Havas Juli: Az új térd
Novella
Orvosszerzőnk, Havas Juli ezúttal egy térdprotézis műtétről mesél, illetve az összevissza tologatott operáció kapcsán arról, hogyan maradnak életben az emberek mifelénk nehéz időkben. Havas Juli novellája.
–
– Anyuka, megtennéd, hogy nem szólalsz meg, amikor bent leszünk az orvosnál? Most hátha sikerrel járunk, és el tudjuk intézni a műtétedet, rendben? Elkéstünk kicsit… remélem, nem küldenek el.
A fiatal nőn látszik, hogy ideges. Le sem vetkőzik, vastag sálja is rajta van, úgy segít az anyjának levetni a kabátját. Megigazítja az idősebbik derekán a kockás gyapjúszoknyát, ellenőrzi, hogy oldalt legyen a cipzár, majd megköti a masnit a blúzán, „minek ez a puccparádé”, mormogja magában, és kigombolja a kötött kardigánt. „Tisztára, mint az angol királynő, úgy néz ki – mondja magának. – Még daueroltat is.” Aztán ő is leveti a kabátját, néz jobbra-balra, nem lát fogast, a karjában tartja a ruhákat.
– Utálom, hogy mindig utasítgatsz – mondja már harmadszor az anyja.
– Teérted teszem. Megígéred, hogy csendben maradsz?
– Megígérem. Bár nem értek egyet vele. Felnőtt nő vagyok, szavazó állampolgár, nyugalmazott értelmiségi, egyáltalán nem értem, miért nem engeded, hogy magam intézzem az ügyeimet. Itt nem kell spórolni? – emeli fel hirtelen a hangját, úgy néz körül. – Más megfagy, ezek meg fűtenek. – Odabiceg a radiátorhoz, megfogja. – Forró – jelenti be a várakozóknak.
– Vasradiátor – szól hozzá egy elhaladó nővér. – Nem lehet lecsavarni.
– Anyuka… megígérted!
– Még nem vagyunk bent – néz a lányára, majd a közönséghez fordul. – Térprotézisre várunk – magyarázza –, várólistán. Lejárt a két év két hónap, érdeklődni jöttünk. Bár most késtünk egy órát. De mi az egy óra a két évhez képest? Már a boltba se tudok lemenni. A lépcső, na, az kifog rajtam. – A rendelőajtó elé biceg.
– Le kellene fogyni – mordul rá egy öregember és nehézkesen feláll a kopott műanyag székről –, én következem.
A rendelőből kijön az előző beteg, az asszony gyors mozdulattal bedugja a botját az ajtónyílásba, a nővér próbálja kitessékelni, „mindjárt behívjuk”, magyarázza, de ő a botot deréktájig emeli, és a végével megböki a nővért.
– Két éve és két hónapja várunk – emeli fel a hangját és besántikál. – És az egy óra késésünket fel se számoltam. Gyere –, néz hátra a lányára – mit állsz ott olyan bambán?
A lánya zavartan követi. Az öregasszony belekarol, és megáll a rendelő közepén.
– Jó napot – mondja széles mosollyal. – A műtéti előjegyzésemért jöttünk.
Lecövekel az orvos elé, aki a számítógépet bűvöli, nem néz fel, nem köszön. Az öregasszony odabiceg az íróasztalhoz, leül a betegszékre. Botja hangos csattanással eldől. A lánya odaugrik, odaadja, ő türelmetlenül kapja ki a kezéből.
– Ülj fel oda, fiam – mutat a vizsgálóasztalra. – Igazán betehetnének ide még egy széket. Ha spórolnának a fűtésen, székre is jutna.
– Anyuka…
– Megnézzük, hogy állunk – mondja a nővér és ő is elkezd kalapálni a billentyűkön. – Sajnos a járvány miatt tolódott a határidő, ha nem jön közbe semmi, akkor 2024 márciusában kerülhet sorra.
Hangos kattanással nyitja ki az asszony az ölében levő retikül csatját, matat benne egy kicsit, majd rezzenéstelen arccal az orvos elé tol egy borítékot.
– Több van benne a szokásosnál, főorvos úr – csicsergi. – A háromszorosa. A többit majd utána rendezzük. Az orvos végre kinéz a monitor mögül.
– Úristen, Szabó néni, maga nem hallott még az új törvényről?
– Dehogynem hallottam. Nincs többé hálapénz. Betiltották.
– Akkor miért hoz engem ilyen kellemetlen helyzetbe?
– Hát, hogy hozza előre a műtétemet. Aztán a többit utána fizetjük.
– Nem áll módomban segíteni – tolja vissza a férfi a borítékot. – Jobb, ha most szépen elteszi, magát is elítélhetik érte.
– Lári-fári – trillázik az öregasszony –, mégis ki jelentene fel kit? Adjon neki is belőle – int a fejével a nővér felé. – És szépen tegye csak el a doktor úr. – Az orvos már dühös, az öregasszony megszeppen a tekintetétől, és visszateszi a borítékot a táskájába. Közelebb hajol, suttog. – Magánba azért jöhetünk, nem?
– Magánba jöhetnek.
– Anyuka… – szólal meg újra a lánya.
– Te csak ne anyukázz itt nekem – szól rá az anyja. – Gyere, fiam, ezekkel most végeztünk. Szép napot!
Nehézkesen feláll, és sietősen kibiceg. A váróban még odaint a soron következő öregnek, most bemehet, mondja.
– Anyuka – a lánya hangja csupa aggódás. Simogatva öltözteti az anyját – miből…
– Hogy miből, fiam, hogy miből? A tálalóból. Eladjuk a tálalót. Volt hozzá egy komód is.
– Komód? Arra nem emlékszem.
– Persze hogy nem emlékszel. Ha nem lett volna a komód, te sem lennél. A komódot akkor adták el nagyapádék, amikor tüdőgyulladásom volt. Ötéves voltam és majdnem meghaltam, azt mondták az orvosok. A komód árából hozattak Svájcból penicillint. Én is megmaradtam és te is meglettél. Most pedig eladjuk a tálalót, abból veszünk nekem új térdet a régi helyett. Ha nem elég a pénz…
– Mi is besegítünk.
– Ti?! Na ne röhögtess, fiam. Két tanári fizetésből, ti…
– Anyuka…
– Ne anyukázz itt nekem. Először is kértelek, hogy válassz valami nem éhenhalós szakmát. Aztán kértelek, hogy válassz egy nem éhenhalós férjet. De nem hánytorgatom én fel, mert szeretem az uradat. A gyerekeiteket is szépen felneveltétek.
– Azért sokszor felhánytorgatod.
– Csak akkor hánytorgatom, amikor releváns. Most a Zsolnay lesz releváns.
– Eladod a Zsolnayt? A nászajándékotokat?
– Jaj, fiam, mit meresztgeted itt nekem a szemedet? Úgyse kellene neked, azt mondtad. Hogy túl csicsás.
Mire felöltöznek, már mindenki őket hallgatja. Mikor elindulnak, a váróteremből hosszan néznek utánuk: a csinos középkorú nő és a bicegős idős asszony lassan tűnnek el a folyosó végén, sziluettjüket körberajzolja az ablakokon beszökő délelőtti nap fénye. Már csak hangfoszlányok kúsznak vissza ezüst étkészletről, amit élelemre cseréltek, ékszerekről, amit a kitelepítéskor adtak el.
Rövid csend után szólal meg valaki a várakozók közül.
– Ki vesz ma Zsolnayt?
– Az, aki antik tálalót – válaszolnak a sor végéről. – A hiénák. A visszatért nehéz idők új hiénái, azok.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ RUNSTUDIO