Varázsszó a bábáktól: „mi csak alkalmazkodunk” – Traumákat gyógyító harmadik szülés

–

Hatéves lett a legnagyobb fiam. Érzelmi hullámvasút számomra minden egyes évforduló. Végtelenül hálás vagyok az életnek azért, amit kaptam, ugyanakkor újra és újra átélem a születése körüli eseményeket. Hol hibáztam? Miért nem készültem fel jobban? Vajon ha másképp alakulnak a dolgok, az javítana bármin is a jelenben? Pedig nem volt traumatikus szülés, legalábbis ezt mondom mindenkinek. Meg hát az orvos is ezt mondta:

„Ez nem volt annyira gáz”.

2017. szeptember eleje

Egy hőségriadós nap végén este tízkorkor magzatvízszivárgás gyanújával indulunk a szülészetre. Mivel a kontrakciók nem indulnak be, ezért felvesznek az osztályra és várunk. Az akkori protokoll szerint 12 órát. (Ez ma már 24.) Ebbe pont beleesik az éjszaka, ahol persze nem alszom, hiába mondják, hogy pihenjek. Mert csak ennyit mondanak. Kár, jólesne néhány biztató szó. Félek. Nincs másik szülés, a nővérek beszélgetnek, nem aggódnak, hiszen nekik ez egy az ezerből. Értem is meg nem is. Én a szülőszobai megfigyelőben rettegve várom a sokat emlegetett fájásokat, mint valami mumust. Nem alszom egy percet sem. Eljön a reggel, érzek összehúzódásokat, de nem elég hatékonyak, a méhszáj is mindössze egy ujjnyira tágul. 

„Ajjaj, anyuka, ez így nem lesz jó” – sóhajt az orvos.

Délelőtt tíz, nincs mit tenni, indítják a szülést: oxitocin, beöntés. Enni nem szabad, inni csak módjával, hátha mégis császár lesz a vége. Dél van, lassú tágulás, újabb adag „oxi”. 

A fájások erősödnek, egyre kínzóbbak. Ágyhoz vagyok kötve a szívhangfigyelő miatt, pedig jólesne picit mozogni. Gyötör az éhség, 30 órája nem aludtam, 16 órája nem ettem. A beöntés miatt teljesen üres a gyomrom, az itt-ott esetleg a testemben kószáló felszívható energiát gyászolom. Délután két óra, a tágulás alakul, de túl rigid a méhszáj, nem tud átbukni a baba feje. Az injekció nem hat.

Akkor tágítják kézzel. A fájás semmi ehhez képest.

Félóránként ránk néznek, de érdemi biztatást nem kapunk, pedig még mindig egyedül vagyunk a szülőszobán. Már alig látok, annyira erőtlen vagyok, de nincs visszaút, a baba feje a szülőcsatornában. Tolófájások jönnek, nyomni akarok. 

„Ne nyomjon még, nem puhult fel a méhszáj” – szólnak rám. 

Soha nem felejtem el az érzést, az egész testem beleborzong. De hát biztos ez is az én hibám, mert ugye, a sportolók nehezebben lazulnak fel…

Kapok egy kis gázt. Szinte elalszom pár másodpercre. Nem várunk tovább, nyomunk. Fekve.

A hasamon könyököl az egyik doki – de olyan erővel, hogy itt később lehámlik bőr, – a másik vákuummal szívja a baba fejét, a nővér pedig teljes erőből próbálja tágítani a gátat. Sajnos ez sem elég, metszeni kell. 

A mészárszéken érzem magam, az egyetlen motivációm, hogy egyben – a fejével együtt – jöjjön ki a kisfiam.

Délután három óra: megszületett! Minden rendben, hiszen itt van a kezemben! Pontosan két percig. Őt elviszik, engem varrnak, vért kapok és infúziót.  Este nyolckor engednek felállni, addig meg sem tudok mozdulni. Pisilni is kötelező, de nem megy, katétert kapok. Az első szülések átlag nyolc–tizenkét óra hosszúak. Hát, ez a levezetéssel együtt majdnem 24 lett. A férjem végig mellettem van, ő az egyetlen, aki tartja bennem az erőt. És az egészséges kisfiam. Hiszen más nem számít, csak az, hogy ő egészséges, nem igaz?

2019. december

A második terhességem egészen álomszerű, minden a lehető legjobban alakul. Éjszaka, összehúzódásokkal indul a vajúdás, otthon maradok velük, amíg tehetem. Hajnali ötkor indulunk a szülészetre. Már négyujjnyi a tágulás, gyors adminisztráció, erősödő kontrakciók, irány a szülőágy. Azért kapok egy kis oxitocint, a kérdésemre, hogy miért: „hogy rásegítsünk a fájástevékenységre”.

Hm… én azt hittem, eddig jól ment magától is, de oké, az első szüléshez képest ez eddig mintaszerű, szóval hadd jöjjön! Tolófájásokra nem várunk, nyomunk. (Közel az osztályátadás, vagy mi?) A szülésznők mindenesetre kedvesek, irányítanak. Furcsa ez a siettetés, viszont már ez is több, mint két éve, ezért nem panaszkodom.

Nagyon koncentrálok: mennyit, mikor, fújjak, nyomjak, vagy ne, követek minden instrukciót. Eszembe se jut, miért nem csinálhatom magamtól, hiszen annyival jobb minden, mint először.

A doki azért hanyagul mellém ül az ágyra és rányom a hasamra. Véletlenül belekapaszkodom a térdébe, elrántja, röhög.

Nehezen, de megérkezik a majdnem négykilós babám. Nem kapom meg. Nem sír. Dörzsölik, de nem sír. Elviszik. Meglepően higgadtak vagyunk a férjemmel, nyugtatnak, hogy életben van, oxigént kell kapnia. 

Egy óra múlva a gyermekorvos – életem leghosszabb órája – teljeskörűen tájékoztat, mi történhetett és mi a következő lépés. Átviszik a koraszülöttosztályra, az egy másik épület, én maradok. Arany óra? Hát ezt megint buktam… Végigsírok pár napot az újszülöttosztályon, ahol egyedül nekem nincs kisbabám. Egy hét múlva elszáll minden pánik, adaptációs zavar történt, nagy a baba és túl gyorsan (!) született meg. Egy felesleges antibiotikumkúra és egy hét aggódás volt az ára. De hiszen más nem számít, csak az, hogy ő egészséges, nem igaz?

2023. augusztus

A harmadik terhességem végén az jár a fejemben, vajon mi vár rám, és hogyan állhatok ki magamért jobban, mint az előző kettőnél.

Én nem tudok magamtól megszülni egy kisbabát? Még harmadszorra sem? Ejnye, de rosszul végezte dolgát ez az evolúció. 

Újabb hőségriadós nap, és megint magzatvíz szivárgással indulnak az események. Nem hiszem el, ugyanaz történik majd, mint hat éve? Szülőszoba, NST, nyugtatnak, ne aggódjak, várunk. Aggódom, rettenetesen. Napközben minden lehetséges – és persze traumatikus – verzió végigfut a fejemben. Nem tudok lehiggadni, pedig most biztonságra és nyugalomra van szükségem. 

A hidegfront ment meg: 24 óra múlva, az éjszaka közepén (pár óra alvás után) beindulnak az összehúzódások. Szinte mosolyogva vajúdok. Csak ne hagyják abba, erősödjenek, vigyenek messzire a hullámok, jöjjön, aminek jönnie kell…

Éjjel két óra. A legkisebb fiam a lehető legtermészetesebb módon, bábák finom kíséretével, beavatkozás, injekció, beöntés és siettetés nélkül születik meg. Úgy vajúdok, ahogy akarok. Közben iszom. Kérdeznek: mit érzek, milyen volt az első két szülés? Mintha a fejembe látnának. A kitolás nagyon hosszú, megint nagy baba érkezik. A lábam a bábák vállán, bátorítanak, hogy toljak erősen. Izzadok, vizes kendővel frissítenek a rövid pihenőkben. Annyira ösztönös minden: hullámzó és erősödő kontrakciók, a fájdalom és a pihenés egyensúlya katartikus élmény, minden nehézségével együtt. Csodás összhangban vagyok a testemmel, nagyobb és bizarrabb flow, mint a maratonfutás. A tapasztalatom azt várja, hogy irányítsanak, majd a bába így szól: 

„Hagyjuk, hogy a természet végezze a dolgát, mi csak alkalmazkodunk.”

Biztonságban vagyok, felemelő! Dicsérnek, mosolyognak, jól csinálom, nem sietünk. Én nyomom ki egyedül a 4200 grammot. Kapunk arany órát, illetve kettőt is. Mikor leszállok az ágyról a bába annyit mond: „Csak óvatosan lefelé, nehogy lecsússzon a koronád.” 

2023. szeptember

Hatéves lett a legnagyobb fiam. Ünnepelünk. Itt vagyok vele, a jelenben, és már nem ugyanúgy megyek vissza oda, ahol ő született. Elfogadom, ami történt. Nem érzek fájdalmat, bár ezért lelkiismeret-furdalásom van. Szegény gyerek, úgy lett kirángatva belőlem hat évvel ezelőtt, és nem tudok sírni a születésnapján. Biztos a hormonok. Vagy velem van valami baj. Na majd biztos előtör belőlem…
És hol a koronám? Ja, itt van, megvan. Meggyógyultam. 

(A cikk megírásakor sem konkrét személyeket, sem intézményt nem állt szándékomban bírálni, sem hibáztatni.  A szülés mint a kórházi alapellátási rendszer része, sajnos minden résztvevőt – orvost, nővért, édesanyát, kisbabát – részben felesleges kihívások elé állít, olykor térdre kényszerít. Ez az én történetem, és nem bűnbakkeresés. Remélem, hogy a jövőben a bábák kórházi jelenléte és a nők hite a saját testükben erősödik, hogy életet adni ne a félelem, hanem nőiességünk meghatározó és felszabadító élménye legyen.)

Kiemelt képünk illusztráció -–Forrás: Getty Images/ Nemer-T

WMN szerkesztőség