„Ha esik az eső, van hova betolni a Lánchidat” – 166 éve nyílt meg a legendás budai Váralagút

–

Széchenyi előtt Novák Dániel

Bár a legtöbb forrás Széchenyi Istvánt nevezi meg az alagútfúrás értelmi szerzőjeként, már a megnyitása előtt tizenöt évvel felvetődött az ötlet Novák Dániel fejében, aki a budai építészeti igazgatóság egyik rajzolója volt. Akkor még nem érett meg az idő a megvalósításra, és később is igen viszontagságos volt a kivitelezés. Széchenyi kitartása végül célt ért, igaz, hogy ő maga sem az elkészült Lánchidat, sem pedig az alagutat nem láthatta már, de gyakorlatilag az ő elszántságának köszönhetjük, hogy nem kell megkerülnie a Várhegyet annak, aki a Krisztinaváros felé veszi az útját Pest felől.

Majdnem „megfúrták” a bécsiek a tervet

1845. december elsején megalakult a Budapesti Tunel Társaság részvénytársaságként, Széchenyi volt az elnöke, az alelnök pedig gróf Dessewffy Emil lett. Háromszázezer forintot szántak a munkákra, és Clark Ádám terveket készített az alagúthoz, miközben a Lánchíd építését is vezette. Sok vita folyt arról, hogy miért egy skót származású külföldi tervező kapja meg a munkát, miért nem magyar, mindeközben az építkezés megkezdését az is hátráltatta, hogy akkoriban a Várhegy katonai erődként szolgált, és sem a hadvezetés, sem pedig a bécsi nagypolitika nem támogatta az ötletet.

Közbeszólt a forradalom

Széchenyi 1848. január 4-én vett részt utoljára a társasági ülésen, aztán pedig a forradalom elmosta a készülődést. 1850-ben Ürményi József, a székesfehérvári kerület császári biztosa új részvénytársaságot alapított a feladatra, ám még újabb három évet kellett várni az építkezésig, mert a kormányzat tartott egy újabb cselszövéstől, ezenkívül a Várhegy helyőrségének biztonsága is nyugtalanította a döntéshozókat.

Nyolcszáz mázsa lőpor a császártól

Végül igen jól sikerült a lobbizás az alagútért, mert Ferenc József még 800 mázsa lőport is felajánlott a hegy gyomrának kirobbantásához. Persze kért is érte valamit, mégpedig azt, hogy a katonaságnak ne kelljen fizetnie a használatért, és egy titkos lépcsőházat és építtettek vészhelyzetre, ami összekapcsolta a Várat az alagúttal. Most a magyarok kezdtek gyanakodni, ők hitték azt, hogy a bécsi udvarnak valami hátsó szándéka van ezzel.

1853. február 10-én kezdődött az építkezés

A Nemzeti Színház lapja, a Délibáb így tudósított az eseményről:

„A budapesti alagút, mely megkezdésének ünnepélye tegnap ment véghez illő disz mellett; az építőmester Clark a lánczhid oszlopzatán állva, onnan számitá ki a leendő tunnel közepét, mely pontra az alagút társulat elnöke Ürményi József ő méltósága zászlót tűzött ki. E nagyszerű mű létrejöttével örökre egyesülve leend a két testvérváros, s azon régi jóslat, hogy az istenhegyi ormokon szétszórt több mint 500 épület rendes várossá alakuland, s Budapest külvárosainak egyikét képezendi, ez által is közeledik teljesüléséhez. Szerencse fel!” 

A Délibáb később ehhez hasonló színes híreket közölt a munkálatokról:

„Az alagút ásása kezdetén a föld alatt egy egészen felpánczélozott csontvázat találtak. Hogy vehette magára az a csontváz azt a pánczélt?” 

1856-tól már gyalogosok is átkelhettek, a járműforgalom előtt 1857. április 30-án nyitották meg az alagutat. 

A Vasárnapi Ujság 1856. április 27-én ezt írta: 

„Az alagút hossza 180, szélessége 5 öl, a lánczhid hossza 200 öl, képzeljen magának most mindenki 180 öles föld alatti utat. Legnagyobb magassága 5 öl, 3 láb, 7 hüvelyk; közepén 4 öl 1 láb, 2 hüvelyk. Kettős kocsi- és gyalogút van benne. Gyalog átmenő díja 1, lóé 3 kr. Megnyitása első 65 napján 5698 ft. 44 kr. hozott be, tehát egy napra 87 ftot.” 

A „Budapesti Alagút-társulat” ötven éven keresztül szedett vámot az átkelésért.

A beruházás végül 524 ezer forintba került, ez a Lánchíd hat és fél milliójához képest nem is volt olyan sok.

Hét és fél hónap alatt fúrta át a hegyet két-háromszáz munkás, az építéshez való meszet maga a hegy szolgáltatta. A legtöbb gondot a Várhegy üregeiből csordogáló víz jelentette, a konflison átkelők később még esernyőt is kaptak, mert ezt a kérdést nem sikerült megoldani. 

„Csak azért volt szükség az alagútra, hogy ha esik az eső, legyen hova betolni a Lánchidat”

…a pesti polgárság ehhez hasonló csípős élcekkel reagált az alagút elkészítésére, igazi közügy volt, sőt amikor esett az eső, sok telefonbetyár felhívta a hídmestert, és érdeklődött, hogy vajon betolta-e már a hidat az alagútba, hogy ne ázzon.

Persze ez csak vicc, az alagút sokféle célt szolgált az átkelésen túl, például egy gigantikus óvóhely is épült benne, amelyet Horthy-bunkernek hívtak. Jóval később, Budapest bombázásakor, itt rejtőztek az ország vezetői. A nyolcvan szobában voltak légtechnikai berendezések, angolvécé, áramforrás és távírászállomás is.

Az alagút türelmesen várja a felújítást

Bár sokféle terv született arra, hogy az alagutat modernizálják, Vákár Tibor festőművész és építész például szinte az egész életét ennek az álomnak szentelte, de végül meg kellett elégednie azzal, hogy a háború után ő újíthatta fel a Budavári Palotát és a Siklót.

Azóta sem sikerült megnyugtatóan rendezni az alagút sorsát, történt pár ráncfelvarrás, a vizesedés miatt Budapest egyesítésének centenáriumán, 1973-ban, kapott egy kilenccentis acélbetétes szigetelést, és ekkor kerültek a belső felületre a ma is látható mozaikkockák is.

A hídmester lakása

Az alagútnak nem véletlenül van ablaka a Duna felé. Itt nőtt fel családjával Fazekas János hídmester, akinek már az apja és a nagyapja is ezt a mesterséget űzte. Ma már csak az irodája van az alagút épületében, de egyéves korától itt lakott, még egy titkos, privát kertjük is volt a Várdomb oldalában. Édesanyja az alagút gondoka volt, ő pedig az apjától tanulta a mesterséget, és sok kanyar után, 2013-ban visszatért ehhez a munkához.

Az alagút és az irodalom

Tandori Dezső, a zseniális író-költő-műfordító a Lánchíd utcában lakott, az alagút mellett, nagyon sok művében megjelent ez a regényes helyszín. Többek között a Vigilia folyóiratban olvasható az egyik ilyen verse, amelyben Szpéró, a már-már mitikus veréb megtalálását énekelte meg. 

És végül szeretném veletek megosztani az egyik legeredetibb magyar meseíró, Mosonyi Aliz örökbecsű írásának egy részletét, amely a Mesék Budapestről című könyvében jelent meg. Ez a mese sajnos nem látható, de három másik igen, a Kecskemétfilm Rajzfilmstúdiójában Szoboszlay Eszter rendezett zseniális animációs filmeket Mosonyi Aliz meséiből, érdemes megnézni mindegyiket.

„A Váralagút sárkánya

Az utolsó budapesti sárkány, a neve Budapesti, az Alagútban lakik.

Eleget kóborolt Budapesti, mire ezt a lakást megtalálta.

Rótta az utcákat, nézte az ablakokat, olvasta a hirdetéseket, sehol semmi. Nem könnyű lakást találni Budapesten.

Egy sárkánynak meg különösen nem.

Gondolt a Népstadionra, de a foci sosem érdekelte, nem drukkolt egyik csapatnak se, a szabályokat is alig ismerte, hát akkor meg minek?

Végül az Alagútban találta meg álmai otthonát.

Hohó! Hohohohó! Hiszen ez az! Éppen ez az, ami kell nekem! Hosszú, és nem lakik benne senki! Biztos volt a dolgában.

Tudta, hogy ő az utolsó budapesti sárkány, és ki más lakna az Alagútban?

Azonnal beköltözött, és micsoda szerencse, éppen belefért! […] Még maradt is hely.”

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Fortepan / UVATERV; Getty Images / VitalyEdush

Both Gabi