Az utolsó brit boszorkány, akit bebörtönöztek – 79 éve ítélték el a titokzatos Helen Duncant

–

Különleges szeánszok

Helen MacFarlane 1897-ben született és a skót Callander városában élt családjával. Első látásra egy teljesen átlagos nő benyomását keltette – csakhogy Helennek volt egy különleges képessége: állítólag szellemeket látott. A nő 1916-ban ment férjhez Herry Duncanhez, és 1926-ra már úgymond egyéni vállalkozó volt – médiumként dolgozott az ország több részén, hogy el tudják tartani hat gyereküket.

Duncan szeánszai hamar népszerűek lettek: az országot először az I. világháború, majd egy súlyos influenzajárvány sújtotta – milliók haltak meg ekkoriban, a gyászoló hozzátartozók pedig szinte özönlöttek a médiumhoz, aki azt állította, kapcsolatba tud lépni az elhunyt szeretteikkel.

A szeánszokat szinte teljes sötétségben tartotta, csak egy apró vörös fény pislákolt, miközben Helen egy függöny mögött ülve transzállapotba került. A beszámolók szerint ő úgymond csak közvetítő volt, mert a transzban „előjöttek” a nőt vezető szellemek, akiket Peggynek és Albertnek hívtak, és ők vezényelték végig a procedúrát. Az ülések része volt az is, hogy Duncan úgynevezett ektoplazmát hozott létre: az orrából és a szájából ömlött ki valamiféle fehér anyag, ami úgy tűnt, az elhunyt lelkek materiális megtestesülése, mindez pedig egyszerre sokkolta és ejtette ámulatba a közönséget.

Csalás vagy természetfeletti képesség?

Ahogy egyre jobban elterjed a halottlátó Pokoli Nell híre, természetesen a szkeptikusok is felfigyeltek a nőre – például Harry Price, aki az emberi pszichét vizsgáló kutató volt.

A férfi 1931-ben Duncan engedélyével megvizsgálta a médiumot, és bár úgy vélte, hogy a nő egy csaló, aki a korábban lenyelt gézszövet és tojás keverékét hányja vissza ektoplazmának hazudva a matériát, elméletét nem tudta végérvényesen bizonyítani.

A kétkedőknek így nem sikerült megtépázni Helen hírnevét, rajongói tehát rendületlenül jártak hozzá az ülésekre.

Aztán 1939. szeptember 3-án Nagy-Britannia is belépett a II. világháborúba, és az országban újra szigorú lépéseket tettek azért, hogy csökkentsék az információáramlást, hogy a katonai titkok ne szivároghassanak ki. Az egyik potenciális rést a „pajzson” pedig a médiumok képezték a sajtó és a vezetők szemében. Úgy vélték, ha a médiumok megidézik a katonák szellemét, akkor az ellenséges kémek a szeánszokon keresztül értesülhetnek katonai titkokról.

Helen Duncan ugyan nem tartott üléseket náciknak, de nem is hagyott fel munkájával a világháború alatt, ezért egy idő után felhívta magára a katonai hírszerzés figyelmét. 1941. május 24-én Edinburghban tartott egy szeánszot, amikor egy szellem sokkoló híreket közölt rajta keresztül: egy brit csatahajó elsüllyedt. Roy Firebrace, a skót katonai hírszerzés vezetője is jelen volt az ülésen, és bár a rangja miatt bizalmas információkhoz fért hozzá, ő maga sem hallott ilyen esetről.

A szeánsz után ellenőrizte Duncan állításait, és kiderült, hogy az H.M.S. Hood nevű hajó nemrégiben tényleg elsüllyedt. Adódott a kérdés: honnan tudta ezt Duncan hamarabb, mint egy magas beosztású tiszt?

Néhány hónappal később aztán egy portsmouth-i ülésen a nő újabb tengerészeti katasztrófáról számolt be: egy tengerész szelleme állítólag elmondta neki, hogy egy német tengeralattjáró megtorpedózta az H.M.S. Barham nevű hajót, amely 862 emberrel a fedélzetén elsüllyedt. Azonban a brit kormány csak 1942 januárjában ismerte el nyilvánosan a csatahajó elvesztését.

A médium tevékenyégét a hatóságok a világháború jelentős része alatt csak csendben kísérték figyelemmel, azonban 1944-ben egy ülésen úgy tűnt, betelt a pohár: egy portsmouth-i szeánszon részt vett a Királyi Tengerészet egyik tisztje, Stanley Worth hadnagy is, aki finoman szólva kételkedett abban, hogy Duncannek természetfeletti képességei vannak, különösen akkor, amikor a nő azt állította, hogy megidézi a tengerész még nagyon is élő rokonait. Egy másik ülésre a hadnagy már egy álruhás rendőrrel érkezett, aki a szeánsz közepén tartóztatta le Duncant.  

Boszorkányper a XX. században

Helen Duncant tehát bíróság elé állították, és az akkori szokások szerint az 1824-es csavargótörvény megsértésével kellett volna megvádolni, ami többek között arra is szolgált, hogy a jósok és médiumok ne verjék át a közönségüket.

Azonban az ügyészség attól tartott, hogy a nő megúszhatja az erre alapozott vádat, ha azzal védekezik, hogy nem a szellemidézésért, hanem csupán a szeánszokra való belépésért kért pénzt.

A hatóságok pedig biztosra akartak menni azzal kapcsolatban, hogy Duncant elítélik, így nem a csavargótörvény megsértésével, hanem a boszorkány elleni törvény megszegésével vádolták meg.

A törvényt az utolsó, boszorkányság miatt kivégzett nő, Janet Horne 1727-es halála után pár évvel, 1735-ben hozták azért, hogy továbbra is büntetni lehessen a boszorkányságot, de már ne kivégzéssel, hanem börtönnel – ezzel is az újkorba vezetve az országot. A törvényt azóta nem vették elő egészen 1944-ig.

A Helen Duncan elleni per tehát már így is óriási sajtóvisszhangot keltett, és csak fokozta az érdeklődést, hogy az illetékesek „rendkívül súlyosnak” titulálva az ügyet, úgy döntöttek, hogy a londoni központi bíróságon lesz a tárgyalás, ami 1944. március 23-án el is kezdődött. A per híre még a brit miniszterelnökig, Winston Churchillig is eljutott, aki „elavult hülyeségnek” nevezte az egészet. A médiumot április 3-án bűnösnek találták, és letöltendő börtönbüntetésre ítélték. 

Összeesküvés-elméletek és a normandiai partraszállás

Az, hogy Helen Duncan ügyének a hatóságok ekkora feneket kerítettek, már alapból okot adott a pletykákra, és az sem segített a mindenféle teóriák terjedésének megelőzésében, hogy alig pár hónappal Duncan bebörtönzése után az Antant csapatai végrehajtották a normandiai partraszállást. Hívei szerint semmi véletlen nem volt abban, hogy Helen elítélése és a D-nap ilyen közel esett egymáshoz: az elmélet szerint a kormány így akarta megakadályozni a nőt abban, hogy kiderüljön a titkos haditerv.

Azonban Francis Young történész szerint nincs közvetlen bizonyíték a pletykák az alátámasztására, de elismeri, hogy a bíróságok valóban rendkívüli módon kezelték Duncant.

Mivel a fellebbezését elutasították, Duncannek be kellett vonulnia a Holloway börtönbe, ezzel ő lett az utolsó, akit boszorkányság miatt zártak rácsok mögé. Utána még egy nőt ítéltek el a boszorkányellenes törvény alapján, a 72 éves médiumot, Jane Yorke-ot, akire 1944 szeptemberében csupán öt font bírságot szabtak ki, és nem kellett börtönbe mennie. A törvényt végül 1951-ben törölték el.

A nő szabadulása után folytatta médiumi tevékenységét, követői pedig a halála után is adtak be kegyelmi kérvényt a kormányhoz, hogy mentsék fel a médiumot.

Hogy Helen Duncan honnan tudott a Hood és Barham hajók elsüllyesztéséről, és hogy miből volt az ektoplazma, sosem derült ki.

Forrás: National Geographic

Kiemelt képek forrása: Getty Images/ Mirrorpix / Contributor; Wikipedia/ Harry Price

Dián Dóri