„A lélek ma nem imádkozik. Szünet nélkül termel”

–

Elképesztő varázs és némi hókuszpókusz

Bevallom, Byung-Chul Han gondolatait eddig főleg a 444 újságírója, Horváth Bence tolmácsolásában ismertem meg. Most volt az első alkalom, hogy közvetlenül találkoztam a filozófus szövegeivel – A rítus eltűnése című nagyszerű könyv a Typotex Kiadó jóvoltából jelent meg, Csordás Gábor fordításában. A kötet tíz esszét tartalmaz, amelyeket, mit ne mondjak, kezdetben furcsa volt olvasni úgy, hogy alapvetően pszichológiai (szak)cikkekhez, tanulmányokhoz vagyok szokva. Han hajlamos párszavas kijelentésekben fogalmazni, erősebbnél erősebb állításokat egymásra halmozni. Semmi feltételes mód, semmi zárójel. Magabiztos, megingathatatlan, és pont ettől gyanús. 

Néha az volt az érzésem, Byung-Chul Han tulajdonképpen prédikál, kinyilatkoztat. Ez nem feltétlenül baj. Ahogy a templom, úgy ez a könyv is a mély figyelem helye. 

Mondatonként meg lehetne, és meg is kéne állni a szövegben. Sűrű anyag, legszívesebben mindent aláhúznál benne (amit meg nem, azt próbálod megjegyezni). Ugyanakkor van ennek az írásmódnak hátránya is, és ezt most muszáj röviden kifejtenem, mielőtt átadjuk magunkat a tartalomnak, ami várhatóan el fog sodorni minket. 

Mert Han magasról beszél hozzánk, és mélyen érint meg minket – kicsit a hitünkre alapoz, de azért nem kell mindent elhinnünk neki. 

Az egyik probléma, hogy nem definiálja, csak körülírja a kötet központi fogalmát, a rítust. Nem mondja ki például, hogy a rítus egy bizonyos csoport által meghatározott, betanított, alkalomhoz kötött cselekvési forma, amelynek vallási, politikai vagy egyéb kulturális háttere lehet. Arra viszont egy előzetes megjegyzésben felhívja a figyelmet, hogy „a rítusok a jelen esszében nem valami kívánatosat jelölnek”, illetve „nosztalgia nélkül vázolja fel eltűnésük genealógiáját”. Csakhogy a kötetben nem ez történik. A rítusok végig pozitív fényben tündökölnek, szinte beragyogják az oldalakat, tehát ez az esszék előtti megjegyzés, vegyük észre, félrevezető (ha durvábban akarok fogalmazni, kicsit gaslighting, a valóság tagadása). 

A rítusokról azt is tudni lehet, hogy gyakran a fennálló hierarchiát, hatalmi rendet erősítik meg, hiszen az emberek nem az egyéni sajátosságaik, hanem a társadalomban kijelölt helyük és a hozzárendelt szerepeik alapján vesznek részt bennük. Értem, hogy ez kevésbé kényelmetlen azoknak, akiknek előnyösebb a pozíciójuk. Byung-Chul Hant sem foglalkoztatja a kérdésnek ez a része. Ami a rítus hátránya lehetne, azt három mondattal elintézi: „A rítusba nemritkán hierarchiák és hatalmi viszonyok íródnak bele. Esztétikai megjelenítések révén képesek az uralom köré aurát vonni. Lényegük szerint azonban a belakás szimbolikus eljárásai.” Ja, ha azt mondja, a lényegük nem ez, akkor jó, akkor megnyugodtunk. 

Han egyébként sem tölt túl sok időt állításai alátámasztásával, pedig a kulturális pszichológusok egy-egy résznél igencsak ráznák a fejüket, és lobogtatnák a tanulmányaikat. A filozófus képes egész évszázadokról, egész társadalmakról totalizáló, tömör állításokat megfogalmazni olyan magától értetődő önbizalommal, amire szerintem csak a férfiak képesek, akik megszokták, hogy az ő nézőpontjuk az alapnak tekintett nézőpont. Bár azt is értem, hogy ez az írói eszköz alkalmas arra, hogy kontrasztosítani lehessen, ezáltal pedig megmutatni fontos igazságokat, amelyeknek nüanszai ugyan nincsenek, mélységei viszont vannak. Lássunk belőlük párat, legalábbis ahogy én értettem őket.    

A rítusok lakhatóvá teszik az időt

Byung-Chul Han szerint [...] „a rítusokat a belakás szimbolikus technikáiként határozhatjuk meg. A világban-létet otthon-létté változtatják. [...] Azt teszik az időben, amit egy lakás a térben.”

Amikor rítusaink vannak, ünnepről ünnepre, évfordulóról évfordulóra, szüretről szüretre haladunk, és az idő olyan, mint egy építmény. Viszont manapság az idő olyan, mint egy „kiszámíthatatlan folyó”. „Pontszerű jelek puszta sorozata”, minden összeadódik benne, nincs megállás. 

A rohanó idő viszont nem lakható. A rítusok tudják stabilizálni az életet, otthonossá tenni a létezést azonosságuk, ismétlődésük révén. 

A rituális gesztusok szép érintkezési formák Han szerint, legyen szó udvariasságról, vagy arról, hogyan bánunk a tárgyainkkal. Képesek vagyunk-e úgy hozzájuk érni, mint egy szertartás során, hagyjuk-e őket megöregedni, használjuk-e vagy elhasználjuk őket. Az udvariassággal kapcsolatban azt mondja, hogy „bár szüntelenül és megállíthatatlanul moralizálunk, mégis eldurvul a társadalmunk”. Ez azért is van, mert rítusok hiányában „a közösségi érzések egyre ritkábbak. Ehelyett futó indulatok és érzelmek uralkodnak az önmagában elszigetelt egyén állapotaiként. A digitális kommunikációt túlnyomórészt indulatok irányítják.”

Ezt sokan tapasztaljuk a közösségi médiában.  

Kényszeresen produkáljuk magunkat

Manapság általában nem tárgyakat állítunk elő, hanem önmagunkat termeljük. A teljesítményt az különbözteti meg a munkától, hogy előbbi önmagunkra vonatkozik. 

„Önként kizsákmányoljuk magunkat abban a hiszemben, hogy megvalósítjuk önmagunkat.”

Az élethosszig tartó tanulás sem egyéb, mint folyamatos termelés. Befektetés önmagunkba. Állandó termeléskényszerben vagyunk, ami egyben kommunikációs kényszer is, hiszen „a csend nem termel semmit”. Viszont ezáltal folyamatosan önmagunkkal vagyunk elfoglalva, a tárgylibidó köt le minket, így nem is csak produkáljuk, hanem egyenesen elköltjük magunkat. Mindenki a magáét harsogja, a lájkok, az ismerősök, a követők pedig csak az ént visszhangozzák. A kollektív narcizmus állapotában vagyunk, mondja Han. 

„Az az élet, amely az egészség, optimalizálás és teljesítmény diktátumának van alávetve, a túlélésre hasonlít. Hiányzik belőle minden csillogás, minden szuveneritás, minden intenzitás.” 

Szerinte az intenzitást extenzitásra, terjeszkedésre cseréltük. A figyelmünk vízszintes és felületes, újabb és újabb ingereket, élményeket habzsolunk. A szimbolikus észlelést felváltotta a sorozatészlelés, a neoliberális rendszer ugyanis „a sorozatalkatot erősíti”: mindig van update, mindig van következő rész, újabb fogyasztanivaló. De nincs lezárás, nincs elmélyülés.

„A mély figyelmet mint kulturális technikát éppen a rituális és vallásos gyakorlat fejleszti ki. A religio nem véletlenül származik a relegere, odafigyelni szóból.”

Tulajdonképpen az ismétlés a rítus lényegi vonása, ez az, ami stabilizálja, mélyíti a figyelmet. 

„Az ismétlés a halványban fedezi fel az intenzitást. Ma az új ingereket, izgalmakat és élményeket hajszolva elveszítjük az ismétlés képességét.” 

A memoriterekről például hallani sem akarunk, felesleges hülyeségnek tartjuk őket.  

A világ ma nem színház, hanem piac

Han kiemeli, hogy a XVIII. században a nyilvános tér színházhoz hasonlított, amelyben a test is színpad volt.

„Próbabábu lélek nélkül, pszichológia nélkül, amelyet szépen felöltöztetni, felékszerezni, jelekkel és szimbólumokkal ellátni illett.”

A hajviselet olykor történelmi eseményeket ábrázolt, vagy olyan érzelmeket közvetített, amelyek nem feltétlenül estek egybe a személy lelkiállapotával. A XIX. század aztán felfedezi a munkát (az ipari forradalomra gondolhat), és „a játékban egyre kevésbé bíznak”.

Az emberiség többet dolgozik, mint játszik, a világ egyre inkább gyár lesz. A kultúra komolyodik, a fantáziaelemek a divatból is eltünedeznek (viszlát, rizsparóka!). 

„A világ ma nem színház, amelyben szerepeket játszunk és rituális gesztusokat váltunk, hanem piac, ahol lemeztelenítve kiállítjuk magunkat. A hitelesség vagy valódiság nevében ma a szép látszatot, a rituális gesztusokat külsőségekként elvetjük.” 

A hitelességkultusz viszont a filozófus szerint többek között azt eredményezi, hogy az udvariasság helyett az indulatoké lesz a főszerep, minden szubjektívvá válik, és fokozódik a narcizmus.

A narcisztikus szubjektumra ugyanakkor az is jellemző, hogy „nem abban éli át magát a legintenzívebben, amit megtett, nem a lezárt munkában, hanem az egyre újabb teljesítmények folytonos felmutatásában” (a producere latin ige felmutatást jelent, ebből jön az angol produce, azaz termel, és a magyar produkál szó is).  

A nyugalom nem csak arra való, hogy kipihenjük magunkat

A folyamatos termelés nem engedi a lezárást: sem az észlelésünknek (lásd sorozatalkat, állandó fogyasztás), sem az életünk egyes korszakainak. Pedig a rítusok egyik funkciója éppen az lenne, hogy „az élet lényeges átmeneteinek formát adjanak”. 

Ezen mérföldkövek nélkül végigcsúszunk az életen, „megöregszünk anélkül, hogy öregekké válnánk. Vagy infantilis fogyasztók maradunk, akik soha nem fognak felnőni.”

Az idő folyik, rohan. 

„A munkának van kezdete és vége. A teljesítménynek ezzel szemben se eleje, se vége.” 

Amint kipipáltunk valamit, jön a következő feladat, állandóan agyalunk, tulajdonképpen a pihenés is csak felkészülés a következő teendőre. A mai termeléskényszer Han szerint eltünteti a szent nyugalmat, ami az ünnep lényeges része lenne. Az elidőzés, a csend, a közös hallgatás, az, hogy az élet végre önmagára vonatkozzon, ne egy külső célnak legyen alárendelve. Elvégre a teremtést is az teszi teljessé, hogy isten a hetedik napon megpihen.

„Vissza kell szerezni a szemlélődő nyugalmat. Ha az életet egészen megfosztják a szemlélődés elemétől, az ember saját tevékenységébe fullad” – írja a filozófus. 

Politikai feladat megteremteni az élet játékos használatát

Byung-Chul Han azt hangsúlyozza, hogy az életünk akkor nyeri vissza játékosságát, ha önmagára vonatkozik, ahelyett, hogy külső, általában teljesítménycéloknak rendelnénk alá. Ha jobban belegondolunk, az is izgalmas, hogy

ma már az általunk beszélt nyelvet is ritkán használjuk játékosan. „Csak dolgozni engedjük. Arra kötelezzük, hogy információkat közöljön vagy értelmet hozzon létre.

Emiatt nincs érzékünk az önmagukban csillogó formák iránt. A nyelv mint információs közeg nem csillog.”

Az átláthatóságnak, a pontos megfogalmazásnak megvannak az előnyei, szerintem a polkorrekt beszédmódnak is. De az valóban megfontolandónak tűnik, amikor Han arra hívja fel a figyelmet, hogy ma már alig olvasunk költeményeket, amelyek az ő megfogalmazásában „a nyelv mágikus szertartásai”. Holott azzal, hogy a vers „radikálisan szakít az értelemteremtés ökonómiájával”, azaz nincs fix jelentése, és gyakran a formát, a csomagolást helyezi előtérbe, fokozza a nyelv élvezetét. 

„A tiszta információból nem származik varázs”, a lírából, a viccekből, az ékesszólásból viszont igen.

És az olyan könyvekből is, mint Byung-Chul Han magával ragadó esszékötete, A rítus eltűnése, amelyet mindenkinek ajánlok. A szövegek olyan tükröt tartanak elénk, amelybe fontos lenne belenéznünk. És talán éppen azért, mert kicsit torzítanak, láthatunk meg bennük valamit, amit korábban nem. Jelenünk néhol nyugtalanító, néhol egészen rémisztő vetületeit.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Dimitri Otis

Milanovich Domi