–

Az utolsó tanítási nap szeptemberben?

Igen. Tudom, furán hangzik, én is furán éreztem magam, de tényleg eljött a szeptember 14-e, amit egyrészt vártam, másrészt azt kívántam, bárcsak sosem jött volna el.

Amikor DTK interjút készített velem, akkor még nem tudtam válaszolni arra a kérdésre, hogy mi fog történni, amikor utoljára lépek ki az iskola kapuján úgy, hogy még ott dolgozom. Most már el tudom mesélni, ahogy azt is, hogyan telt az első hetem a Kontyfa nélkül.

Bármennyire is készültem rá, mégis váratlanul ért.

Amikor reggel elindultam a suliba, csak akkor tudatosult bennem, hogy tényleg vége, ez az utolsó napom.

Megmagyarázhatatlan érzések fogtak el… Bent mindent ugyanúgy tettem, mint máskor, bementem az órákra, mosolyogtam, tettem a dolgom. Egészen az utolsó órámig, amikor a hatodikosok egy közös levelet adtak át nekem, amit ők fogalmaztak. Ebben leírták, mennyire fogok nekik hiányozni, hogy mindent nagyon köszönnek, amit értük tettem, az élményeket, amiket együtt megéltünk. Bevallom, ott már kicsit eltörött a mécses…

Aztán végigsétáltam az aulán, végignéztem mindent, amit tíz éve nézek, ami tíz éve az életem része

Nem kezdtem nagy búcsúzkodásba, nem volt nagy, közös elköszönés, amúgy sem szeretem ezeket a teátrális dolgokat, bármennyire is hiszik néhányan rólam. Csak azt a néhány fontos embert öleltem meg, akikkel tényleg nagy mély volt a kapcsolatom.

Majd beültem az autóba, és az egyik legjobb barátom, kollégám hazavitt, ahogyan tíz éve oly' sokszor. Igen, könnyes szemmel ültem mellette, és nehéz volt ez az út.

Szerintem neki is, de mosolyogtunk, hisz tudtuk, hogy ez kettőnk barátságában csak a mindennapiság végét jelenti, de a kapcsolatét nem.

Amikor beléptem az ajtón, akkor omlottam össze, méghozzá egyetlen pillanat alatt. Percekig csak zokogtam, megszólalni sem tudtam. Ott és akkor kitört belőlem minden. Ott és akkor lezártam ezt a tíz évet.

Kommentcunami

Beállítottam a Facebookon, hogy befejeztem a munkát a Kontyfában, de ami utána jött, arra nem számítottam. Rengeteg komment, üzenet érkezett diákoktól, szülőktől, akikkel egy évtized alatt kapcsolatba kerültem. Hihetetlen mennyiségű köszönetet kaptam tőlük. Tényleg azt éreztem, hogy nem volt hiábavaló az a munka, amit szívvel-lélekkel végeztem az utolsó pillanatig.

De azért nehéz volt a szívem.

Kikapcsolás és bekapcsolás

Este elmentünk színházba, ahol a Trojka Társulat Minden tekintetben című darabját néztük, ami szerelmekről, csalódásokról, boldogtalanságról és pillanatnyi boldogságról szól. Ha még nem láttátok, nézzétek meg, érdemes, mert arcon csap a valóság. Előadás után még maradtunk a színészekkel beszélgetni, majd mentünk tovább, hogy egy kicsit levezessük ezt a nehéz napot. Ittunk egyet. Aztán még egyet. Végül egy színész barátomnál kötöttünk ki, ahol hajnalig tartó, szuper, világmegváltó beszélgetéseket folytattunk, rengeteg nevetéssel, de mélységekkel is.

Igen, onnantól kezdve éreztem, hogy szabad vagyok. Vagyis szabadabb, és most már én döntök, minden rajtam múlik.

Boldogan, mosolyogva keltem fel, még kissé kótyagosan ugyan, de éreztem, hogy mától egy új élet kezdődik

Azt gondolhatnátok, hogy iskola nélkül telt a napom, de nem. Nagyon nem. Rögtön az első „szabad” napomon egy iskolába mentem, ahol augusztus elején kezdtem el dolgozni szakmódszertani mentorként, szaktanácsadóként. Baromira megtisztelő, és hatalmas feladat, amiről azt érzem, hogy végre a képességeimnek azt a részét is használhatom, amire eddig nem volt lehetőségem.

Büszke vagyok erre a munkára, mert óriási szakmai kihívás, amibe teljes erőbedobással vetettem bele magamat, heti rendszerességgel vagyok bent az intézményben, de erről egyelőre többet nem szeretnék mondani, ez maradjon meg nekem.

Még azon a napon, egy időre elbúcsúztam egy számomra nagyon fontos embertől, úgy látszik, ez egy ilyen kemény hét.

Viszont aznap megérkeztek a szüleim is, akik egész hétvégén velem voltak, hogy ne legyek egyedül ebben a nem túl könnyű időszakban.

Múzeumokba mentünk, éttermekben ettünk, táncoltunk a Lánchíd fesztiválon, és persze nagyokat beszélgettünk. Sőt, olyan beszélgetéseket folytattunk, amiket eddig nem. Nagyon szuper volt, teljesen feltöltött lelkileg ez a pár nap.

Aztán megkezdődött a szabadon létező életmód

Ez az úgynevezett „vállalkozói lét”, amitől baromira féltem, de azonnal a magamévá tudtam tenni, és most nagyon élvezem. Munkamegbeszélések, munkaebédek, munkavacsorák, néha munkareggelik. Próbálom megszervezni a saját életemet, hetekre előre ütemezni a munkát, a mindennapjaimat.

Az egyik első dolgom volt, hogy az edzéseknek maradjon helye, mert ha lehet, most még fontosabb, hogy legyen valami állandóság az életemben. Nem mondom, hogy könnyen megy a szervezés. Hogy mennyire, azt az első home office-os munkanapom mutatja. Előre beosztottam, mikor mi lesz aznap, mit fogok elvégezni.

Hát, már az eleje borult, mert elaludtam, és hat óra helyett majdnem nyolckor keltem… Ez ilyen, azt megfigyeltem, ha nem megyek időre valahová, hanem csak magamnak dolgozom, akkor hajlamos vagyok az ébresztőt figyelmen kívül hagyni, amin mindenki csodálkozik, hisz háromperces különbséggel, három különböző ébresztőm van beállítva úgy, hogy mindegyik egy órán keresztül összesen tíz ismétlést tol. Igen, ez egy nagyon jó matematikai feladvány…

Segítek, ez összesen harminc ébresztő, aminél csak hab a tortán, hogy mindegyik borzasztóan idegesítő hangon visít. Jól érzed, szar lehet mellettem ébredni, főleg, ha én erre sem ébredek fel.

A csengő, sőt csengők tehát most valahogy nem jutottak el a tudatomig. Véletlen lenne?!

A szalagavató azért még befigyel!

Ezen a szerdán elterveztem, miket írok meg, és két megbeszélésem volt üzemezve, amikor megcsörrent a telefonom: a szalagavatóval van egy kis értetlenség, amit tisztázni kell, majd még a frakkosok is megkerestek.

Mivel én kezdtem el a folyamatot, vállaltam, hogy az osztályom szalagavatójának operatív feladatait még végigviszem, sőt, táncolok, és a kérésükre szalagot is fogok tűzni.

Amire azt elrendeztem, újra kerestek a frakkosok méretvételi időpont miatt, amit szintén egyeztetni kellett. Amikor ez megvolt, bejött egy SOS szakmai megbeszélés az egyik mentorált pedagógussal, majd még egy, a podcastunk folytatásának lehetőségeiről, feltételeiről. Aztán már kezdődött is egy harminc percre tervezett meeting, ami végül másfél óra lett, egy kerekasztal-beszélgetésről, amit vezetni fogok.

Végül azt vettem észre, hogy már negyedik órája vagy online felületen, vagy telefonon beszélek, egyeztetek mindig valaki mással, és amúgy este fél nyolc van. Ennyit arról, hogy négyig dolgozom.

Oké, ezt a rendszerezést még tanulnom kell. Ami most extrán nehéz, mert úgy kell mindent megszerveznem és elintéznem, hogy október közepén úgy tudjak eltűnni két hétre nyaralni, hogy onnan viszont semmit se kelljen csinálnom, csak élveznem az óceánt és a pálmafákat.

Hát így, kicsit hektikusan, de nagyon jól telt az új életem első hete. Egyelőre mérhetetlenül élvezem, de azért minden reggel nyolckor megszólal a szívemben egy csengő, amit csak én hallok…

Balatoni József