Martinovics Dorina: Akkor érzem magam biztonságban, ha nem teszem ki, hogy nő vagyok – Elviszlek magammal

Hú, nagyon izgalmas karakter. És hú, nagyon nem szeret magáról beszélni. Olyannyira nem, hogy általában mindent elkövet, hogy megakadályozza az interjúk létrejöttét. Mi is egy évet vártunk rá. Most viszont olyan választóvonalhoz érkezett az élete, hogy ő maga is belátta: beszélni kell. Sőt – megkockáztatom, helyette is – beszélni (néha) jó. Élete szerepét próbálta épp, amikor találkoztunk; egy kortárs monodrámát, amelyet a West Enden és a Broadwayn a „brit Martinovics Dorina”, Jodie Comer játszik, óriási sikerrel. Persze Dorinának ehhez többszörösen is át kellett lépnie (mit lépnie, ugrania) a saját határait; negyvenévesen eljönni a Radnótiból, belépni egy új társulatba, a Centrálba, kilépni az örökös „lány, aki sír” szerepekből, és eljátszani karcos, megosztó, izgalmas nőket. Mint például Tessát, az ügyvédet, aki szexuális ragadozó férfiakat véd nagy meggyőződéssel a bíróságon, egészen addig, amíg áldozattá nem válik maga is. A téma kőkemény, a szöveg sűrű, Dorina meg is küzdött vele rendesen, azt sem tagadja, hogy a saját maga és a kolléganői, sőt a közönségben ülő emberek traumáival is szembe kell néznie esténként. A színpadra egy kétéves és egy tizenöt éves gyerek mellől érkezik, általában „fiús” ruhákban, smink és frizura nélkül. Mert azt a nőiességet, amit az ezredfordulós Pannon GSM-reklám óta ismer belőle az ország… na, azt nem szereti megmutatni. Elviszlek magammal: Martinovics Dorina.