–

Az utóbbi időben többen kérdezték tőlem magánbeszélgetésben, színpadon, interjúban, hogy ha most találkozna velem a gyerekkori kis Jocóka, akkor mit mondana, mit szólna a mostani életemhez. Az egyik nyilvános eseményen Kadarkai Endre kérdésére elég szofisztikált válasz szakadt ki belőlem: „Hát ez k***a jó!”

De milyen is volt a kis Jocóka?

Egy kis faluban, szerény körülmények között éltünk a falu szélén egy olyan kis szoba-konyhás házban, ahol nem volt vezetékes víz, egy lavórban vagy műanyag kádban fürödtünk (vasárnap és ünnepnapokon a nagy bádogkádat vittük be, ami igazi wellness volt), vécére pedig egy kerti pottyantósba jártunk.

Nekem ez akkor természetes volt, hihetetlenül boldog és felszabadult gyermekkort éltem meg. Sosem nélkülöztünk, még egy színesen villogós, kétkazettás magnóm is volt, ami akkor nagyon menőnek számított.

Közben pedig mezítláb rohangáltam, segítettem a kertben, fakardokkal játszottunk, gőtét gyűjtöttünk, és az állatok gondozásából is aktívan kivettem a részemet.

Innen nézve tényleg végtelenül romantikus volt, ahogy kilencéves koromig cseperedtem. Utána is, de akkor elkészült a mai házunk, ahol volt fürdőszobánk, és életemben először lett saját szobám, amit egyedül birtokoltam. Nagyon büszke vagyok a szüleimre, hogy rengeteg munkával, kitartással ezt elő tudták teremteni.

Mindez Papkesziről még nagyon távolinak és elérhetetlennek tűnt

Sokat jártunk horgászni Tihanyba, egy rokonunk nyaralójába Csisztapusztára, évente egyszer pedig iskolai kirándulás keretében még a világvárosnak tűnő Budapestre is eljutottunk. Igen, vidéki fiúként Budapestre kellett jönni, megnézni a nevezetességeket, sőt, metrózni is kellett, hogy lássuk, milyen is az a föld alatt robogó szerkezet. A villamosról, troliról már ne is beszéljünk.

Akkor nem volt más, csak az álmodozás, az elérhetetlen vágyak… Feküdtem a szobában, vagy néztem a tévét, és arról fantáziáltam, hogy a hófehér homokban sétálok a Karib-tengeren, tévében és rádióban szerepelek, interjút adok, színpadon állok.

Persze, DE

Igen, ezekről álmodtam gyerekként, miközben arra is vágytam, hogy taníthassak

Mivel egy kis faluban élő, dadogós, gazdagnak nem nevezhető fiú voltam, ezért ezek nemcsak térben és időben, de lélekben is elérhetetlen távolságnak tűntek. Hogy miért ezekről álmodtam? Nem tudom, biztos van erre valami magyarázat a pszichológiában. Az biztos, hogy miközben ábrándoztam, szinte biztos voltam benne, hogy ez egy álom is marad, hisz

sokszor kaptam meg, hogy „belőlem úgysem lesz semmi, meg hogy a szegény dadogós fiú okos, de hát…”

Igen, abban a „de hát” megjegyzésben, a ki nem mondott folytatásban minden benne volt. Tudtam, éreztem. A szüleim szerencsére mindig mindenben támogattak, még akkor is, amikor ez hajmeresztőnek tűnt.

Aztán valahogy ez a gyerekkori álmodozás egyfajta belső hajtóerővé vált, előnyömre fordítottam a felém tanúsított sajnálatot

Eltökélten előre

És elindultam az utamon úgy, hogy nem tudtam, merre is visz. Egyvalamiben biztos voltam: ha valamibe belekezdtek, abba minden erőmet beleteszem, átviszem tűzön-vízen át, nem adom fel. Még akkor sem, amikor már sokan mondták, hogy ez nem fog menni. De, ment. Mind a mai napig a színpadra lépés előtt, tévéfelvétel előtt, előadás előtt végtelen hálát érzek azért, hogy ott lehetek, hogy ezt megélhetem. Büszkeség tölt el, hogy az emberek miattam jönnek oda, rám kíváncsiak, érdekli őket, amit mondok. És hogy ezt mind önerőből értem el, persze, szuper barátokkal, munkatársakkal együtt, mert nélkülük nem menne.

Amikor pedig két éve, huszonvalahány óra utazás után leszálltam a repülővel Dominikán, elsírtam magam.

Ahogy az első reggel is, amikor már hajnalban az óceánparton ültem, és néztem a napfelkeltét. De ugyanígy vagyok rendezvényekkel, eseményekkel, utazásokkal, vagy éppen számomra fontos, példaértékű, elismert emberekkel, akikkel találkozhatok. 

„Ha boldogok akarunk lenni, el kell fogadnunk, hogy nem szerethet minket mindenki”

WMN Life – 2023. június 5. – ZKB

 

Igazából mindennek úgy tudok örülni, úgy tudok rácsodálkozni, mint egy kisgyerek. Sőt, úgy is viselkedem olyankor, bár zavarban vagyok, de élvezem a pillanatokat. Ezt csak az érti, érzi, aki messziről jött, hosszú és nehéz utat járt be, állhatatosan küzdött az álmaiért, és elérte azokat.

Lélekben ugyanaz a kisfiú

És most már azt is megtapasztaltam, milyen világsztárok között állni, velük fotózkodni. Jó, csak a Madame Tussauds Budapestben, ami nemrég nyílt meg. Na, nemcsak a figurák miatt, hanem amiatt is, hogy hónapok óta dolgozhatok ezen a projekten, ugyanis engem kértek fel arra, hogy feladatokat, játékokat találjak ki a hírességek másaihoz gyerekeknek, osztályoknak, játékos kedvű felnőtteknek.

Engem. A kis mezítlábas, dadogós, papkeszi fiút.

A fiút, aki büszke magára, büszke arra, hogy lélekben ugyanaz a kisfiú maradt, ugyanúgy érez, és nem felejtette el, hogy honnan jött, kik segítették, mennyit küzdött.

Szóval ezt érezné akkor is, ha találkozhatna ma velem. Persze lenne olyasmi is, ami miatt egy hatalmas seggberúgást adna. És ez így van jól.

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van

Balatoni József