Látom, amit látsz: bűnügyi drámának indult, bizarr szerelmi történet lett belőle
Kritika
Vilmányi Benett iránti rajongásom – nem túl egyedi módon – 2017-ben, a Terápia harmadik évadánál kezdődött. Már akkor magával ragadott az a színészi tehetség, amilyen mélységgel el tudta játszani a problémás, börtönbüntetésre ítélt fiút, utána pedig volt alkalmam színházban is látni, legutóbb pedig az egészen kivételes Larry című filmben mutatta meg, hogy napjaink egyik legkiválóbb fiatal színésze. (D. T. K. is elvitte magával nemrégiben, ha kimaradt volna, ITT pótolhatod) Ebből kifolyólag izgatottan ültem be a legújabb főszereplésével készült film, a Látom, amit látsz sajtóvetítésére. Az első jeleneteknél még éreztem a bizsergést, aztán ez nagyon hamar átcsapott értetlen unalomba. Krajnyik Cintia írása.
–
A Szabó Mátyás által rendezett Látom, amit látsz egészen zseniális alapkoncepcióval indít. A történet szerint Ábel (Vilmányi Benett) különleges képességekkel rendelkezik, és professzora (Lukáts Andor) iránymutatásával,
egy speciális székben ülve, képes arra, hogy eltűnt gyerekeket találjon meg, azáltal, hogy az ő szemükön keresztül látja a világot, így lehetősége nyílik a környezet beazonosítására.
Ehhez azonban szükség van arra, hogy az elveszett gyerekek hangját hallja, amelyeket magnókazettán játszanak le. A film képi világa kifejezetten retró hatást idéz, ugyanakkor a cselekmény a jelenben játszódik, így számomra az első logikai bukfenc ott vetődik fel, hogy napjainkban – főleg állami gondozott gyerekek esetében –, ki, mikor és miért készít hangfelvételeket, ráadásul kazettára. Ezen azonban könnyedén túl is tettem volna magam, ha aztán a film nem bicsaklott volna meg még legalább egy tucat ponton.
Egyáltalán nem világos, hogy a Belügyminisztérium jóváhagyásával működő cégben miért nem alkalmaznak több Ábelhez hasonló tehetséget,
az ugyanis később kiderül, hogy gyakorlatilag teljesen véletlenszerűen rá lehet bukkanni olyan gyerekekre, akik elsajátíthatják ezt a képességet, a szabályokat azonban fontos betartani, ha az ember nem akar a szubjektált személy fejében ragadni, vagy akár elveszteni a látását, ahogy ez korábban a professzorral is megtörtént. Azt végképp nem értem, hogy egy ilyen vállalkozás hogyhogy nem dúskál a milliókban, miért tűnik úgy, mintha az alkalmazottak és maga a cég is a létminimum szélén egyensúlyozna, ha egy olyan szolgáltatást nyújtanak, amiért a legtöbb szülő bármennyit kifizetne, ha elveszik a gyereke. Az sem teljesen világos, hogy miért csak gyerekek eltűnése esetében alkalmazható a módszer, felnőtteknél nem, de bevallom, a 102 perces játékidő nagyon hamar annyira kínzóan lassúvá és vontatottá válik, hogy még az is lehet, hogy erre kap a néző magyarázatot, csak én siklottam át felette.
A kezdetben izgalmasnak ígérkező bűnügyi dráma hamar átcsap egy meglehetősen furcsa és bizarr szerelmi történetbe,
amikor Ábel a professzor megoldatlan ügyei közül hallgat meg egy kazettát, és összekapcsolódik egy fiatal nővel, Verával (Hartai Petra), aki még gyerekkorában tűnt el. Ábel úgy rendezi a szálakat, hogy legyen alkalma a szubjektáláson kívül élőben is megismerkedni a lánnyal (full creepy, a lány helyében fejvesztve menekültem volna, mikor ez kiderül), és rögtön az első pillanattól kezdve ki is alakul a vonzalom köztük, bár ezt szintén nehéz elhinni a vásznat nézve.
Ábel, bár nem lenne szabad, megosztja a titkát Verával, és innentől kezdve az lesz a szórakozásuk, hogy közösen szubjektálnak, tehát a fiú a lány szemén keresztül lát, miközben együtt vannak. Ez még kezdetben izgalmas koncepció is lehetne, hogy valaki úgy esik egy másik emberrel szerelembe, hogy az ő szemüvegén keresztül tekint a világra, de Vera kiemeli, hogy csak akkor lát sokkal szebb színben mindent, ha érzi, hogy Ábel is a fejében van.
Nehéz követni? Nem véletlenül.
Magából a történetből is nehéz kihámozni, hogy ennek tulajdonképpen mi értelme van.
Főleg azután, hogy a fiatalok már egy párt alkotnak, teljesen érthetetlen, hogy a közösen töltött idő során Ábel miért akarja Vera szemén keresztül szemlélni az eseményeket, ezáltal nem a lányt, hanem önmagát nézni folyamatosan. Akár egy csók vagy együttlét közben. Az már csak hab a tortán, amikor a parkban beállnak egy csapat fiatal közé frizbizni. Teljességgel elképzelhetetlen, hogy a fiú hogyan tudja elkapni a frizbit, ha azt látja, amit a lány, ergó önmaga tükörképét kell leképeznie, és aszerint koordinálni a mozgását.
Bár nem tudjuk meg, hogy a szerelmeseket a testi vonzalmon kívül mi köti össze, mert a kapcsolatuk mélysége nem bontakozik ki a filmben, valójában nem folytatnak érdemi beszélgetéseket, pedig vélhetően mindkettejük múltjában lenne bőven tartalom. A sok közös szubjektálás hatására Ábel úgy dönt, felhagy a munkájával, és olyannyira nem érdeklik már az elveszett gyerekek, hogy nemcsak a saját képességét szeretné a jövőben kizárólag öncélúan arra használni, hogy Vera fejében legyen (és ismét kiemelem, ezzel leginkább csak önmagát nézni), hanem még arra is képes lenne, hogy az egyetlen olyan széket ellopja a professzor irodájából, ami alkalmas a szubjektálásra.
A film befejezése az én értelmezésem szerint az, hogy Ábel és Vera boldogan élnek, amíg meg nem halnak, vagy ameddig szét nem mennek,
de akkor Ábel ráfázna, hisz Vera fejében maradna örökre, és nézhetné, ahogy, mondjuk, egy másik férfi oldalán találja meg a boldogságot vagy szül neki gyereket.
Kár ezért a történetért, mert ígéretesen indult. Vilmányi Benettnek mindenesetre továbbra is maradok híve.
Kiemelt képünk forrása: Filmsquad