„A szabad életért sok mindenről le kell mondani” – így élnek valójában a digitális nomádok

–

A közösségi médiát görgetve egyre többször jönnek szembe velünk látszólag egész évben utazó, egzotikus helyekről posztoló emberek. Persze ilyenkor joggal fogalmazódhat meg bennünk a kérdés, hogy ők miért, miből és hogyan, de leginkább: mi miért nem?

Annak ellenére, hogy tisztában vagyunk vele, hogy a közösségi médiában mutatott kép meglehetősen torz, az, hogy egyre több embert látunk ezeken a platformokon „útközben” dolgozni, illetve egzotikus helyekre cserélni az addigi lakhelyüket, nem puszta szemfényvesztés. Mind többen választják ugyanis az életformát, amelynek hála kötöttségek nélkül, szabadon utazva tölthetik az életüket (vagy legalább pár évet belőle). 

Jelenleg nagyjából 35 millióan mondják magukat digitális nomádnak, egyes előrejelzések szerint pedig 2035-re a számuk elérheti az egymilliárdot is, ha a mostani tendenciák nem lassulnak.

Nem csoda, hogy emiatt komplett infrastruktúra és városrészek épülnek köréjük, ami még több embert vonz a legnépszerűbb úti célokra. Ennek azonban számos negatív hatása is van; de ne szaladjunk ennyire előre.

A kalandvágyon kívül sok embert az új ingerek, kapcsolatok keresése hajt, míg mások az elveszett motivációjukat, illetve kreativitásukat remélik megtalálni útközben – és gyakran sikerrel is járnak. Az új környezet, a közösségi terekben (például co-working irodákban, nomád hubokban) megismert nemzetközi kapcsolatrendszer, vagy a befogadó ország kultúrája jó hatással lehet szakmai és magánéleti szempontból is a digitális nomádokra.

Élet szabadon

Míg vannak, akik tudatosan döntenek e mellett az életforma mellett, addig másokból véletlenszerűen válnak nomádok. Korábbi WMN-szerzőnk, Darányi Lea ez utóbbiak közé tartozik.

2016-ban dél-amerikai útján kezdtek kifogyni a tartalékai, ezért amikor egy barátja munkát ajánlott neki egy online lapnál, habozás nélkül elfogadta. Majd emellé jött még néhány webszerkesztési feladat, illetve fordítói munkák. „Engem mindig is egy dolog érdekelt: hogy az életemet úgy tudjam élni, ahogy igazán szeretném. Erre fókuszáltam mindig” – kezdi Lea, akiben csak később tudatosult, hogy véletlenszerűen kialakult életformájára külön kifejezés létezik, és meglehetősen sokan űzik vele együtt.

Utazásai során nem kereste tudatosan a nomád életformára berendezkedett helyszíneket. Eleinte az utazáson volt a hangsúly, és csak napokat maradt egy-egy helyen, ahogy azonban fáradni kezdett, ez az idő olykor hetekre, akár hónapokra hosszabbodott. 

„Kizárólag annyit dolgoztam, amiből élni, majd idővel továbbállni tudtam” – mondja. 

Az évek során ezért sokféle munkát elvállalt: az írás mellett nyelvet tanított, fotózott, de bármi olyan tevékenységet elvégzett, amiből támogathatta az utazásait. „Állandóan utaztam, minden porcikám tiltakozott, hogy abbahagyjam – és hát valamiből azért ennivalót is kellett venni. Összességében azonban kis melókból megélni kemény, emiatt sok nomád csóró. A szabad életért sok mindenről le kell mondani.”

Itt is megvannak a társadalmi osztályok

Hiba lenne egyetlen homogén csoportként tekinteni a digitális nomádokra, Lea szerint ugyanis legalább négy nagyobb alcsoportra lehet őket bontani – bár ezek sem különülnek el élesen egymástól, sok bennük az átfedés.

Az utazók egy részének van egy főállása, amely bárhonnan végezhető – ők kiélvezik, hogy világot láthatnak a munkaidő végeztével, és akár jobb körülményeket tudnak maguknak teremteni, mint otthon.

Vannak, akik saját vállalkozást vezetnek útközben, így maguk osztják be az idejüket, sokan pedig kreatív területen dolgoznak, így leginkább alkotnak, ismerkednek, inspirálódnak útközben.

„És vannak azok, akik tavaly mondtak fel, gyorsan »megvilágosodtak«, most pedig már kurzusok formájában árulják a tudásukat az életmódról, esetleg coacholják a népet arról, hogyan kellene élni, szeretni.

Megmosolyogtató és kicsit groteszk is, hogy van, akinek az egyetlen bevétele nomádként egy kurzus arról, hogyan kell digitális nomádként élni.”

Nem mindenki örül nekik

Ahogy növekszik a nomádok száma világszerte, úgy szaporodnak a velük kapcsolatos kritikák is: sokak szerint a közösségeik nincsenek tekintettel a befogadó országra és a helyi lakosságra. A nagy tömegekben érkező utazók miatt a helyiek számára élhetetlenné válik az adott település.

Vannak, akik a neokolonizáció egy fajtájaként emlegetik a nomádhullámot, mivel az így utazók több mint fele az Egyesült Államokból érkezik (a második legnagyobb csoport pedig Nagy-Britanniából, de más nyugat-európai országok lakói is nagy számban képviseltetik magukat). Az, hogy a nomádok kihasználják az olcsóbb lokáció előnyeit és a vásárlóerejük is nagyobb, hatással van a helyi árképzésre. 

Sok helybeli így már nem tudja kifizetni a megemelkedett árakat, és akár ki is szorulhat a saját városából.

A nomádokat támogató infrastruktúrát sokszor szintén külföldiek, korábbi nomádok fejlesztik, ezzel pedig kialakítják a saját társadalmi rétegüket, közösségüket – ami nem minden esetben kapcsolódik a helyihez.

A vándorlás vége

Lea egy éve Barcelonában él, egy sporttechnológiai cégnél végez üzletfejlesztést – felhagyott az állandó vándorlással. Rióba, ahol két évig élt, a Covid miatt nem tudott visszamenni, és úgy érezte, Budapestre hazatérni túl nagy váltás lenne, így megkereste a középutat: egy várost tengerparttal, napsütéssel, európaisággal. Ezeket mind megtalálta Barcelonában, nem csoda, hogy itt érte el a vágyakozás az állandóság, a rutinos hétköznapok iránt.

„Az elején még izgalmas a logisztikázás és az állandó úton levés, ez azonban egy idő után lefáraszt. Az, hogy a szociális hálód folyamatosan változik, egy ideig szuper, aztán felszínessé válik mindig új és új embereket megismerni. Kicsit az agyad is belefárad, elkezd összefolyni minden: folyton az az érzésed támad, hogy az adott beszélgetést már átélted – mintha egy időcsapdában lennél.”

Barcelona – az említettek miatt – igazi paradicsom a digitális nomádok számára, Lea így ma már a helyiek perspektívájából is megtapasztalhatta, milyen hatásai vannak a nomádok növekvő hullámának. 

„Ha az ember nem vigyáz, az átjáróházjelleg miatt itt is ugyanolyan nehéz lesz stabil barátságokra lelni, mint útközben, a nomádok gazdagabb rétege miatt pedig a lakásárak az egekbe szöktek.”

Sok nagyvárosban okoz lakhatási krízist, hogy a jobb lakásokat turistáknak vagy néhány hónapra maradó külföldieknek (cserediákoknak, esetleg digitális nomádoknak) adják ki, mivel így sokkal több pénzt elkérhetnek, mintha hosszú távú (helyi) bérlő venné ki őket.

De hogyan csökkenthető a szakadék?

„Az én kapcsolatom jó volt a helyiekkel, bár én mindig is a hippi utazók táborát erősítettem. Engem leginkább furcsának, csodabogárnak néztek. Gyakran húztam meg magam helyiek kanapéján, és kezdetben azt sem sokan tudták, mit is jelent pontosan digitális nomádnak lenni, ezért érdeklődve hallgattak, tudni akarták a titkot.”

A nomádok növekvő tömege miatt azonban ma már egyre többen az elszálló árakkal és a túlzsúfolt lokációkkal azonosítják az utazókat, ami miatt kevésbé látják őket szívesen.

„Amikor helyiként egyre nagyobb problémát okoznak a növekvő élelmiszer- és albérletárak, elég bicskanyitogató azt hallgatni másoktól, hogy mennyire olcsónak találják a várost, ahol élsz.”

Lea szerint erre a problémára leginkább az lehet a megoldás, ha a kiváltságos csoportok ráébrednek a kiváltságosságukra, és ezt meg is osztják a fogadó ország lakosaival.

Helyi termékek fogyasztásával, a teljes helyi közösség életét jobbító kezdeményezések támogatásával egy mindenki számára nyertes helyzet alakulhat ki, amiben a nomádok nem kívülállóként, de nem is gazdag megmentőként, hanem a közösség egyenjogú tagjaiként (és nem mellesleg adófizetőként) szerepelnek. 

A távoli munkavégzés elterjedésének és a stabil internethálózatnak köszönhetően a fejlődő országok helyi lakosainak esélye is egyre nő arra, hogy külföldi cégeknél helyezkedjenek el úgy, hogy országot se kelljen váltaniuk, és a hazájukban elérhetőnél magasabb fizetésért (főleg a tech- és a kreatív iparágakban) dolgozzanak. Ebben pedig akár a nomádok is a segítségükre lehetnek kapcsolatrendszerükkel (ahogyan például az Indiában indított mentorprogramok esetén is történt).

„A szellemiségbeli szakadék – hogy kinek igénye a normális rutin, és kinek az utazgatás – felszámolására pedig egy megoldás létezik: hagyunk mindenkit békében csinálni, amit akar, ameddig nem okoz vele kárt másoknak.”

Forrás: ITT és ITT

A képek Darányi Lea tulajdonában vannak

Pichler Zsófi