam a bábszakról, hogy létezik ilyen a színművészetin. A darab egy felnőtt előadás volt, Fodor Tamás rendezte, aki a Stúdió K vezetője volt akkoriban, és egy igazi mester mind az osztály, mind az én életemben.
Bevallom, gyerekkoromból a klasszikus bábról nem sok emlék élt bennem, itt pedig azonnal a kortárs bábbal találkoztam. Úgy emlékszem arra a próbafolyamatra, mintha szabályosan robbant volna egyet az agyam:
egyszerre ráébredtem, itt egy műfaj, ami mindent tud. Képes elszakadni a földtől, abszurd módon mesélni, bármit kifejezni bárhogyan, sőt láttatni a lélek legkisebb rezdüléseit.
Sz. H. A./WMN: Innen már egyértelmű volt az elköteleződés a báb mellett?
G. D.: A sikeres előadás után az osztályfőnök, Meczner János, a Bábszínház akkori igazgatója elhívott gyakorlatra. Szerencsés egymásra találás volt ez, hiszen én vonzódtam a műfajhoz, ők pedig örültek egy leendő dramaturgnak. Így kerültem mindössze másodévesen ide, ahol épp a Túl a Maszathegyen próbái zajlottak. Teljesen zöldfülüként a gyakorlatban tanulhattam ki, mit is jelent ez a szakma.
Sz. H. A./WMN: A dramaturgról általában annyit tudunk, hogy az előadás szövegével ő foglalkozik valamilyen módon – alakítja, hozzátesz, elvesz, fordítja, felújítja. Miben más egy bábdramaturg munkája, mint egy klasszikus színházban dolgozó társáé?
G. D.: A bábszínház abban egyedi, hogy mindig az adott előadáshoz készül a szöveg, hiszen a bábtechnika szab meg számos dolgot a rendezésben, a szereplők lehetőségeiben. Nem nagyon emelünk le meglévő adaptációt a polcról, inkább nulláról kezdjük építeni a szöveget, hiszen mások a feltételek.
Például egy kesztyűsbáb tud sokat beszélni és dinamikusan mozog hozzá, ezzel szemben egy marionett nem fecseghet, hiszen nagyon-nagy az áttétel a színész és a báb között: idő kell, mire lemegy az impulzus a zsinóron keresztül.
Vagy ott az árnyjáték, ami inkább költői, nem igazán bírja el a dumálást, ha mégis, csak keveset és árnyaltan.
A szövegírás a bábszínházban nem lehet az előzménye a folyamatoknak, hanem már a csapatmunka része: végigköveti a rendező és a bábtervező. Utóbbi mondhatja például, hogy adott mozgást nem fogja tudni kivitelezni, ezért találjak ki valami mást. Pontosan ezt az összjátékot szeretem a műfajban a leginkább.
Sz. H. A./WMN: Ha a szöveget, illetve vele együtt az egész világot te építheted fel újra és újra a nulláról, az egészen hasonló a meseírás folyamatához. Csak ott még a bábok természetéhez sem kell igazodni. Valami hasonló vágy vezethetett ide?
G. D.: A mese műfaja mindig is az életem része volt, sohasem nőttem ki ebből, gimnazistaként is ugyanúgy olvastam meséket, mint kisgyerekkoromban. Érdekes, hogy régebben inkább rajzoltam, de akkor is történeteket mondtak el a képeim, és magamnak meséltem hozzá: tehát a szöveg és vizualitás kapcsolata mozgatott mindig.
Aztán amikor a dramaturgi munka kapcsán egyre többet találkoztam népmesékkel, akkor rájöttem: ezeket a visszatérő motívumokat én meg akarom írni a villamosra, a tízemeletesekre vagy épp egy posta épületébe. Ekkoriban sokat olvastam mesetudománnyal kapcsolatos könyveket, például Boldizsár Ildikót, így meg tudtam fogalmazni magamnak, hogy van szabadságom használni a rám hagyott eszköztárat, és ezekkel lehetek egy XXI. századi mesemondó.
Sz. H. A./WMN: A mesék gyakori fordulata, hogy a mindenkinél esetlenebbnek, gyengébbnek, furcsábbnak sikerül a végén megmutatni, milyen értékes valójában. A te történeteidnél mégis kiemelten érzem ennek a jelentőségét, mintha azt mondanád: „ne félj, ami most a hátrányodnak tűnik, az a valódi értéked”. Mint például Istipisti, az elálló fülű királyi sarj, akit csak a kőzetek érdekelnek, hogy aztán egy kővirággal teljesítse a próbát a szerelemért és a Földtani Intézetben találja meg a hivatását. Miért ennyire lényeges számodra ezzel kapcsolatban üzenni?
G. D.: Az iskola első évei számomra nem teltek jól. Nem tudtam beilleszkedni, egyáltalán nem találtam a helyemet. Egy sarokban olvasós kislányként éltem túl az első öt-hat évet, míg aztán iskolát váltottam, és kiskamaszkoromra minden könnyebb lett.
Tudom, milyen, ha csúfolnak, vagy furcsának látnak, talán számomra is gyógyító jellegűek ezek a mesék.
Istipisti története egyébként a szüleimről szól, apukám ugyanis ásványgyűjtő, és régóta meg akartam írni valamilyen formában, hogy ásványok között nőttem fel. Amikor szóba jött a saját kötet (a szerző első kötete a Csomótündér – a szerk.), ezeket az évek óta írt régi jegyzeteimet, élményeimet vettem elő, és kanyarítottam köréjük meséket.
Sz. H. A./WMN: Az Emma csöndje egy kislányról szól, aki nem bírja a hangos beszédet és az erős zajokat. (ITT írtunk róla korábban – a szerk.) Miközben Emma szülei munkahelyén, a halak némaságában érzi biztonságban magát, egy sérült cápa nyílt tengerbe való visszaengedésével párhuzamosan megérik benne az elhatározás, hogy kilép a szótlanságból, és odafordul a kortársai felé. Úgy tudom, nem csak a saját gyermeki éned adott inspirációt a főszereplőd alakjához…
G. D.: Egyrészt ismertem az érzést, milyen magányosnak lenni, másrészt a némaságban is volt tapasztalatom. Nagyon sokáig nehezen szólaltam meg a suliban. A felelés valóságos traumát jelentett, borzasztó szorongás kapott el minden alkalommal, amikor meg kellett szólalnom az osztály előtt.
Éppen, amikor érlelődött már bennem egy Emma-szerű történet, szembejött Greta Thunberg egy beszéde, aki azzal nyitotta a környezetvédelemről szóló előadását, hogy bevallotta: aspergeres, tehát számára nehéz sok-sok emberrel kommunikálni, a fényeket, a kamerákat elviselni, mégis megteszi.
Egyszerűen mert az ügy, amit képvisel, fontosabb számára. Nagyon megérintett a bátorsága.
Aztán éppen nyaralni voltunk egy barátnőmmel, amikor egy óriási akváriumba látogattunk. Azt éreztem, megvan a speciális néma közeg a hangokra érzékeny szereplőm számára: hiszen a víz alatt csend van. A szálak itt egymásba értek a fejemben: innen már vitte magát a történet előre.
Sz. H. A./WMN: Emmának Iván, a cápa ad bátorságot. A kiskamasz Dórinak mi vagy ki jelentett kapaszkodót?
G. D.: Tizenkét éves lehettem, amikor elkezdtem színjátszókörbe járni. Az előadásokat kevésbé szerettem, ellentétben a próbákkal, ahol elengedtem minden gátlást, és élveztem, hogy én nem én vagyok. Így már könnyű volt megszólalni! Őrületes csoda ez: egyszerűen felszabadultam.
Később cserkész lettem, ahol a tábortűz mellett törzsi táncot járni, vagy az éjszakai erdőben próbákat kiállni, hasonló érzést adott. Ott tapasztaltam meg először, hogy kompetens vagyok valamiben. Én, a kislány, aki addig csendes volt, visszahúzódó, hirtelen vezetőegyéniséggé váltam. A cserkészetben minden program, tábor egy mesére épül: imádtam ezeket kitalálni.
Az volt benne az igazán szép, hogy magamtól nyílhattam ki, nem állt semmi kényszer mögötte.
Sz. H. A./WMN: Tíz évvel ezelőtt még úgy beszélgettünk a kortárs bábról, vagy a felnőtteknek szóló bábszínházról mint egy jelenség, amelynek létjogosultságát el kell ültetni a köztudatban. Mégsem véletlenül került már egyáltalán szóba maga a téma. A Semmi című előadás akkoriban olyan volt, mint egy óriási kő, amit bedobtak a tóba. Nem lehetett nem észrevenni a loccsanást. A víz pedig máig hullámzik, hiszen most is műsoron a darab.
G. D.: A Semmi (Janne Teller Semmi című kötetet alapján – a szerk.) Hoffer Károly bábrendező ötlete volt, akivel már az egyetemen sokat dolgoztunk együtt. Felhívott, hogy van egy könyv, ami a mi generációnkról szól, meg kell csinálni. Akkoriban sokat beszéltünk arról, mennyire nehéz felnőni, és mit jelent egyáltalán valakinek lenni.
A Semmiben a báb és színész viszonyát egyértelműen kirajzolta a regény szerkezete: a felnőttek nyolc év távlatából néznek vissza a történetre, tehát azzal, hogy a gyerekkort jelképező bábok a legvégén felkerültek a Fontos Dolgok Halmára, egyértelműen meg tudtuk húzni a határt a gyerek- és felnőttlét között.
Ez a momentum mozgatott minket, és ahogy belemélyedtünk az alkotói folyamatba, egyre inkább láttuk, milyen erős potenciállal bírhat ez az előadás. Valóban egy generáció hangja lehet.
Ráadásul Kari makacsul ragaszkodott a Quimby-számokhoz zenei betétként, és én hiába hajtogattam, hogy képtelenség ezeket a dalokat megszerezni: szerencsére neki lett igaza. Néhány hét múlva ott találtuk magunkat egy kávézóban Kiss Tibivel szemben, aki nemcsak rábólintott a dalokra, de még írt egy újat is kifejezetten a Semmihez.
Ebben a darabban sok minden összeért, ami a végére valóban egy nemzedék lenyomatává tette, és nem csak a mi kettőnk pályáján lett fordulópont. Azt hiszem, a bábműfaj elfogadottságához is adott: rengetegen látták és sokan tértek vissza emiatt felnőtt darabra a Bábszínházba.
Sz. H. A./WMN: Hogy látod, mára révbe ért a tíz éve kitűzött cél? Egyértelműbb a báb sokszínűsége és kortalansága?
G. D.: Biztosan nagy előrelépés, hogy már a 400 fős nagyszínpadot is meg tudjuk tölteni felnőttelőadással, erre volt bizonyíték például a Dekameron. Vagy ott van a Keresztes Tamás által rendezett Frankenstein, amire Tamás neve behozott sok embert, akik aztán szájtátva mentek haza.
Persze a báb mindig szubkultúra marad, de azok között, akik színházba járnak, már egyre gyakrabban felmerül mint alternatíva.
A kortárs gyerekdarabok is sokat hozzátesznek ahhoz, hogy a ma bábszínházba járó kisgyerekek már élő, lélegző műfajnak tekintsék a bábot.
Sz. H. A./WMN: A báb tehát lehet gyereké, felnőtté, de ha rajtatok múlik, az időseké is. Az időnk rövid története az öregedést dolgozza fel egy független felnőtt előadás formájában, de a meséid között is találni a teljességben leélt életről, az elmúlásról szólót. Miért fontos számodra az idősekről mesélni?
G. D.: Az idős embereknek csodálatos történeteik vannak, amelyeket meg kellene hallgatnunk. Nekem fantasztikus nagyszüleim voltak, ahogy Karinak is – Az időnk rövid történetét szintén ő rendezte – és amikor egymáshoz nagyon közel vesztettük el őket, megfogalmazódott bennünk ez a darab. Az előadás tulajdonképpen egy roadmovie, négy idős emberről szól, akik elindulnak, hogy egy ötödik társuk hamvait elvigyék Velencébe.
Mozgásukban már akadályozottak a bábok is, viszont fiatal színészek játszanak velük. Azt akartuk megfogni a báb-színész viszonyban, ahogy a test öregszik, de a lélek fiatal marad.
Az egyik kedvenc jelenetem, amikor a két idős ember csak egymás mellett ül, de az őket mozgató színészek tekintete összeakad. Érezzük, ez most lehetne egy szerelem, de látni már csak azt látjuk, ahogy egyik idős ember a másik vállára teszi a kezét. Erről beszéltem, amikor azt mondtam: bábbal a lélek minden titkos rezdülését ki lehet fejezni.
Sz. H. A./WMN: Mára nem csupán dramaturg, de irodalmi vezető vagy a Budapest Bábszínházban. Mit jelent pontosan ez a feladat?
G. D.: Egy négyfős művészeti tanács tagja lettem, Ellinger Edina igazgató, Hoffer Károly rendező és Ács Norbert színész mellett. Az évadok felépítéséről, a következő bemutatókról együtt döntünk. Nagyon élvezem, hogy a társulatunk erős és sokszínű, és igazi, élő organizmusként gondolkodhatunk bennünk: tudjuk, kinek mi állna jól, hol tart a pályán, mire vágyik. A most végző színészektől kezdve, az erős középgeneráción át, a 82 éves Blasek Gyöngyiig minden korosztály jelen van, miközben bárhová nyúlhatunk a klasszikustól a kortárs irodalom legmélyéig. Jó itt, igazi műhelymunka folyik, éppen olyan, ami miatt annak idején a kiskamasz Dóri el tudta engedni a szorongásait.
Gimesi Dórával és Kuthy Ágnessel készült korábbi interjúnkat is érdemes elolvasni ITT, ami a bábszínház világnapja alkalmából készült
Képek: Chripkó Lili/WMN