Így viselkedhetsz elfogadóan az LMBTQ-közösség tagjaival a Pride után is

–

Az LMBTQ-közösség nem egy hivatalos szervezet, és a tagjai sem aktivisták mind

„Amúgy ez a Pride… nem gondoljátok, hogy ezzel csak ártotok az ügyeteknek? Meg hát ezek a gendersemleges vécék…” – nos, egyrészt a Pride egy jelentős történelemmel bíró esemény, de most koncentráljunk a lényegre. Bár sokszor beszélünk LMBTQ-közösségről, fontos megjegyezni, hogy ez nem egy hivatalos szervezet. Nincs jelvényeket osztogató Nagy Meleg Tanács, amelyben titkos szavazásokkal döntenek a Nagy Meleg Ügyekről és arról, hogy ki hol, miért és hogyan szólaljon fel.

Egy hétköznapi LMBTQ-embernek Kispestről nem igazán van köze a gendersemleges vécékért folytatott harchoz a kanadai Cockpit városkában, így pedig nehezen is vonható felelősségre a kérdésben. Ahogy minden aktivizmusnak, az LMBTQ-aktivizmusnak is megannyi formája van, ezek közül a közösség egyes tagjainak van, ami szimpatikus, és van, ami nem.

Az előtted álló LMBTQ-ember pedig nem tud mindegyikért felelősséget vállalni. És csak azért, mert a közösség tagja, egyébként nem kell szeretnie a Pride-ot sem. 

A környezetedben lévő LMBTQ-ember nem a szótárad

„Figyi, akkor most pontosan mit is jelent, ha valaki pánszexuális?” – annak ellenére, hogy sokan úgy képzelik, akárhányszor bővül az LMBTQ mozaikszó betűsora, a közösség tagjai közösen ünnepelnek, az új kifejezést mantrázva mély beszélgetéseket folytatnak annak jelentőségéről és jelentéséről, és együtt szabják meg pontos definícióját, a valóság nem ez.

Bár nem lehet elégszer hangsúlyozni, mennyire fontos, hogy a többségi társadalom nyitott legyen a közösségre és kérdések által megismerje azt, ettől függetlenül a közösség tagjának lenni nem feltétlenül azt jelenti, hogy mindennel tisztában vagyunk. Ez már csak abból a szempontból sem lenne lehetséges, hogy a téma nem mindenkit érdekel.

Ahogy egy heteroszexuális sem törődik minden esetben a leszbikusok nemi vágyainak folyamataival, úgy a melegek sem törődnek a pánszexuális emberek működésével. Nagyon jó dolog kérdéseket feltenni, de ha nem kapsz választ, nem érdemes megsértődni vagy értetlenkedni, esetleg az adott fogalmat hülyeségnek titulálni. De még fontosabb, hogy nem kell ezekből a kérdésekből szőnyegbombázást rendezni.

Attól, hogy valaki queer, még nem tartozik a világnak azzal, hogy állandóan edukálja a környezetében élőket. (Megakadt a szemed a queer szón? Ugye, hogy jó lenne megkérdezni, mi az?)

Ne általánosíts! Nem minden LMBTQ-ember ugyanolyan

„Hány éves Madonna?” „Van Oscar-díja Lady Gagának?” „Cher még nem halt meg?” – bár a köztudatban az él, hogy minden meleg istenként tiszteli az imént említett, melegikonnak kikiáltott előadókat, ahány LMBTQ-ember, annyiféle ízlés. Így valójában rengetegen vannak, akik teljesen más zenéket hallgatnak, másfajta filmeket néznek és könyveket olvasnak, így nem feltétlenül vannak tisztában minden apró történéssel, ami ahhoz a mainstream kultúrához köthető, amit sokan összekapcsolnak az LMBTQ-közösséggel.

Attól, hogy egy közösséget összekötnek olyan tényezők, mint a szexuális orientáció vagy a nemi identitás, még nem köti össze őket az ízlés vagy, mondjuk, Madonna egy nagy globális kapocsként. (Aki amúgy idén lesz 65 éves. Gaga pedig kapott már Oscart dalszerzőként. És Chernek idén jelenik meg az első karácsonyi albuma. De nem ez a lényeg!)

A személyes határokat mindig tartsd tiszteletben

„És hogy fogadták a szüleid a coming outod?” – köszönöm, hogy kérded, Zsuzsa, igazából nem a legjobban, de nincs is annál jobb, mint egy kávé mellett, egy felszínes ismeretség után hirtelen felidézni életem egyik fontos személyes traumáját.

Nagyon fontosnak tartom, hogy olyan közegek jöjjenek létre, amelyben a közösség tagjai szabadon megoszthatják érzéseiket, élményeiket, sőt akár tragédiáikat. Ezeken a példákon keresztül láthatja ugyanis a legjobban a többségi társadalom, hogy nemcsak furcsa betűkről beszélnek az aktivisták, hanem hogy a társadalmi elnyomás, fóbiák, rossz törvényi ítélkezések elszenvedői valós, érző emberek. Ám ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek minden percben nyitott könyvnek kell lennie, és hogy a magánélete teljes nyilvánosságot kaphat.

Nagyon sok LMBTQ-ember él át kemény traumákat élete során a transzfóbia vagy a homofóbia miatt, amiken akár élete végéig is dolgoznia kell majd – nem szerencsés puszta kíváncsiságból ezeket a sebeket feltépni.

Igaz mindez a szexuális témájú kérdésre is. Egy meleg férfi például nem bemutatódarab, nem egy prototípus, ami kérésre el tudja sorolni a funkcióit. Ha tőled sem kérdezi meg senki, hogy állsz az orális szexszel, te se kérdezd, hogy egy párkapcsolatban ki a fiú és ki a lány.

Mindez extrán igaz a transz közösség tagjaira, akiknél még több trauma veszélye állhat fenn, illetve akiknél a test egy alapvetően is érzékeny téma lehet. Megjegyzem: valamennyire szinte mindenkinél az.

Soha ne kérdezd meg, hogy az illető „át van-e műtve” vagy nem, és azt a kérdést is kerüld, hogy „mi van a lába között”. Ahogy a te lábad köze a magánügyed, így van ezzel más is. Hidd el, mindenkinek jobb az időjárásról beszélni, mint a saját nemi szervéről. Kivéve persze a Grindren.

Hanyagold a cukiskodást

Az LMBTQ-közösség tagjai is csupán hétköznapi emberek, akik úgy is szeretnének élni – egyszerűen létezni a világban, és nem úgy, mint egy cirkuszi majom. Egy azonos nemű pár számára sokszor meglepően felszabadító lehet, ha olyan környezetben találja magát, ahol a lehető legtermészetesebben viselkedhet. Például adhat egy puszit a társának vagy megfoghatja egy pillanatra a kezét. Ha megtehet valami olyat, ami bár másnak természetes, neki nem feltétlenül az.

Éppen ezért nem szükséges megtörni ezeknek a pillanatoknak a varázsát egy vicceskedő kacsintással, vagy egy rácsodálkozó, gyerekesen gügyögő „jaj de cukik vagytok, atyaég!” felkiáltással. Annak ellenére, hogy tisztában vagyunk vele, hogy tényleg elképesztően cukik vagyunk, és épp erre a cukiságra teremtettek minket, de közben

mindennél jobban vágyunk arra, hogy hétköznapian kezeljenek minket – anélkül, hogy ez valakinek szenzációszámba menne, kirívónak számítana.

Ez a probléma azzal, ha valaki azt mondja: semmi baja az LMBTQ-emberekkel

Te is úgy gondolod, hogy teljesen normális, ha mindennapi beszélgetések során azonnal jelezzük a másiknak, hogy a kommunikáció részünkről rendben van, semmi kivetnivalónk nincs ugyanis a másikkal szemben amiatt, hogy barna a haja vagy zöld a szeme? Nagyjából a következőképp:

„Szia! Még az elején muszáj leszögeznem, hogy nekem semmi bajom azzal, hogy barna a hajad. Nem gondolom úgy, hogy emiatt az, hogy lélegzel, rossz dolog lenne.” „Szia! Engem pedig nem zavar a zöld szemszíned, ettől függetlenül még normális embernek tartalak.”

Míg én a humor eszközével próbáltam rávilágítani a dolog groteszk mivoltára, addig egy LMBTQ-ember időről időre szembesül ezzel a helyzettel. 

Eléggé megszokott ugyanis, hogy a beszélgetőpartner viszonylag korán jelzi: megnyugodhatunk, az ő mozgásterében biztonságban vagyunk, egy pihe-puha rózsaszín zónában, ahol senkinek semmi baja például a melegekkel.

Persze az elfogadás csodálatos dolog, és nagyon szép gesztus kifejezni is azt, csak nem mindegy, hogyan. És az is igaz, hogy ez néhány szituációban teljesen felesleges is.

Nem szerencsés, ha arra erősítesz rá, milyen rendes tőled, hogy például nincs hányingered az LMBTQ-közösség tagjaitól (szóval jó lenne hálásnak lenni, kispajtás, és megszolgálni ezt a jóindulatot).

Emellett megéri azt is megjegyezni, hogy például a melegek sem szeretnek minden meleget, szóval egy heterótól sem várja el ezt senki.

Melegnek lenni nem egy prototípust jelent, nem egy olyan emberfajtát, amilyet a filmekben láthatunk. Nem minden melegnek van például jó stílus- vagy szépérzéke. Csak a túlnyomó többségnek (haha). Egy hétköznapi meleg csak egy hétköznapi ember, aki így is akar részt venni a párbeszédekben. Nem kell mentegetned magad előtte. Kimondatlanul is lehet valaki homofób és annak az ellenkezője.

Tiszteld a kultúránkat

Először is tisztázzuk: attól, hogy láttál már vogueingot és konstatáltad, hogy ha mereven tartott kézmozdulatokkal táncolsz, az menő is lehet, még nem tudsz vogueingolni.

És attól, hogy láttál néhány részt RuPaul műsorából, még nem kell, hogy a meleg ismerőseiddel közös nyelved az amerikai drag queenek (egy szeletének) nyelvezete legyen. „Guuurl, slaaay, hey bitch!” – ó, ne, kérlek, ne.

Mindez mellesleg problematikus az LMBTQ-közösségen belül is. Amikor a mainstreambe nagy erővel kerültek be a drag queenek, nagyon sok meleg kezdett el olyan nyelvezeten beszélni, ami amúgy egy meglepően hosszú történelemmel büszkélkedő közösségen belüli kis közösség nyelvezete, amihez csak azért, mert meleg valaki, még nem mindenképpen van köze. Bár nyilván mindenki úgy beszél, ahogy akar, de tegyük a szívünkre a kezünket: a 80-as évekbeli fekete transz New York-i drag queenek nyelve nem mindenképpen ér össze a fehér közép-európai meleg srácok nyelvezetével. Ez nem egy olyan örökség, amit kölcsön lehet venni – ugyanis amögött is emberek és történelmi hagyományok állnak, amit jogában áll az adott közösségnek megvédenie.

Az LMBTQ-közösség nem egy meghatározott létszámú klub, amiben mindenki ismeri a másikat

„Az unokatestvérem szomszédja, Erik is meleg. Ismered?” – a világon a jelenlegi becslések szerint az emberek 5-10 százaléka tartozik az LMBTQ-közösséghez, ami azt jelenti, hogy Magyarországon néhány százezer meleg férfi biztosan él. Nem ismerhetünk tehát mindenkit (bár a Nagy Meleg Tanács természetesen minden tagújításról küld ki hírlevelet, méghozzá egy rettentő elegáns pelikánnal – megéri figyelni az eget), ennek megfelelően felesleges ilyen kérdéseket feltenni.

És ahogy már említettem, a közösség tagjainak nem is kell szeretniük valakit csak azért, mert meleg (hahó, Jim Parsons az Agymenőkből). Bár a Nagy Meleg Tanács ebben a másodpercben is dolgozik a tagok homogenizálásán (haha, érted) és az egymás közti automatikus szimpátián.

Amúgy pedig, visszatérve a bekezdés kezdőpontjához: innen is üdvözöljük Eriket. 

Viszont mindezek helyett megkérdezheted, hogy van a környezetedben lévő LMBTQ-ember – és ennél jobb nyitás a másik irányába nincs is

Az elmúlt években az LMBTQ-közösséget súlyos politikai támadások érték, ezek sok esetben teljesen megváltoztatták a közösség tagjainak életét. A 33-as törvénnyel például itthon emberek az identitásuk teljes megélésének lehetőségét vesztették el, a családtörvénnyel pedig egy komplett jövőképet. 

Bár egy tartalmas beszélgetésnek köszönhetően (természetesen az inflációról!) jó érzés kiszakadni ebből az örvényből, és nem is kell folyton mindenkit emlékeztetni arra, hogy ebben az országban plakátokon és fizetett tévéhirdetésekben a saját adójukból hazudtak róluk blődségeket, de néha lehet és kell beszélgetni ezekről is. Ha hirtelen egyik napról a másikra könyveket fóliáznak be, az egyfajta közösségi trauma. Ilyenkor pedig nem kellenek hangzatos szólamok, elég csak annyit kérdezni az érintett közösség tagjától: „Hogy vagy?” 

Érdemes ugyanis tudnod, hogy a támogatásod aranyat ér. Szóval… Go guuurl slaaaay, vogue the house downnnnn.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Alessandro Biascioli

Kanicsár Ádám András