Miért mondtátok, hogy egyetemistának lenni a legjobb dolog a világon?

–

Egyetemistának lenni ma olyan, mint csalódni Disneylandben 

Néhány hete egy orvosi vizsgálaton a doktornő megkérdezte, hogy mégis mit csinálok az egyetemen, mert elképzelni sem tudja, hogy mit tanul egy kommunikáció szakos diák. Nem ő volt az első, aki értetlenül nézett rám, és bevallom őszintén, én is elavultnak tartom az oktatást, a nyílt napon beígért „nyüzsgő diákéletéből” pedig semmit nem tapasztaltam. Modern, szabad oktatásra vágytam, olyan tanárokra, akikre felnézhetek, ezért jó nagy pofára esés volt, amikor szembesültem vele, hogy az oktatás végtelenül bürokratikus, ráadásul olyan szorosan átszőtte a politika (mondjuk, mit nem?), hogy ha nem akarok megbukni vizuális kommunikációból, jobban teszem, ha mindenben egyetértek egy-egy tanár politikai megnyilvánulásaival.

Na és vannak már kis barátaid?

Sokáig próbálkoztam, mégsem lettem a társaság tagja. A szaktársaimmal olyan távol voltunk egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől, a beszélgetéseink pedig annyira rövidek és felszínesek voltak, hogy egyik sem tartott tovább egy kapkodva elszívott ciginél. Akkor szembesültem vele, hogy tényleg nincs diákélet, amikor megláttam, hogy a közösségi teremben négy fiú áll a csocsóasztal körül, de ahelyett, hogy csatakosra izzadva pörgették volna a bábukat, az asztalnak támaszkodva nyomkodták a telefonjukat (persze ki tudja, lehet, hogy éppen egymással chateltek).

Higgyétek el, ezt a furcsa egymás mellett létezést nem csak én tapasztaltam. Betti a Károli Gáspár Református Egyetemen tanult, és neki sem lett olyan meghatározó az elmúlt négy év, mint ahogy elképzelte.

„Nem sikerült komoly barátságokat kialakítanom. Azt vettem észre, hogy egyre zárkózottabbak vagyunk. Maximum a beadandókról és az egyetemi dolgokról beszélgettünk, de azon kívül mindenki elvolt a saját világában. Nekem az egyetem abszolút egy kötelező rossz volt, egy állomás, amin túl kell lenni.”

Nincs tér és idő ismerkedni

Amikor beütött a Covid, az a minimális kapcsolat is megszűnt, ami addig kialakult. Réka a Budapesti Corvinus Egyetemre jár, neki a pandémia különösen megnehezítette kapcsolatépítést. „Az első évet azzal töltöttem, hogy a telefonomon játszottam, bár a többiek is csak a zéhákkal kapcsolatos dolgokról dumáltak. Aztán jött két év online oktatás, és amikor visszamentünk az egyetemre, szinte már alig köszöntünk egymásnak.”

Dr. Kiss Marietta, a Debreceni Egyetem docense szerint az állandó digitális jelenlét mellett az is megnehezíti az ismerkedést, hogy megváltozott az egyetemi rendszer.

„Úgy látom, hogy manapság nem tudnak olyan szoros barátságok kialakulni, mint húsz-harminc éve. Magyarországon 2005-ben vezették be a bolognai rendszert, aminek következtében a négy-öt éves képzések helyett három-négy, illetve másfél-két éves alap- és mesterképzési szakok jöttek létre.”

Elkönyveltük, hogy nincs társaság, és nem is lesz

Egy évig próbálkoztam, és mivel nem akartam lemondani a beígért felejthetetlen egyetemista életről, a második évet új intézményben kezdtem, mert hittem benne, hogy jobb lesz. De nem lett jobb. Hiába próbálkoztunk közös sörözéssel, piknikezéssel, kávézással, senkinek nem volt igazán fontos, hogy összetartó társaság legyünk. Amint azt Petra a médiaetika-óránk után mindannyiunk nevében remekül kimondta: 

„Én már nem kezelem közösségi térként az egyetemet. Nagyon nem jött be az egyetemista légkör, szóval elengedtem. Egyébként is megvannak már a barátaim a gimiből.” 

Zsolt huszonnyolc éve végzett az egyetemen, amire máig élete legszebb időszakaként emlékszik, ezért mindkét gyerekét arra biztatta, hogy jelentkezzenek egyetemre. „Nekem az a négy év jelentette a felnőtté válást, a fiatalságot és a szerelmet. A gyerekeim életében az egyetem sokadrangú dolog. Mindkettőjüknek megvan már a társasága, ezért nem is törekszenek rá, hogy új barátokat szerezzenek.”

Semmi nem olyan már, mint régen

A legnagyobb hőségben is (mint most, amikor a maximumon járatott légkondi és a jeges kávé sem hűt) kiráz a hideg, ha meghallom ezt a kijelentést, de sajnos van benne igazság.

Dr. Mondok Anita, a Debreceni Egyetem gazdaságtudományi docense azt tapasztalja, hogy a diákok gyakran atipikusak, motiválatlanok, és csak a szükséges minimum elvégzésére törekednek. Elmondása szerint nem könnyíti meg a helyzetüket az sem, hogy sokan albérletben élnek, a kollégium helyett inkább a napi ingázást választják, a külföldi diákok pedig külön mikroközösséget alkotnak.

„A személyes társasági jelenlét a közösségi média miatt jelentősen csökkent. A hallgatók gyorsan és hatékonyan cserélnek információt személyes jelenlét nélkül is.” Ezzel a legtöbb egyetemi oktató egyetértett, Czigányik Zsolt, az ELTE docense úgy látja, hogy az utóbbi tíz évben megváltozott a hallgatók viselkedése. „Nemcsak egymás között, de az órán is máshogy viselkednek. Más a hozzáállásuk, a kisugárzásuk.”

Mi a helyzet a művészeti egyetemekkel?

Tavaly a gazdálkodási és menedzsment szakra 10 302, kereskedelem és marketingre 6720, pszichológiára pedig 5700 felvételiző jelentkezett. De vajon mind a 22 722-en azért jelölték meg ezeket a szakokat, mert ez volt minden vágyuk? Vagy ebből is presztízskérdést csinálunk, mert menő, ha elmondhatjuk, hogy bekerültünk a három legnépszerűbb szak valamelyikére? A MOME-s és SZFE-s tanárok szerint a kis létszámú osztályokban összetartóbb közösség alakul ki.

Bíró Botond, a MOME tanára azt mesélte, hogy a hallgatókat erős kézzel válogatják, ezért sokkal többen vannak azok, akik elsőre nem mennek át a rostán, mint azok, akik igen. „A MOME diákjai zárt közösséget alkotnak. Az fut neki sokadszorra is a felvételinek, aki tényleg elhivatott.”

Cinti már a mesterdiplomáját csinálja MOME-n, ő is úgy látja, hogy a közös érdeklődési kör képes összetartani egy társaságot. „Rendszeresen összefutunk törzshelyeken, vagy kiállításmegnyitókon. Van egy tanárom, aki minden évben tábort rendez a nyaralójában, ahová tanárok és diákok is lejárnak. Ez például jól összehozott minket.” Cinti szerint a tanár-diák kapcsolatra nem jellemző a hagyományos alá-fölé rendelt viszony, amit a MOME formatervező-tanára, Féja Dorottya is megerősített.

„A kreatív munka nehezített pályán zajlik, a formalitások és hierarchiák pedig csak terhelik a kommunikációt. Kollégának tekintjük a diákokat.” Márk is hasonló tapasztalatokról számolt be, aki textiltervezést tanul. „A textil előtt két évig a BME-re jártam. Több mint kétszázan voltunk a szakon, senki nem volt több egy Neptun-kódnál. A nagy előadóban mindenki azt csinált, amit akart. Itt erre lehetőségünk sincs. A gyakorlati órákon nem lehet telefonozni. Rá vagyunk kényszerítve, hogy munka közben beszélgessünk.”

Tomi szerint az SZFE-s diákokra ez hatványozottan igaz. „Tízen voltunk az osztályban, négy éven keresztül reggeltől éjszakába nyúlóan össze voltunk zárva. Sokszor hétvégén is. A karácsonyi és a nyári szünetet kivéve mindennap találkoztunk. Szinte család voltunk abban a pár évben, ennek minden előnyével és hátrányával együtt.”

Ezzel Dóra is egyetértett, bár szerinte a közösségi élet kialakulásában az is fontos tényező lehet, hogy a diákok a fővárosban vagy vidéken tanulnak. „2018-ban végeztem az egri Eszterházy Károly Egyetem mozgókép és média BA szakán. Nagyon jó közösség alakult ki, barátok és kollégák lettünk. Ha egy kisfilmben dolgozunk, gyakran keressük fel egymást szakmai kérdések miatt, illetve igyekszünk segíteni egymásnak bekerülni produkciókba. Egerben sok lehetőségünk volt órák után beülni valahova, hétvégén kirándulni. A barátom a METU-ra járt, náluk is jó volt az osztályközösség, de Budapesten nagyobb volt a szórás, ezért nehezebb volt összehozni az embereket.” 

Minek mész el Pestről az unalmas vidékre?

„Régen azok mentek vidékre, akiket nem vettek fel Budapestre.” Gabi is így került a Pécsi Tudományegyetemre tizenhat évvel ezelőtt, viszont az utóbbi néhány évben kifejezetten a társaság miatt egyre többen döntenek a vidéki egyetem mellett. Dani három éve, diplomával a zsebében határozta el, hogy visszaül az iskolapadba, ezért beiratkozott a Debreceni Egyetemre. „A vidéki egyetemen összetartóbb közösség alakult ki, mint Pesten. A tanár-diák viszonyról nem is beszélve. Minden pénteken ittunk, a tanárok is ott voltak velünk a kocsmában. Ott olyan tanácsokat kaptam tőlük, amik a mai napig hatással vannak rám.”

Ricsi a győri Széchenyi István Egyetemen tanult a kilencvenes években, ekkor még működött az A-Klub. A kocsmát kifejezetten egyetemistáknak szántak és valószínűleg tényleg elég menő lehetett, ha az első fellépők között Deák Bill Gyula is színpadra lépett. „Életem legjobb estéi az A-Klubban voltak. Ott találkoztam a legjobb barátaimmal.” A kocsmát 1990-ben lebontották, de Peti azt mesélte, hogy a győri diákok nem maradtak szórakozóhely nélkül. „A Bridge közel van az egyetemhez, mi is járunk oda, de inkább bulihelyként funkcionál. Abból is az alterebb fajta.” 

Mi történik velünk?

A közösségi média és a pandémia mellett, azt hiszem, az is benne van a pakliban, hogy sokkal fiatalabban bekerülünk a mókuskerékbe, amit az X generáció jóval később kezdett el hajtani. Az Eduline közzétett egy cikket, amelyből kiderül, hogy legutóbb három éve emelték az ösztöndíjakat, miközben az infláció következtében a diákok felének anyagi problémái vannak. 2020 óta 8300 forint az ösztöndíj alsó összeghatára, ami azért is nevetséges, mert ha egy nappali tagozatos hallgató (vagyis a levelezősökre ez nem vonatkozik) megveszi a havi diákbérletét, mindössze 4850 forintja marad, ami valljuk be, nagyjából pont egy bevásárlásra elég.

Az Eurostudent 2021-es kutatása arra világított rá, hogy az egyetemisták 55 százaléka folyamatosan dolgozik. Sokan azért vállalnak munkát, mert másképp nem tudnák finanszírozni a tanulmányaikat. Ezek alapján nem csoda, hogy az egyetemi éveinket nem életünk legbulisabb időszakának éljük meg.

Ezt Kiss Marietta is hasonlóan látja. „Megváltoztak a hallgatói preferenciák. Sokkal tudatosabban tervezik a jövőbeli karrierjüket, mint korábban. Húsz évvel ezelőtt elvétve lehetett olyan hallgatókkal találkozni, akik a képzés mellett dolgoztak, ma már az a ritka, ha valaki csak egyetemre jár. Így szereznek szakmai tapasztalatot, amit az egyre bővülő duális képzések is elősegítenek. A hallgatók nagy része nem látogatja olyan intenzíven az órákat, mint korábban, így kevesebb lehetőségük van a szorosabb kapcsolatok kialakítására.”

Máshol sincs kolbászból a kerítés

A barátom Londonban járt egyetemre, szó szerint leesett az állam, amikor először megláttam a „büfét”, ami leginkább egy elegáns pesti bárhoz hasonlított. A külföldi egyetemeken az oktatás általában sokkal gyakorlatiasabb, arról nem is beszélve, hogy amíg minket olyan ősrégi számítógépen tanítottak szerkeszteni, aminek fél órába telik, mire bekapcsol, a barátom egyetemén egymás mellett sorakoznak a legújabb Apple gépek a termekben.

Ennek ellenére a Madridban, Párizsban vagy Amszterdamban tanuló ismerőseim is arra panaszkodnak, hogy az egyetem után elhalnak a kapcsolatok, amit azzal magyaráznak, hogy a diákok fele külföldi, sokan csak állomásként tekintenek az egyetemre.

„Sokkal könnyebb külföldön ismerkedni, mindenki nyitott, rengeteg programlehetőségünk volt, és éltünk is vele, de a suli végével szétszéledtünk.” 

Beálltam a sorba, elengedtem, passzív lettem

Akár ciki, akár nem, megbékéltem vele, hogy nem fogok a gyerekeimnek arról mesélni, hogyan zárta be magát Feri a koleszszobába, milyen puskázási technikát forradalmasított Tamás, és melyik egyetemi buliba jött ki a tűzoltóság. De lesznek más történeteim, mert megmaradtak a gyerekkori barátaim, új kapcsolatokat építettem a munkahelyemen, és egyébként online is. 

Biztos vannak olyanok (nagyon bízom benne, hogy vannak), akik velem ellentétben csodás időszakként élték meg az egyetemista éveiket, akik jókor voltak jó helyen, talán nyitottabbak voltak, és maradandó barátságokat kötöttek. Kérlek, mondjátok el, hogy csináltátok, mert én belefáradtam.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / FluxFactory

WMN szerkesztőség