Gauder Áron: „Meg kell érkeznünk a jelenbe, és be kell érnünk azzal, ami van”

–

Gyárfás Dorka/WMN: Elég ritkán jelentkezel egész estés filmmel, amikor pedig kijössz „a fényre”, úgy tűnik, zavarban vagy tőle.

Gauder Áron: Igen, én rajzolni szeretek. Amikor elkészül egy film, mindig azt hiszem, hogy most van vége a történetnek, de aztán kiderül, hogy nem, épp most kezdődik egy újabb kör. De a mostani zavarom annak is szól, hogy még nem mutatták be, így nincsenek visszajelzések, addig meg csak várok…

Gy. D./WMN: Mit jelent, amit Bereményi Géza, a társforgatókönyvíród mondott rólad, hogy varázsló vagy?

G. Á.: Szerintem úgy értette, hogy a film készítése egy varázslat.

Gy. D./WMN: Nem arra utalt, hogy a saját indián közösségedben sámán vagy?

G. Á.: Nem, dehogy.

Gy. D./WMN: Miért, az indián törzsben mi a szereped?

G. Á.:

Harci főnök vagyok. Még Cseh Tamás nevezett ki annak húsz évvel ezelőtt, amikor harmincéves voltam. Idősebb voltam a többi srácnál, ezért jutott nekem ez a feladat. 

Gy. D./WMN: Cseh Tamásék generációjánál viszont jóval fiatalabb voltál…

G. Á.: Tamásék nemzedéke után volt egy szünet, és a mi törzsünkben már én voltam a második legidősebb, a rangidős fiú pedig a falu főnöke lett.

Gy. D./WMN: És akkor jött az öreg indián, Cseh Tamás, kiosztotta a szerepeket, majd otthagyott titeket, hogy teremtsétek meg a saját játékotokat?

G. Á.: Hát, ő nem sokkal ezután meghalt. És a tisztségek megmaradtak.

Gy. D./WMN: De azért biztos benned is van valami, amiért a harci főnököt látta benned.

G. Á.: Persze. Ott mi sokat küzdünk egymással, birkózunk, verekedünk, kúszunk-mászunk, és nekem ez jól ment.

Gy. D./WMN: Jó érzés lehet, hogy Cseh Tamás indított el az indián utadon…

G. Á.: Igen, és akkor még nagyon egyben volt a társaság. Egy csomó kalandot éltünk át együtt, ráadásul nagyon vegyes csapatként. Mindenféle emberek vannak köztünk, budapesti professzortól vidéki burkolóig. 

Gy. D./WMN: Mi az indián neved?

G. Á.: Hegyi oroszlán. 

Gy. D./WMN: Tessék, ez is olyan férfias…

G. Á.: Mert ott ki lehet élni ezt a tesztoszteron-dolgot. Ugyanis bennünk van, csak itt, a városi életben elég rossz a megítélése. Ott viszont a játékon belül tök jó átélni. Volt olyan idő, amikor ennek megvolt a létjogosultsága, mert keményebb volt az élet.

A táborban előfordul, hogy egy lányt elrabolnak, és vissza kell szerezni, de olyan is, hogy egy lány megszökik, aztán visszajön. Lehet, hogy ez most viccesen hangzik, de amikor az ember benne él, akkor tök komoly dolog. Úgy éljük meg mint valóságot. Amikor az embernek éjszaka el kell jutnia valahová, és eltéved a sötét erdőben, az valóságos – nem tudsz kiszállni a játékból azzal, hogy felszállok a villamosra és hazamegyek. Egyszer előfordult, hogy egy fiú eltévedt, és három nap múlva találták meg egy szál ágyékkötőben – az élete nagy kalandja volt. Maximum fázott vagy éhes volt.

Gy. D./WMN: A Kojot négy lelke láttán az jutott eszembe, hogy ezekben a közösségekben a hagyományos nemi szereposztásnak is megvolt a maga funkciója, nem egy társadalmi konstrukció volt, ami valakit elnyomásra kényszerít.

G. Á.: Így van, mert amikor el kellett dönteni, hogy ki megy el befogni a vadlovakat, és ki vigyáz a gyerekekre, akkor ez természetesen adódott. Nem azért, mert a férfiak azt mondták: a te helyed a fakanál mellett van, hanem mert így volt ésszerű. És a férfiak hullottak is rendesen. De erre is kitaláltak egy megoldást: a férfiaknak nem azért lehetett több felesége, mert előjogaik voltak, hanem mert ha egy nőnek meghalt a férje, akkor a lánytestvére férje köteles volt befogadni és gondoskodni róla – így lett második feleség. 

A sátor viszont a nő tulajdona volt, és amelyik nő nem volt elégedett a férjével, kirakhatta annak a szűrét. Ezek a dolgok természetes módon alakultak ki, és szerintem összességében egyensúlyban voltak.

Persze mai szemmel nehéz megítélni. Tény, hogy a főnökök nagyrészt férfiak voltak. 

Gy. D./WMN: Az indiántáborozás mekkora szerepet játszik az életedben?

G. Á.: Nagyon fontos. Harminc éve járok le minden nyáron két hétre, télen egy hétre, de csak nemrég fejtettem meg, mi a legjobb benne: az, hogy kiszakít abból az életből, amiben egyébként élünk, és ad egy új nézőpontot. Onnan ráláthatunk magunkra, és megérthetjük, hogy nem kell mindent olyan komolyan venni, mert ez is csak egy módja annak, ahogyan élhetünk. 

Ott, a táborban az ember visszakerül a jelenbe. Amikor lemegyek, mindig kell két-három nap, amíg az agyam átzsilipel, aztán megjön a pillanat – az a legjobb –, amikor a lendkerék leáll. Emlékszem, egyszer fát gyűjtöttem, de még úgy indultam el, ahogy itt intézem az ügyeimet: a fejem tele volt a következő feladatokkal. De aztán ráébredtem, hogy most fát gyűjtök, és ebben a pillanatban csak ez van.

Mintha egyszer csak megállna a felvétel… megszáll a végtelen nyugalom. Megérkezel. Ott nincsenek feliratok, mint a városban, ahol óhatatlanul bekúszik valami az agyadba, ha csak sétálsz is. Valahogy minden leülepszik a fejedben, és aztán kiürül.

Gy. D./WMN: Mennyi időre tesz rendbe általában?

G. Á.: Régen egészen karácsonyig úgy voltam jelen a városban, hogy nem szippantott vissza. Aztán előfordult, hogy hamarabb elmúlt a hatása, amikor rosszabb passzban voltam. Persze ott is vannak konfliktusok – érdekes módon leginkább azóta, mióta lett egy weboldalunk, és megy az üzengetés a levlistán. Szerintem nem tett jót nekünk, egy e-mail-folyamban sokkal könnyebb félreérteni egymást.    

Gy. D./WMN: Azt hiszem, akik ezt kívülről látják, azok számára van valami infantilis ebben az egészben. Tényleg gyermeki vágyakat őrizget magában, aki részt vesz benne?

G. Á.: Biztos, de szerintem ez jót jelent, mert sokan elveszítik ezt az oldalukat. Olyan halál komoly mindenki! De ahogy a játékot a gyerekek, úgy mi is nagyon komolyan vesszük, már csak annál fogva is, hogy a „díszletek” élethűek, és amikor hideg van, akkor tényleg hideg van. Sok ilyen hagyományőrző és szerepjáték létezik egyébként – én például a Harry pottereseken mosolygok. Más meg a miénken. Megértem, de aki kipróbálja, az megérzi az ízét. 

Gy. D./WMN: Miért épp most vitted bele a munkádba?

G. Á.: Tíz éve kezdődött, akkor vágtunk bele egy sorozatba a Kojot történetéből, de végül csak két rész készült el belőle (a Kojot és Szikla és a Kojot és a sápadtarcú), mert többre nem kaptunk támogatást.

Igazából már Tamás halála után megfogalmazódott bennem, hogy azokat az indiánmeséket, amiket ő felvett hangszalagra, meg kéne filmesíteni – úgy, hogy ő legyen a narrátor, de csak mostanra lett belőle egész estés film. 

Közben volt úgy, hogy Novák Erikkel készítünk egy izlandi sagát is, amin hat éven át dolgoztunk, de végül nem tudtuk befejezni finanszírozási okokból. Utána pedig csak rövidfilmeket készítettem – féltem belevágni egy ekkora projektbe.

Gy. D./WMN: Erre könnyebb volt finanszírozót találni? Én nem gondoltam volna, hogy a Nemzeti Filmintézet épp egy indiántörténtnek ítél meg támogatást.

G. Á.: A Vajna-féle Filmalaptól nem is kaptunk pénzt – csak forgatókönyvfejlesztésre, de gyártásra már nem. Kerek perec kijelentették, hogy ez a téma nem releváns Magyarországon. Én akkor lemondtam arról, hogy valaha film születhet belőle, de aztán felállt a Filmintézet, és Temple Réka producerrel újra beadtuk a pályázatot, amit ezúttal támogattak. Hogy mi miért történik, nem tudom. 

Gy. D./WMN: Ugye, azért jogos kérdés, hogy miért egy magyar rendező mesél el egy indián történetet – még ha a privát életében van is hozzá kapcsolódása.

G. Á.: Teljesen jogos. Néha még a családom is nevet azon, hogy a vikingekről akartam egy sagát, indiánokról mesélek történetet, és a Nyócker! is cigányokról szól, de forgattam dokumentumfilmet ősemberekről is. Lehet, hogy rossz korba születtem, mindenesetre ez a modern világ a mobiltelefonokkal és digitalizációval engem egyáltalán nem érdekel. Sokkal inkább az, hogyan éltek korábban az emberek.

Gy. D./WMN: Miközben modern technikát alkalmazol…

G. Á.: Igen, de tíz évvel ezelőtti programokon dolgozom, és nem is vagyok hajlandó frissíteni őket, mert mindent meg tudok csinálni így is, amire szükségem van.

Eleget ülök a képernyő előtt – ha hazamegyek, akkor inkább olvasok, futok, a gyerekekkel vagyok vagy zenét hallgatok, és próbálom kerülni a monitort. 

Gy. D./WMN: A filmed főcímében nagyon hangsúlyosan jelenik meg Baumgartner Zsolt animációs rendező neve – hogyan zajlik nálatok a munkamegosztás?

G. Á.: A forgatókönyvön Bereményi Gézával dolgoztunk, és amikor kész lett egy szöveg, akkor át kellett alakítani képpé, amihez még én rajzoltam meg a story boardot. Ebből aztán készítettünk egy úgynevezett animaticot – amiben az állóképeket egymás mellé illesztjük, és alákeverünk valami hangot, ami azt jelentette, hogy még Géza és én mondtuk fel a szöveget. Amikor pedig már kezd filmszerűen működni a dolog, akkor bejön a képbe az animációs rendező, aki szétosztja a részfeladatokat az animátorok között. Ők dolgozzák ki, hogyan mozogjanak a szereplők, és hogyan kell ezt kivitelezni úgy, hogy jó ritmusa és súlya legyen – ebben ő sokkal jobb nálam.

Gy. D./WMN: Bereményi Gézával milyen volt dolgozni? Őszintén! 

G. Á.: Őszintén jó! Féltem, mielőtt először találkoztunk, de ez még akkor történt, amikor Török Feri rendezésében együtt dolgoztunk az Apacsok című előadáson a Radnóti Színházban. Azóta is ő volt az egyetlen forgatókönyvíró, akihez úgy éreztem, fordulhatok, a korábbi közös munkára hivatkozva. Csak akkor ijedtem meg picit, amikor azt mondta, legyen a film címe az, hogy Winnettou fia, de aztán lebeszéltem róla, és nagyon jól tudtunk együttműködni.

Nem vette át az irányítást, hanem együtt gyúrtuk az anyagot. Ami furcsa volt nekem, hogy korábban azt tanultam: először ki kell találni a történet vázát, aztán azt megtölteni részletekkel, ő viszont úgy dolgozik, hogy mindig csak egy fejezetet ír meg, és nem gondolkodik előrébb. Tehát organikusan fejlődik a történet, és mindig azt mondta: ne aggódjak, ki fogja dobni magából a végét. Így is lett. 

Gy. D./WMN: Mit tudott még hozzátenni? Párbeszédeket, például? 

G. Á.: Igen, mert én csak nagyon didaktikusan tudom elmondani, mit szeretnék, mondjuk, hogy Kojot teremt valamit, amire az öreg megharagszik – ő meg egyből diktálta hozzá a dialógot, és azonnal megelevenedtek a szereplők. Hogy ő ezt hogyan csinálja, nem tudom. Egyszer csak azt éreztem, hogy megtörténik, amit szerettem volna. 

Gy. D./WMN: Nekem Kojot figurája még a végén is rejtély maradt, hogy ő tulajdonképpen micsoda? És minek a szimbóluma? Meg lehet ezt kérdezni így direktben, vagy ciki?

G. Á.:

Kojot minden mesében egy ellentmondásos figura – kicsit olyan, mint a róka az európai mesékben, csak ő beszél is. Az én szememben a tudatalatti vágyainkat testesíti meg: mindent, amit leplezni próbálunk.

Nem véletlen, hogy mindig egy álomban jelenik meg, és mindenbe belepiszkít. Önző, mohó, és a legtöbb indiánmesében folyton kanos is.   

Gy. D./WMN: Az nem zavar, hogy volt egy magyar film pár éve Kojot címmel?

G. Á.: De, egy kicsit igen, de hiába gondolkoztunk más címen, nem jutott eszünkbe jobb, elvégre ő a főhőse ennek a történetnek. Amerikában egyébként több film is volt már Kojottal a címben, ott jobban ismerik.

Gy. D./WMN: Ti is készítettetek egy amerikai szinkronos változatot a filmből, mert el szeretnétek juttatni oda is, pedig most úgy tűnik, az USA-ban már az is kérdés, hogy egy fehér férfi hozzányúlhat-e egyáltalán egy őshonos vagy bármilyen más etnikumú csoport történetéhez. Ettől nem tartasz?

G. Á.: Számomra ez akkor is kicsit kollektív őrület, ha a gyökereit értem. Miközben most néztem végig egy vikingsorozatot a tévében, amiben színes bőrű szereplők is feltűntek a vikingek között – ami nyilván fikció. (Pont erről a témáról írtunk ITT – a szerk.) Szerintem nem lehet a mai politikai korrektséget visszamenőleg alkalmazni – és úgy érzem, itt az inga túllendül. Azzal viszont természetesen egyetértek, ha az őslakosokat mélyen sértette, amikor a korábbi amerikai filmekben az indiánokat negatív szereplőkként ábrázolták, akiket koreai színészek játszottak. Sok más dolgot is joggal nehezményeztek. Viszont amikor a Standing Rocknál kőolajvezetéket terveztek, akkor az egész világhoz üzentek, hogy álljatok mellénk, mert az utolsó földünket is el akarják venni tőlünk.

Azt gondolom, ők maguk egy ilyen filmet sosem csinálnának meg, mert nincsenek abban a helyzetben. Amerikában más se csinálhatná meg, mert ott félnek tőle, „kényes témának” tartják, nem merik megpiszkálni. Tehát csak itt születhet meg ilyen film.

Gy. D./WMN: Az indián szót egyébként még lehet még használni? Úgy tudom, az sem PC már…

G. Á.: Én is így tudom, de

olyat is hallottam már, hogy az amerikai indiánok jobban szeretik ezt a kifejezést, mint a „native american”-t, mert ebben benne van, hogy a fehér emberek olyan hülyék voltak, hogy azt hitték, Indiába érkeztek.

Nem tudok már kiigazodni ezen az egészen, mindenesetre Magyarországon még indiánokról beszélünk. Amikor pedig az amerikai szinkron készült – Amerikában –, akkor arra kértük őket, azt a verziót használják, amelyik náluk elfogadott.

Gy. D./WMN: Mivel indián történet és animáció, mindenki azt fogja gondolni, hogy ez egy gyerekfilm – holott azért vannak benne korhatáros részek. Te kiknek szánod elsősorban?

G. Á.: 12-es karikát kapott, mert van benne egy szülésjelenet és némi erőszak. De hát az ölés is annyi filmben szerepel már – persze nem mindegy, hogyan. A Magyar Népmesékben is van minden: erőszak, szexualitás, stb., még sincs vele semmi baj. Az már egy másik kérdés, hogy az animációtól mindenki azt várja, hogy „családi film” legyen, ami a Walt Disney miatt alakult így. Eleinte a Walt Disney Stúdió is nagyon jó filmeket csinált, de aztán ráépült egy iparág, és kialakították a családi mozit, ami nem más volt, mint üzleti fogás, szerintem. 

Ha például megnézzük a Pocahontast, na, az tényleg történelemhamisítás: egy tragikus történetből gyártottak egy színes-szagos-zenés családi filmet. Megérteném, ha az amerikai őslakosok ezen felháborodnának, mert elvették egy tragikus mítoszukat, átírták, és egy rakás pénzt kerestek vele.

Amúgy egy csomó olyan animációs film készül, ami nem gyerekeknek szól, csak azok nem kerülnek moziba, mert a forgalmazók azt mondják: az emberek nem ilyenre vágynak. És mivel nem mennek moziban, az emberekhez nem jutnak el – úgyhogy ez egy ördögi kör, amitől a többség azt hiszi, csak a Jégvarázs az animáció.

Visszatérve a kérdésre:

én azokra a nézőkre gondolva készítettem a Kojot négy lelkét, akik szoronganak a klímaválságtól, és úgy érzik, változásra lenne szükség, mégsem látják ennek jeleit a világban – és kinőttek már abból, hogy hercegnős mesefilmre vágyjanak.

Gy. D./WMN: A filmmel azt akarod üzenni, hogy van visszaút a természetbe?

G. Á.: Igen, van, persze. Egyébként nemrég jártam Marokkóban, ahol láttam egy elképesztő naperőművet: tükröket a sivatagban, amik egy 300 méter magas toronyra lőtték vissza a nap fényét, és ezzel elláttak egy 700 ezres várost árammal. Szóval a technológia sem ellenség! A technológia segítéségével vissza lehetne vezetni minket egy egészségesebb élethez, csak egyelőre arra használjuk, hogy elforduljunk a problémáktól. A VR is arra való, hogy amikor már lángokban áll a világ, mi még mindig egy idilli illúzióba ringassuk magunkat, ehelyett arra kellene használnunk a technológiát, hogy fenntartható energiaellátásra álljon át a világ, az emberek pedig visszavegyenek abból, hogy „még-még-még”.

Mert nem attól leszünk boldogok, ha még kényelmesebb lesz az életünk, és még több tárggyal vesszük körbe magunkat. Hanem attól, ha ráébredünk, hogy az állandó haladás, fejlődés egy átverés. Csak ciklikusság létezik – a Föld is, a rajta lévő természet is így működik. Le kell állnunk a rohanással, meg azzal, hogy „majd akkor leszünk boldogok, ha…” – ilyen nincs. Meg kell érkeznünk a jelenbe, és be kell érnünk azzal, ami van.

Amíg van mit ennünk, van fedél a fejünk fölött, és nem állunk háborúban senkivel, addig mindenünk megvan. Csak elhitetik velünk, hogy mindig valami más után kell sóvárognunk.

Gy. D./WMN: Te már eszerint élsz? Megérkeztél ebbe az állapotba?

G. Á.: Már belekóstoltam. Az életem boldog pillanatai mind ehhez kapcsolódnak. Előtte voltam pánikbeteg, volt minden bajom, de mára elmúltak.

Gy. D./WMN: Mitől?

G. Á.: A meditációval indult, de aztán… minden egy meditációvá válik. És ami még segített – bár lehet, hogy ez másokat elborzaszt –, hogy elkezdtem olyan videókat nézni, amikben azok az emberek mesélnek, akik meghaltak, de visszahozták őket az életbe. Ilyen videó ezrével van fenn a neten, és látható bennük, ahogy egy belső félelem valahogy elmúlik ettől az élménytől. Ez pedig összecseng azzal, amit a megvilágosodott tanítók hirdetnek, ami nem egy gondolat, hanem egy állapot, ahová el kell jutni. Persze mindig történik valami, ami kirántja az embert belőle, de aztán van hová visszanyúlni.

Nekem az indiántábor is ezt nyújtja: ott vagy a természetben, ott a tűz, a barátaid, a gyerekeid, a csillagok ragyognak, reggel harmatos a fű, és ez elég ahhoz, hogy boldog legyél. A gyerekek is csak itthon sírnak azért, hogy vegyük meg ezt, vegyük meg azt, nézzünk meg még egy mesét. Ott bőven elég nekik a létezés öröme, és kitalálják, mivel foglalják el magukat.

Képek: Chripkó Lili/WMN

Gyárfás Dorka