telekom - magenta

 –

A net nélkül felnőtt generáció

Negyvenhárom éves vagyok. Még a felnőtt életem első tizen-egynéhány éve is úgy zajlott, hogy hetente postára, bankba, hivatalba, ügyfélszolgálatra jártam. A fiatalabbaknak mondom, hogy személyesen intéztem az ügyeket, még csak nem is telefonon. Ahogy mindenki más is.

Aztán egyszer csak elém raktak egy eszközt, azon az internetet, azon egy weboldalt, és közölték, hogy ezentúl a bankot, a postát, és minden pénzzel kapcsolatos dolgot, valamint az ügyfélszolgálatos és hivatalos ügyek közül is sokat itt tudok intézni, fotelból, otthonról. Nagyjából itt véget is érhetne az érvek és ellenérvek ütköztetése nálam.

Ám a többi csak ezután jön: webshopok! Mindenki idézze fel fejben egy pláza ruhaüzletét. Megvan? Most képzeljen bele egy random férfi vásárlót vagy női vásárló férfi kísérőjét. Jelentkezzen, akinek egy mosolygó, boldog férfi arca ugrott be. Hm, ugye? Mondom én.

Végtelen szabadság

Állások, munkahelyek tömegei a legváltozatosabb fajtából váltak olyanná a digitális térben, hogy lényegében bárhonnan végezhetők. Értem én, hogy azonnal mindenkinek a telefonjára érkező e-mailek a jogos ellenérvei, amit sokan digitális póráznak hívunk, és ez valahol így is van.

De mi a jobb? Bent ülni ötig-hatig, és várni, hátha megjön az a nyomorult fontos e-mail, ahogy 2002-ben csináltuk, vagy kutyasétáltatás közben, már otthoni ruhában megválaszolni valamit?

Vagy vásárlás, ügyintézés, akármit csinálás közben egyszerre két dolgot csinálni, azaz időt nyerni magunknak?

Nem kétséges, hogy az új világban újra meg kellett tanulni beosztani az időt, a napot. Más lett egy csomó minden. Az új típusú alkalmi, projektjellegű, otthonról, külföldről végezhető munkák azért csodálatosak, mert így akár egy állandó munka mellett is kipróbálhatunk új dolgokat, saját ötleteket, szinte bármit. Nem kell hozzá felmondani, mindent kockára tenni. És ez csak a munka. Mellette szenvedélyek, hobbik, régi álmok valósulnak meg, ami viszont digitális tér nélkül régebben elképzelhetetlen volt, nem is létezett.

Közösségi terek

Ha harminc évvel ezelőtt repülőgép-modelleztél, akkor azt vásároltad, amit a közeli boltban vagy nagy ritkán külföldön elértél. Nem láttad a neten a világ összes modelljéhez a… mindent. Eljártál lelkesen modellezős csoportba a kultúrházba vagy egy kocsma kistermébe. Ma (gondolom) a Facebookon tagja vagy egy ötmilliós csoportnak, és innentől máris más a szintje a hobbidnak. Ugyanez majdnem mindenre érvényes, hiszen a szociális kapcsolataid, az újságolvasás vagy utazáskor a térképböngészés is kissé átalakult: ahelyett, hogy a kocsi jobb első ülésén gubbasztanál – és hányingerrel küszködve lapozgatnál –, a telefonodon nézed, hol jártok épp.

Én emiatt tudtam elkezdeni blogot írni, kísérletezni az írással. És emiatt írhatom ma ezt a cikket is.

A digitális térben tartom a napi kapcsolatot a legjobb barátaimmal, akikkel még egymással telefonálni sincs időnk család mellett naponta, hiszen több mint tízen vagyunk.

De a legfontosabb mégis, itt is: a család

A digitális térben emiatt nemhogy nem szakadt meg a kapcsolatom a családom külföldön élő tagjaival, hanem egészen elképesztő módon akkor beszélünk, amikor akarunk. Skype-on vagy sok más applikáción keresztül látjuk is egymást.

A család a telefonokon keresztül közös fotóalbumokba tölt fel fotókat a gyerekekről, a családi eseményekről, utazásokról. Közelebb vagyunk egymáshoz, minden értelemben.

A feleségemnek sem kell szaladgálnia sárga csekkekkel, sőt. Mint minden nőnek, neki is hatalmas a feladatlistája. Ezer dolog van, ami korábban és hagyományosan a nő feladatainak számított (részben a magukkal szembeni, részben a társadalom irántuk támasztott elvárásai miatt). Ma értelemszerűen rengeteg nő ezek jelentős részét a korábbi idő töredéke alatt elvégzi online – azaz több ideje jut akár a babára, akár saját magára vagy bármire. Arról nem is beszélve, hogy ezeket a feladatokat online ma már tényleg bárki elintézheti, így sokkal egyszerűbb egy zűrös napon besegíteni egymásnak, feladatokat átvenni oda-vissza, a város másik végéből adott esetben. Csak egy egyszerű példa: a koncertjegyeket nálunk korábban (is) mindig a feleségem vásárolta. Telefon, odamegy, átvesz. A legutóbbi babakoncertre egy tárgyalás előtt a parkoló kocsiban, telefonon vettem meg a jegyet, kevesebb mint három perc alatt. Elküldtem neki a jegyeket e-mailben. Nagy különbség.

A nagyobbik lányommal nem egy háztartásban élek. Kell-e mondanom, milyen más minősége ez a kapcsolattartásnak, mint digitális eszközök és lehetőségek nélkül?

Félreértés ne essék, a személyes ölelést nem helyettesíti soha semmi. De ha már pótolni kell, nem mindegy, mivel tehetjük ezt meg.

És amivel megtesszük, az mennyire tud a napi automatizmusok részévé válni. Nem mindegy, hogy távol élő fontos emberek évente három-négy kézzel írott levélből és néhány telefonhívásból tudnak-e rólunk, vagy napi szinten tartjuk a kapcsolatot.

Okosan csak nyerhetsz vele

Nem mindegy, hogy ugyanezekre a fontos emberekre naponta jóval több időm jut, mert nem kell postára rohangálnom, mert idehozza a futár az amúgy három óráig tartó nagybevásárlást, mert bármit kell vennem bárhol, azt előtte csekkolhatom a weben, hogy van-e készlet, méret stb. Mert ma már a gyerek kerek szemmel néz az olyan „retró” történetekre, hogy az apja régen elment egy boltba megnézni: nyitva van-e. És ha nyitva volt, akkor meg lehetett kérdezni a nénit, hogy van-e, amiért jöttem.

A digitális tér olyan, mint a zöldborsófőzelék. Mértéktelenül, ostobán, vagy az alvás rovására fogyasztva valóban káros. Ha tudod, mire való, tudod, mikor, hogyan és mennyit használd, akkor pedig az előnyeit fogod élvezni, és jót tesz neked.

És ahogy a főzelék elkészítését, úgy a digitális eszközök helyes használatát sem agysebészet megtanulni. Szerintem menni fog.

 

Doffek Gábor

Meséljétek el kommentben, nálatok hogyan változott a családi munkamegosztás az internet és az okostelefon megjelenésével!
Kiemelt képünk illusztráció