–

Már megint itt vagyok, a konyhakövön. Pár perce még kedélyesen koccintottunk a szomszédainkkal, Wendyvel és Iannel, akikhez most érkezett meg az unokájuk és annak barátnője. Nevetgéltünk, beszélgettünk, sztorizgattunk, többnyire családról, szülőségről, gyerekségről – majd szépen elköszöntünk. 

Ahogy hazaértünk, könnybe lábadt a szemem, majd lehuppantam a földre. És most keservesen zokogok. Nimi maga mögött hagyja a gőzölgő rizst, amit vacsorára készít nekünk, én pedig figyelem, ahogy a velem egy magasságban lévő lábak szaladnak felém, majd a két nagy kar magához ragad. 

Ordítva bőgök perceken át, és amikor végre meg tudok szólalni, akkor sem tudok mást mondani, mint: „Bocsánat. Sajnálom, nem volna szabad így látnod. Azért akartál engem, hogy boldogok legyünk együtt, erre én remegve sírok a földön.” 

„Shhhh. Rendben van. Minden rendben van. El tudod mondani, mit látsz? Mit érzel? Miért sírsz?” – kérdez, én pedig lassan kezdek visszatérni. Még remeg a hangom, de újra képes vagyok szavakat formálni. 

Két és fél éves voltam. A mama kakaót főzött nekem, én pedig türelmetlenül toporogtam a konyhában. Ő feleltette a tejet egy polcra, amit én hevesen megráztam. A fazék rám esett, a tej a mellkasomba égett. Így tett a kis családunk egy kiruccanást a pokol legmélyebb bugyraiba. 

Apám kiviharzott megállítani egy autót. Pár hosszú perc múlva a kórházba értünk, ahol elszakítottak minket egymástól. Ők hazamentek, én pedig maradtam a pokolban.

A szüleim nem látogathattak – egy hónapig voltam bent, ágyhoz kötözve, hogy ne piszkáljam a gyógyuló felületet. 

Nem tudom, ki vigyázott rám, ki gondoskodott rólam ott, de valószínűleg több tucat másik síró csecsemővel voltam egy kórteremben. Elképzelhetetlen fájdalmamban nem tudtam aludni, és senki sem volt a közelemben, aki megnyugtatott volna.

A családom által jelentett védőhálót alkotó személyek – gondoskodó anya, vigasztaló apa, unokatestvérek, akikkel együtt nőttem fel, velem egyidősek – mind eltűntek. A támogatási rendszer szétesett. Megtört a bizalmam. És – mint negyven évvel később megtudtam – elkezdődött a borderline személyiségzavarom. 

Részleges memóriavesztéstől szenvedtem: anyámat és apámat néninek és bácsinak szólítottam, majdnem hatéves koromig Katának és Gyulának. Mama haláláig mondogathattam neki: nem az ő hibája ami történt, de a bűntudat soha nem hagyta el. Ahogy engem sem a sérülésem.  

„Ha csillog a lakás, gyanús, hogy más dolgom lett volna” – A szorongás tovább tart, mint maga a feladat, de ez sem tart vissza minket a halogatástól

WMN Life – 2023. június 9. – PZs

 

Amikor az öltözőben az osztálytársaim erről kérdeztek, néha azt válaszoltam: egy rejtett kincshez vezető titkos térkép van a mellkasomon. Annyira untam a kérdéseket, hogy hallani sem akartam őket. Miért haragudnék a szüleimre? Miért szégyellném a mellkasomat? Csak élni akartam végre!

Miért gondolják, hogy még mindig hordozom a traumát?! Köszönhetően buddhista nevelésemnek tudtam és megértettem: ami történt, megtörtént. Csak színezi a történetemet, az életemet, úgyhogy uccu neki, tovább kell lépnem. És tettem is – amíg az agyam nem jelezte: nem lehet csak úgy túllépni…

Hogy még bonyolultabbá tegyem a dolgokat, néhány évvel később agyhártyagyulladást kaptam – a borzalom ismétli önmagát, ismét kórházban vagyok, ezúttal hónapokig, megint nem engedtek be látogatókat, ismét ágyhoz vagyok kötözve. Ötévesen.

Minden második-harmadik éjjel álomba sírom magam – a többit álmatlanul töltöm, hallgatva a kórház folyosóinak ijesztő hangjait. Itt már pontos emlékeim vannak az ápolóról, aki kipakoltatta velem a szemetest, mondván: a pelenkák külön kukába kerülnek, szégyelljem magam. 

Szégyelltem.

Ekkortájt kezdődtek a hallucinációim és a pszichotikus epizódjaim. Aztán kiengedtek, én pedig megint csak beledobtam magam a nagybetűs életbe. Végül is a harag, türelmetlenség, és kirekesztettség érzése nem állandó. Elvagyok vele. 

Annyi mindenen mentem keresztül, és oly jól szörföztem az újabb és újabb traumák hullámain – a szüleim válása, anyám halála, saját válásom, hogy senki sem mondta: „Kristófnak terápiára van szüksége.” Honnan is tudták volna – ekkorra már fiatal profi lettem a boldogságművelésben.

Egész életemben az euforikus és a hisztérikus epizódok között, úgy éreztem: tudom, hogyan kell repülni, és az egész világot magammal repíteni. Vagy egyszerűen csak úgy, hogy ha lenne rajtam egy kikapcsoló gomb, megnyomnám. 

Felnőttként azt mondták, hogy túlérzékeny vagyok – és ez elég magyarázat volt számomra. Amikor nehezebb időszakokban újra és újra próbálkoztam a terápiával, már túl okos (és ostoba) voltam: manipuláltam a terapeutáimat. 

Nem voltam készen elismerni a traumámat. Nem voltam készen a gyógyulás megkezdésére. A borderline tehát futott a háttérben, évtizedek óta – mindig találtam valami elfoglaltságot. Új célok, otthon, munka, az élet szeretete, a szeretet megélése, és persze az összes BPD-tünet: menedéket és izgalmat találtam a sok szexben, lakomákban, ünneplésben, utazásban, vásárlásban, kockázatvállalásban, impulzív döntésekben.

Ha megálltam egy pillanatra, ha a dolgok „túl jóra fordultak”, akkor minden kezdődött elölről. Üresség. Szorongás. 

Elsöprő félelem – attól, hogy egyedül maradok, hogy elhagynak. Homályos önkép. Öngyűlölet. Önbántalmazás. És ami még az öngyilkossági kísérleteknél is ijesztőbb volt: a valóságtól való elszakadás, a képzelet, az álmok, rémálmok, víziók keveredése a valósággal. 

Az elmúlt években sikerült olyanná formálnom az életemet, amilyenné mindig szerettem volna – azt gondolva: a rém meghalt, megnyertem a csatát. De mikor a legkevésbé számítottam rá, azzal nyugtatva magam, hogy egyensúlyban vagyok, a szörny megmutatta magát.

Úgy döntött: most, hogy már nem futok előle sehova, ideje végre foglalkozni vele is – és igaza van. Az elmúlt év során visszatértek a spirális epizódok. Én pedig most tanulom, hogyan kezeljem mindezt. 

Megértem azt, aki csalódottságot érez – de ugyanaz vagyok, aki eddig voltam. Többnyire boldog és hálás – racionális elmémmel, még a BPD-ért is. Mert a gyógyulási folyamatom tulajdonképpen a traumámon keresztül zajlik. Örülök, hogy eljött a halaszthatatlanság ideje.

És bocsánatot kérek mindazoktól, akiket valaha megbántottam vagy megijesztettem egy epizód során. Nem tudtam, mi történik velem. Én is megbocsátok azoknak, akik bántottak, megijesztettek egy epizódom során, anélkül, hogy tudhatták volna, mi történik velem. 

Ez nem csak az én történetem. Ez apám története. Ez a férjem története – tulajdonképpen mindhárom férjem története. Ez az összes barátom története, az összes ember története, akikkel valaha együtt dolgoztam, és most, hogy megosztottam, a tiéd is.

Nem boldog, de nem is szomorú.

Ez egy új korszak. Minden másképp néz ki, mindennek más az illata. Nincs visszaút, menekülés, nincs lefagyás, se színlelés. Itt az ideje, hogy megbarátkozzam a nagyon kitartó szörnyemmel. Nem fog lemondani rólam, hiába próbáltam lemondani róla.

Kezdek azon gondolkodni, hogy csak anyára és apára van szüksége – bennem. Kezdem azt hinni, hogy én vagyok a családja. Kezdek úgy gondolni rá: nem vadállat ő, csak azért bőg olyan hangosan, mert azt akarja, hogy meghallják – mint az a kétéves kisfiú a kórházban, aki szeretetért könyörgött. 

  

És most már nem vagyok a konyhakövön. Egy széken ülök. Életemben először sikerült felismernem a triggert, a mögötte megbúvó traumát, és azt is, hogy a roham során megtapasztalt érzelmek nem azonosak a mindennapok során megtapasztalt érzelmeimmel.

És azt, hogy bármennyire is fáj átlépni a határon, fontos üzeneteket hozok magamnak odaátról. És megint sírni kezdek – Nimi nagy meglepetésére, most már a boldogságtól. 

De nem azért mesélem el mindezt, hogy bárki jobban szeressen, engem vagy a szörnyikémet. Nem kérek senkit arra, hogy sajnáljon, sőt, még azt sem, figyeljen rám. Csak annyit: ha fontosak neked a szeretteid, ha számítasz magadnak, ha drága neked az élet, ha lényeges a lét, soha, de soha ne felejts el nagyon, és jól szeretni!

A gyereket – minden felnőttben, és a felnőttet – minden gyermekben.

Kiemelt kép: Vollmuth Krisztián 

Steiner Kristóf