Pontosan 112 éve született a Halál Angyalának és Dr. Auschwitznak is nevezett orvos, aki a legnagyobb náci koncentrációs táborban – főleg ikerpárokon és rendellenességgel született embereken – végzett áltudományos kísérleteket, amelyek során az alanyokat gyakran brutális módon kínozta. A második világháború után Dél-Amerikába menekült, ahol egy magyar származású családnál is bujkált. Bűneiért – amelyeket élete végéig igazolni próbált – sohasem vonták felelősségre. Nádudvari Péter írása.
–
Mengele 1911-ben született egy tehetős bajor család legidősebb fiaként. Gyermekkorában három alkalommal is visszajött a halál torkából: először hatévesen majdnem belefulladt egy hordónyi esővízbe, majd néhány év múlva súlyos vérmérgezést kapott, tizenöt évesen pedig egy csontvelőgyulladást élt túl.
Egyetemi tanulmányai során antropológiát és orvostudományi ismereteket hallgatott, és már ekkor is érdekelte az ikerkutatás: azt kívánta bizonyítani, hogy a genetika is szerepet játszik az ikrek tuberkulózisra való hajlamában. Kutatásai eredményeiről előadásokat is tartott.
Nem sokkal azután, hogy megszerezte az orvosi diplomáját, belépett a Nemzetszocialista Német Munkáspártba, majd annak a katonai és védelmi szervezetébe, az SS-be. A második világháborúban orvosi szakszolgálatot látott el, több kitüntetést is szerzett.
1943-ban került a hírhedt auschwitz-birkenaui koncentrációs táborba, ahol több részleg – például a cigány tábor és a női tábor – orvosa lett, mellette pedig „kutatásokat” végzett a foglyokon. Kegyetlen emberkísérleteivel a náci eugenika, a „magasabb rendű embertípus” létrehozásával foglalkozó áltudomány igazolása volt a legfőbb célja.
Cinikusan küldött ezreket a halálba
Feladatai közé tartozott az újonnan érkező deportáltak szelektálása is, a visszaemlékezések szerint a munkára alkalmatlannak vélt áldozatokat Puccini- vagy Wagner-áriákat fütyülve irányította a gázkamrák felé. Az új foglyokból a kísérleteihez is válogatott alanyokat, elsősorban olyanokat keresett, akiknek az átlagostól feltűnően eltérő testi adottságaik voltak: például törpe vagy óriás termet, különböző szemszín vagy púposság. Sok ikerpár is áldozatul esett a gyakran brutalitástól sem mentes „kísérleti módszereinek”.
SS tisztek Auschwitzban: Richard Baer, Dr. Josef Mengele és Rudolf Hoess - Forrás: Getty Images/ Universal History Archive/Universal Images Group
1945. január 27-én, tíz nappal a tábor felszabadítása előtt elmenekült Auschwitzból.
Először egy kórházban rejtegette az egyik orvoskollégája, majd – álnéven – amerikai hadifogságba került. Nemsokára viszont vissza tudott térni szülővárosába, de nem sokáig élt ott, Fritz Hollmann néven Felső-Bajorországba költözött. Négy év múlva pedig új álnevet választatott: amikor Genovában felszállt a Buenos Airesbe tartó gőzösre, már Helmuth Gregorként azonosították. Ugyanis az argentin fővárosban akart új életet kezdeni, meg volt győződve arról, hogy ott nem nyúlhatnak utána: a konzulátuson német útlevelet kapott a valódi nevével, sőt a lakása ajtaján is a dr. Josef Mengele felirat szerepelt.
Egy évtizedig viszonylagos nyugalomban élt Buenos Airesben, a német hatóságok nem kérték a kiadatását. 1959-ben viszont menekülni kényszerült, miután elfogatóparancsot bocsátottak ki ellene: először Paraguayba, majd Brazíliába ment.
Josef Mengele 1945-ben - Forrás: Getty Images/Hulton Archive
Magyar származású házaspár is rejtegette
Először egy São Paulo melletti birtokon rejtőzködött és dolgozott, amely a Magyarországról kivándorolt Stammer Géza és felesége tulajdonában volt. Bokor Péter történész, író és filmrendező 1985 őszén – Mengele halála után hat évvel – interjút készített a férfival, aki akkor elmondta, tisztában volt vele, kicsoda a Peter Hochbichlerként bemutatkozó, állítása szerint svájci származású „vendége”, de úgy érezte, „nincs joga” feljelenteni és börtönbe juttatni – hiszen „nem is biztos, hogy elkövette a nevéhez fűződő szörnyűségeket”.
Bokor a Stammerrel folytatott, „egy krimi izgalmával vetekedő, hosszú párbeszéd” alapján Mengele doktor nyomában címmel könyvet írt, amelyben az is olvasható, hogy
az ötvenes-hatvanas éveiben járó emigráns szorgalmasan és pontosan végezte el a rá bízott feladatokat, szabadidejében pedig filozófiai és orvosi könyveket olvasott, valamint „szentimentális, nosztalgikus dalokat énekelgetett”.
Az 1970-es évek közepén aztán Mengele egy kis lakásba költözött São Paulóban
A kapcsolata ekkora megromlott Stammerékkel. Ebben az időszakban alkalmanként egy osztrák pár, Liselotte és Wolfram Bossert tengerparti házában is vendégeskedett, akik egy interjúban elmondták, alapvetően kellemes személyiségű emberként ismerték meg Mengelét, ezért igencsak megdöbbentek azon, hogy a barátjuk három évtizeddel korábban Auschwitz-Birkenau egyik hóhéra volt: „arról, aki így szerette a természetet, az állatokat és a gyerekeket; érdeklődik az irodalom és a filozófia iránt, nagyon nehéz elhinni, hogy ilyen kegyetlen bűnöket követett el” – emlékeztek vissza.
A kedves, megnyerő fellépés mögött viszont ekkor már egy folyamatosan szorongó, depressziós ember állt. Mengele ugyanis paranoiásan rettegett attól, hogy nyomára bukkannak: egy Wolfgang Gerhard nevű osztrák férfi személyazonosságát vette fel, és soha nem hagyta el az otthonát kalap nélkül, mert azt mondták, nagyon jellegzetes a homloka, amiről könnyen felismerhető. Amikor pedig kilépett az utcára, azt képzelte, mindenki őt figyeli.
Fennmaradt leveleiből az is kiderül, intenzív hasi fájdalmakkal küszködött, mert a folyamatos rettegés közben sokszor rágta a bajusza végét, ahonnan szőr került a beleibe.
A feljegyzések arról is tanúskodnak, hogy élete utolsó éveit elszegényedve és magányosan, állandó letargiában töltötte. Amikor például egy Rio de Janeiróba tartó utazása meghiúsult, mert az ismerősei nem tudták kifizetni a benzinköltségét, a következőképp adott hangot szomorúságának: „Most sokkal magányosabb, vagyis inkább elhagyatott vagyok, és mindenem jobban fáj, mint valaha.”
Wolfgang Gerhard, vélhetően Josef Mengele (középen bajusszal) a barátaival 1970 körül - Forrás: Getty Images/Bettmann
Ami Mengele félelmeit illeti, a Brazíliában töltött időszak alatt okkal aggódhatott amiatt, hogy megtalálják és bíróság elé állítják. Az izraeli titkosszolgálat (Moszad) 2017-ben nyilvánosságra hozott, úgynevezett a Josef Mengele-aktáiból – amelyeket Melcer-akták néven kódoltak – ugyanis kiderült, a szervezet évtizedeken keresztül vadászott a náci háborús bűnösre, aki akkor került célkeresztbe, miután elfogták a zsidók deportálásának egyik fő szervezőjét, Adolf Eichmannt. (Róla itt írtam).
A Moszadnak 1962-ben sikerült is közel férkőznie Mengeléhez, ekkor ugyanis a szervezett több ügynöke – akik Eichmann elrablásában is szerepet vállaltak – egy beszervezett exnáci segítségével a nyomába eredtek, és rá is találtak, miközben egy gyógyszertárba tartott. Az ügynökök azonnal jelentették táviraton a történteket, és jóváhagyást kértek egy újabb akcióhoz, de a szervezet akkori igazgatója nem akart foglalkozni az üggyel, mert inkább az foglalkoztatta, hogy az országuk „fő ellensége”, Egyiptom német tudósokat toboroz, hogy rakétákat építtessenek velük.
Hajtóvadászat – de nem mindenáron
Ez az eset is alátámasztja azokat a feltételezéseket, amelyek szerint a Moszad voltaképpen egyáltalán nem kereste akkora igyekezettel Mengelét, mint amennyire azt a kívülállók hitték – egész egyszerűen azért, mert úgy gondolták, Izrael biztonságára a bujkáló orvos egyáltalán nem jelent veszélyt, ellentétben például az említett rakétaprogrammal.
Ugyanakkor tény, hogy a titkosszolgálat több betörést, lehallgatást, hírszerzési műveletet és egyéb akciót szervezett, hogy elkapja az auschwitz-birkenaui koncentrációs tábor orvosát. A szervezet tervei között szerepelt például az is, hogy a második feleségét megkörnyékezteti egy „beépített hódolóval”, hogy információkat szedjen ki belőle; és az is, hogy a fiát faggatja ki apja holléte felől. Egyik elképzelést sem koronázta siker. „Nem árulhattam el, hol van, végső soron mégiscsak az apám volt” – mondta egyszer Rolf Mengele, aki egyébként jól tudta, hol bujkál az apja, hiszen egyszer meglátogatta Brazíliában. Szeretett volna magyarázatot találni arra, miért követte el apja azokat a szörnyűségeket, amelyekről azóta már számtalan szemtanú beszámolójából is tudomást szerezhetett a világ, és bízott benne, hogy a lelkiismeretére is hatni tud majd.
Olivier Guez Josef Mengele eltűnése című regényében a következőképp írja le a számonkérést, amely során a háborús bűnös apa a megbánás legkisebb jelét sem mutatta rémtetteivel kapcsolatban:
„»Papa, mit csináltál Auschwitzban«? Mengele mérgesen legyint, ritkán szakítják félbe. »A kötelességemet teljesítettem« – mondja egyenesen a fia szemébe nézve, »a német tudomány katonájának kötelességét: védelmeztem az organikus biológiai közösséget, tisztítottam a vért, megszabadítottam az idegen testektől”. Osztályozta, kiválogatta és kiiktatta a nem megfelelőket, akik naponta ezrével érkeztek akkoriban a táborba. »Igyekeztem a lehető legtöbb embert munkára irányítani, hogy életeket mentsek. Az ikrek, akikkel előre vittem a tudományt, szintén nekem köszönhetik az életüket« – meri állítani.
[…]
Két nap és két éjszaka folyamatos beszélgetés után Rolf feladja. Az apja makacs, gyógyíthatatlan és ártó ember, háborús bűnös, aki nem mutat megbánást az emberiesség ellen elkövetett bűneiért.
»Igen, vége« – mondja magában Rolf, az ottléte többi részének már nincs jelentősége, a séták, a fényképezkedés Bossertékkel, a piknik a Bertioga strandon mind csak tettetés. A tervezettnél hamarabb elutazik. A reptéren az apja odasúgja, hogy reméli, hogy még viszontlátja.”
Nem így történt, ugyanis ekkor látták egymást utoljára: Mengele 1979. február 7-én, miközben békésen úszkált a tengerben, agyvérzést kapott, és életét vesztette. Nem a valódi nevén, hanem Wolfgang Gerhardként temették el. Földi maradványaira csak hat évvel később bukkantak rá a hatóságok, mert a családja eltitkolta a halálhírét. Ezért fordulhatott elő az, hogy a Moszad még évekkel azután is folytatta a hajtóvadászatot ellene, hogy már nem volt életben.
Alakjához számtalan mítosz kapcsolódott, és néhány összeesküvés-elmélet hívő még az exhumálását követően is állította, továbbra is bujkál valahol. Egy 1992-es DNS-vizsgálat azonban minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy Mengele csontjait találták meg. Néhány éve pedig újra előkerült a neve, ugyanis a sors hihetetlen fintorának köszönhetően „ő maga” is kísérleti alany lett: a São Pauló-i Igazságügyi Orvosi Intézetben tanulmányozták a csontjait.
A történelem egyik legsötétebb időszaka hozta össze a Magyarországról Auschwitzba deportált Steiner Editet és azt a katonát, aki az ő és társai megmentésében segédkezett.
Egy lány története, aki az egész családját elvesztette a háborúban, és a származásáról sokáig sejtelme sincs. Egy asszony története, akinek úgy lesz gyereke, hogy megmenti egy másik asszony csecsemőjét. Egy család története, amely egy sötét titok köré íródik. És Erdély története is a második világháború után: úgy elmesélve, ahogy még nem hallottuk. Tompa Andrea Sokszor nem halunk meg című regényéről írt Kurucz Adrienn.
„Néhány hétig el lehet élni élelem nélkül, néhány napig víz nélkül is, de remény nélkül, hit nélkül a többi emberben? Anélkül vége, összetörik az ember. Így éltük tehát túl. A barátság, az együttműködés segítségével. A reménnyel” – holokauszttúlélőként a százegy éves Eddie Jaku nemcsak annak élő tanúja, milyen borzalmakra képes az ember, hanem annak is, hogyan képes arra, hogy még a legsötétebb órákban is megőrizze magában a fényt.
„Ne fogadj el semmit igazságnak, ami szeretet nélkül van! És ne fogadj el semmit szeretetnek, ami igazság nélkül van!” Százharminc éve született Keresztes Szent Terézia Benedikta, vagyis Edith Stein, akinek lenyűgöző, szenvedéssel teli életútjáról itt olvashattok:
Vannak, akiknek 21 fokban már melegük van, más 23 fok alatt didereg – és ezek az emberek gyakran együtt élnek. De mitől függ, hogy ki melyik típusba tartozik? Örökölhető-e a fázósság? Vajon máshogy fáznak-e a nők és a férfiak? És főleg: hogyan tudunk harmonikusan együtt élni valakivel, akinek teljesen más az elképzelése az ideális hőmérsékletről?
A társadalmunkban a nagyszülőség képe is erős vonalakkal van körberajzolva. Az elképzelt jövőkép sokak számára ebben csúcsosodik ki, így az unoka nélküli élet nem csupán szerep- és identitásvesztéssel járhat, hanem az élethez való kapcsolódást is átszínezheti.
„Olyan, mint egy szélvédő, amit téglával próbálnak betörni, de meg sem reped” – mondta egyszer egy pszichológus a párkapcsolatunkra, mi meg, így négy év után jól összenevettünk. Ilyen az, amikor egy kapcsolatban mindkét fél mentális zavarral küzd, és egyikük még neurodivergens is. Triggerek, maladaptív sémák, rossz illesztések netovábbja az egyik oldalon, feltétel nélküli szeretet, hajnalig tartó beszélgetések, bajtársiasság a másikon.
