Élet egy mániás depressziós anyával
Jocó bácsi megnézte az Anya csak egy van című előadást
Eljött az ősz, a levelek hullása, a reggelek hűvössége, az iskolába igyekvő diáksereg mellett ez azt is jelenti, hogy elindult az új színházi évad. Az utóbbi időben egyre rövidebb a nyári szünet a kultúrában, így kevesebb ideig kell nélkülözni a kedvenc helyeinket. Nekem évek óta az egyik legkedvesebb színházam az Átrium. Ezért is ültem percekig némán, a könnyeimmel küszködve, amikor megtudtam, hogy a színháznak ez az utolsó évada ebben a formában. Azt, hogy mi lesz a jövőben, még senki sem tudja. Viszont a végjáték évada hatalmas elánnal kezdődött, mintha amúgy semmi gond nem lenne… Balatoni József színházi ajánlója.
–
Egyedül a színpadon
Nagyon kíváncsi voltam az első premierre, így szeptember elsején természetesen ott ültem az Átriumban. Vámos Miklós Anya csak egy van című regénye tizenöt év alatt 38 kiadást élt meg, ami hatalmas szám Magyarországon, majd 2018-ban jelent meg a 39. kiadás, ez már némileg átalakult, mert javítottként jegyezte a kiadó. Igazán kemény írás egy nagyon szövevényes anya-fia kapcsolatról, mélységekről és magasságokról, életről és halálról. Ezt a regényt vitte színpadra Nyulassy Attila szuper rendezésében monodrámaként Ivanics Tamás. Ez persze hatalmas színészi kihívást jelent, de igazi jutalomjáték is egyben, hisz minden a színészen múlik, aki a színpadon áll. Mindig ámulattal nézem, amikor valaki bevállalja ezt a nehéz feladatot.
„Anya csak egy van – egyszerfenn egyszerlenn szünet nélkül”
Egy számomra nagyon fontos emberrel ültem az Átrium előterében, a bisztró „színpad” előtt, együtt olvastuk a szemünk előtt megjelenő feliratot, ami az előadás kezdetét jelezte: „A halálnak van humorérzéke”.
Ivanics Tamás egy személyben játssza Maros László Ladót, az ismert embert, és a saját édesanyját, Maros Andorné, született Kozinkay Piroskát. A kettejük kapcsolata ambivalens, percről-percre bontakozik ki, valójában elég nehéz követni az érzelmeket. A darab elején az anya karaktere még inkább mókás, szinte paródiának tűnik. Aztán ahogy egyre jobban megimerjük a közös történetüket, megváltozik a véleményünk: akit az elején még sajnálunk és majdnem kinevetünk, a végén már irigyeljük is egy kicsit.
Az anya mániás depresszióban szenved, ezért megkeseríti a családja életét, pedig nem akarja, de egyszerűen nem tud mást tenni.
Megelevenedik előttünk, milyen együtt élni egy olyan emberrel, aki pillanatok alatt képes a mélyről szárnyalni, és a levegőből a szakadékba zuhanni. Azonnal megértettem, mit élhetnek meg mellettem az emberek akkor, amikor mélyen vagyok, holott én nem voltam mániás, csak egy „szimpla” depressziós, amivel szinte mindannyian találkozunk életünk során, de nem értjük, és nem tudjuk kezelni.
Egy idő után azon kaptam magam, hogy az anya szerepében már nem Ivanics Tamást láttam, hanem egy idős színésznőt, aki nagyon hasonlított Törőcsik Marira. Pedig ez egyáltalán nem volt tudatos színészi döntés részéről, bennem mégis egy nagy színésznő nagy színpadi pillanatait idézte meg. Az előadás során gyorsan váltakoznak a „fentek és a lentek”, ahogy az alcímben is olvasható: „egyszerfenn egyszerlenn szünet nélkül”.
A zsigereimben éreztem ezt a csapongást, a lelkem hol szárnyalt, hol pedig megszakadt egy pillanatra.
Tükör mindannyiunknak
Sokszor azon kaptam magamat, hogy képeket, embereket látok magam előtt, eszembe jutnak fontos személyek az életemből. A darab zsenialitása szerintem abban rejlik, hogy mindenki – tényleg mindenki – azonosulhat a karakterekkel, és mindannyian magunkba nézünk egy kicsit.
Tényleg van olyan, amikor hiába is küzdünk valakinek az elismeréséért, szeretetéért, sosem kapjuk meg azt. Igen, nekem is van ilyen rokonom, bár szerencsére azt nem is tudom elképzelni, milyen lehet, ha valakinek ez a személy az édesanyja. Vagyis de, hisz közvetlen közelről néztem ezt végig a saját családomban:
az egyik nagyanyám pont ilyen. Végig az ő képe zakatolt a fejemben, holott az elmúlt években csupán egyszer beszéltünk, akkor is mindössze egyetlen megjegyzést tett a hajamra, ami természetesen nem volt pozitív.
Ott és akkor azt éreztem, hogy most szívesen megölelném anyukámat és a testvéreit, méghozzá nagyon szorosan.
Kár, hogy most…
Sokszor elhangzik a darab vége felé: „kár, hogy most, kár, hogy nem korábban, kár, hogy nem eddig”.
Jó volna újrakezdeni, de jó volna, ha nem ez lenne a vége. Viszont van, amikor ez a vége, nincs tovább, nincs újra, nincs visszaút.
Eddig is így éltem, de ez a darab még inkább megerősített abban, hogy nincs más, csak az „itt és most”.
Hálás vagyok, hogy ennek nézőként a részese lehettem. Kíváncsi lennék, ki hogyan élte át az előadást, bár az arcok, a könnyes szemek, a néma csendben kisétálók elég sokat elmondtak erről.
Ez ugyan egy monodráma, de valójában mégis „kétszereplős” darab. A második, láthatatlan szereplő Horváth Péter, aki a technikai eszközöket irányítva száz percen keresztül együtt rezeg, együtt lélegzik Ivanics Tamással. Minden rezdülését figyeli, hisz a hangnak abban a másodpercben kell indulnia, a fénynek pont annál a mozdulatnál kell kigyulladnia vagy elaludnia. Egyetlen pilllanatra sem hagyhat ki a figyelem.
A nézők, a technika, a színpadon létező színész és az egész Átrium együtt lélegzett ezen az estén.
Ha tehetitek, menjetek, nézzétek meg! Amíg lehet…
Kiemelt kép: Lakatos Péter
