„Egy aszexuális embernek is lehet libidója!?” – Tabuk nélkül felel a kérdéseidre az Élő Könyvtár

–

Stílusosan egy budapesti középiskola könyvtárában gyülekeznek a „könyvek””. Ahogy Lakatos Ildikótól, az Élő Könyvtár az Emberi Jogokért program szervezőjétől megtudom, több száz önkéntesük van. A mai csoportba került például aszexuális, meleg és transznemű, hallássérült és autista ember, józanodó alkoholista, szklerózis multiplexszel élő, valamint egy olyan túlélő, akit gyerekkorában bántalmaztak.

Én egyelőre csak az együttlétnek láthatóan örülő, nevetgélő, uzsonnázó önkénteseket látok, nem tudom ránézésre megállapítani senkiről, milyen témakörben lehet majd tőle kérdezni.

Mert az élő könyvtár lényege ez: tabuk nélkül lehet beszélgetni különféle kisebbségek képviselőivel.

Olyan emberekkel, akikkel lehet, hogy a hétköznapokban sohasem elegyedik szóba valaki, így aztán nem is igazán tudja, milyen az életük valójában, mik a problémáik, mire lenne szükségük, hogyan érdemes közeledni hozzájuk.

Hogyan is érthetnénk azt, amit nem ismerünk?

Ahogy majd tapasztalni fogom, itt tényleg nincsenek korlátok, az élő „könyvek” nem titkolóznak, pont azért vannak itt, hogy azokra a kérdésekre is válaszoljanak, amelyeket az emberek talán feltenni sem mernek más környezetben.  

– Az Élő Könyvtár-program célja röviden az, hogy a személyes találkozás ereje által csökkentse a társadalmi kirekesztést, előítéletességet, diszkriminációt – mondja Lakatos Ildikó.

– Úgy működünk, mint egy rendes könyvtár: az olvasók kikölcsönöznek egy „könyvet”, majd, ha visszahozták, kikölcsönözhetnek egy másikat.

A különbség csupán annyi, hogy az élő könyvtárban a „könyv” és „olvasója” között párbeszéd zajlik. A „könyvek” nemcsak mesélnek, hanem válaszolnak is az „olvasók” kérdéseire, sőt, maguk is kérdeznek olykor.

Az ötlet nem új

Öt dán fiatal hozta létre 1993-ban – egy barátjukat ért brutális utcai támadás hatására – a Stop the Violence! („Állítsd meg az erőszakot!”) nevű civil szervezetet, amely prevenciós programokat szervezett a fiataloknak. A szervezetből (amely pár év múlva már 30.000 tagot számlált) nőtt ki a Human Library nevű mozgalom, mely elsőként a roskilde-i zenei fesztiválon mutatkozott be 75 „könyvvel”. Az akció olyan sikeres volt, hogy 2003-ban bekerült az Európa Tanács emberi jogi ifjúsági programjába. Elnevezése ekkor változott Living Libraryre, azaz élő könyvtárra, és az erőszakról való párbeszéd mellett a különböző szubkultúrák és kisebbségek megismertetése, az előítéletek csökkentése lett a program általános célja.

Magyarországon iskolai élő könyvtárként indult a program 2012-ben, azonban a törvénymódosítások (a „pedofiltörvény”) miatt diákokkal az iskolák falain belül nem találkozhatnak az önkéntesek.

(Illetve találkozhatnának, de csak akkor, ha az LMBTQ-, illetve szenvedélybeteg „könyveket” kihagynák a programból – utóbbi „témakör” esetében csak akkreditált szakértők mehetnek diákokhoz, saját tapasztalataikról beszélő civilek nem.)

Szigeti Vera pszichológus volt 2012-ben a program egyik elindítója. Ő meséli, hogy van olyan „könyvük”, aki először diákként találkozott a módszerrel, és később maga is önkéntesük lett, mert lenyűgözőnek találta, hogy két, szerhasználatba akkortájt éppen bele-belecsúszó osztálytársa is felhagyott a drogokkal, miután beszélt egy felépülő függő „könyvvel”.

A módszer nagyon hatékony, óriási veszteség lenne, ha menne a levesbe

Jó hír, hogy azért a korlátozások ellenére a program nem szűnt meg, az érdeklődők az egyetemeken, fesztiválokon, kulturális rendezvényeken találkozhatnak az élő könyvtárral, illetve középiskolákban is, amennyiben pedagógusok rendelik meg a programot a maguk számára. 

Ez történt most is. Diákok nincsenek az épületben, a zuglói gimnázium tanári kara viszont szeretettel fogadja a „könyveket”. Mivel sokan vannak, csoportokra bomlanak, és a csoportok kölcsönöznek ki egy-egy „könyvet”, a program során összesen hármat.

Én is csatlakozom egy-egy csoporthoz. Az összes „könyvvel” szívesen beszélgetnék, de az idő véges, úgyhogy hagyom magam sodorni az eseményekkel.

Először arra a csapatra tapadok rá, amely Sulyok Viktóriát kölcsönzi ki. A téma az aszexualitás, és gyakorlatilag pillanat alatt kiderül, mennyi félreértés van ezzel a szexuális irányultsággal kapcsolatban a társadalomban, pedig százból egy ember érintett.

A szó, ahogy élő „könyvünk” elmagyarázza, a szexuális vonzalom teljes vagy részleges hiányát jelöli, ami nem jelenti a vágy teljes vagy részleges hiányát.

Mert bár vannak aszexuális emberek, akik undorodnak a nemi érintkezés gondolatától is, akadnak olyanok is, akik egyáltalán nem – a szexhez való hozzáállásuk nagyon különböző lehet. Ami közös az aszexuális emberekben, az nem a szexmentes életmód, hanem az a jelenség, hogy nem kívánnak meg másokat (de ettől még felizgathatók lehetnek).

Viktória beavat minket saját történetébe, abba, hogyan értette meg a saját működését, és elmondja azt is, milyen előítéletekkel kell szembesülnie azoknak, akiknek a szexuális irányultsága az övével azonos. Róla például gyakorta feltételezik, hogy szexuálisan bántalmazták (pedig nem), hogy titokban meleg (pedig nem titokban aszexuális), vagy hogy még nem találkozott megfelelő partnerrel (pedig nem ezen múlik a dolog). Azt is meg szokta kapni, hogy „kár érte, olyan csinos”.     

Hegedűs Hanga meleg fivérével kapcsolatban is elhangzott már valószínűleg ez a bizonyos (ha belegondolunk, mélyen sértő) megjegyzés: „kár érte…”

Hangát már a második körben ismerem meg, ő is „könyv” és LMBTQ-hozzátartozó. Van egy meleg és egy transz férfi testvére.

De mit is jelent az pontosan, hogy transz férfi?

Ez volt Hangához az első kérdés, és kiderült, ez egyáltalán nem egyértelmű a csoport tagjainak.

Holott cseppet sem érdektelen, mit jelent ma LMBTQ-hozzátartozónak lenni, a félórás beszélgetés alatt végig a fogalmak tisztázásán volt a hangsúly (ami szintén nagyon fontos, gondoljunk csak bele, mennyire lényeges, hogy a pedagógusok tisztán lássanak ezekben a kérdésekben!). Hanga beszélt a nemi megerősítő műtétekről is, illetve arról, hogy nem mindenki vállalkozik ezekre, és arra is kitért, milyen nehézségeket jelent a mindennapokban, ha valaki férfi külsővel hivatalos fórumokon, orvosnál, repülőtéren női nevet kénytelen használni, mert a törvény már nem engedi meg számára az okmányokban a nemváltást.                 

Természetesen a teljes beszélgetésnek most is csak egy apró töredékét tudtam kiemelni – holott mindegyik életút minimum külön cikkért kiált, – V. Zoltán, józanodó alkoholista „könyv” esetében sem fogok tudni sajnos leírni mindent, amit hallottam. De azt a gondolatát mindenképpen szeretném megosztani veletek, hogy

a szerhasználat csak a jéghegy csúcsa, a betegség komoly részét képezik a múltbéli traumák, amelyek oda vezetnek, hogy valaki inni vagy drogozni kezd, vagy függővé válik valamitől.

Zoltán 16 éve nem iszik, de soha nem mondja azt magáról, hogy meggyógyult. Csak azt, hogy józanodik. És a józanodás része az önkénteskedés is, az, hogy beszél másoknak a saját tapasztalatairól. Például arról, hogy akkor kezdett el torzulni az alkoholról alkotott képe, amikor gyerekkorában jutalomnak számított a családban, ha leihatta (hatévesen) a sör tetejéről a habot. És ez csak a kezdet volt, afféle kezdet, amely ismerős lehet sok magyar ember számára, hisz az itatás-etetés elég markánsan jellemzi a hagyományainkat.

Egy-egy pillanatnak tűntek a félórák, amíg a „könyvekkel” beszélnek a csoportok, hamar elröppen az időnk.

Megtudom, hogy nyitott eseményeken (amelyekre bárkinek be lehet csatlakozni), a beszélgetés kötetlenebb, a kölcsönzés hosszabítható, és addig tart, amíg bármelyik fél azt nem mondja: „Köszönöm szépen, hogy beszélgettél velem.”

A jövőbeli Élő Könyvtár-eseményekről ITT szerezhetsz információt.

Képek: Chripkó Lili/WMN

Kurucz Adrienn