Ez az Asterix már nem az az Asterix

Ha valaki, akkor én drukker voltam. Amint megláttam az új Asterix előzetesét, csak az első vetítést vártam, elvégre nagy tisztelője vagyok a Marion Cotillard–Guillaume Canet-házaspárnak (külön-külön és együtt is), és valahogy úgy képzeltem, a gyerekeik (a tizenkét éves Marcel és az ötéves Louise) kedvéért biztosan mindent beleadnak abba, hogy egy igazán ütős családi mozit tegyenek le az asztalra.

Bár az Asterix-széria más tészta, de azért a családi film vagy gyerekfilm igazságtalanul kezelt műfaj, és mindig örülök, ha neves alkotóknak támad kedve elmerülni benne, hiszen valami igazán jót létrehozni itt is csak teljes odaadással és tehetséggel lehet. A gyerekek pedig mi mást érdemelnének?

Az eredetileg színésznek induló Guillaume Canet mára nyolc nagyjátékfilmet tudhat a háta mögött, köztük a nálunk is sikeres Apró kis hazugságokat, úgyhogy teljes joggal került mára egy nemzeti kincs közelébe, és egy hatalmas költségvetésű szuperprodukció élére. 

Nekem még azzal sincs bajom, hogy magára osztotta az egyik főhős, Asterix szerepét, hiszen színészként is bizonyított már annyit, hogy ezt megelőlegezzük neki – és ne felejtsük el, ezt a karaktert még senki nem tette olyan emlékezetessé, hogy megugorhatatlan feladat legyen meghaladni. A másik főhős, Obelix esetében már más a helyzet, ugyanakkor az is teljesen érthető, hogy Gérard Depardieu már nem bújhat többé a bőrébe, kiöregedett belőle. Nem lepődtem meg, hogy Canet ezt a figurát az egyik legjobb barátjára és állandó játszótársára, Gilles Lellouche-ra bízta, még ha alkatilag nem is volt ez magától értetődő.

És bár az élőszereplős Asterix-filmek mindig is magukhoz vonzották a legnagyobb francia–olasz filmcsillagokat (a három korábbi filmben játszott Catherine Deneuve, Monica Bellucci, Laetitia Casta, Alain Delon és Roberto Benigni is), valahogy úgy képzelem, Vincent Cassel, Pierre Richard és végképp Marion Cotillard számára Canet is garanciát jelentett arra, hogy érdemes ebben a játékban részt venni, lesz benne kihívás számukra.

Amit tehát máris az elején le kell szögeznem: nem rajtuk múlt, hogy az Asterix és Obelix: A középső birodalom nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a színészek most is kiválóak, nem kell szégyenkezniük. Idesorolom Zlatan Ibrahimovićot is, aki elsőrangú cameót tol, vászonra termett jelenség.

A koncepcióval azonban már akadnak gondok, és talán nem csak azért, mert el kellett szakadnia az eredeti képregénytől, René Goscinny történeteitől. Sokkal inkább azért, mert nem sikerült ügyesen átmenteni az eredeti mű erényeit és humorát, ötvözve a mai kor – elsősorban vizuális – elvárásaival. Az Asterix-képregények mindig is egyszerre tudtak szólni a felnőttekhez és a gyerekekhez, mert bár mesébe ágyazták őket, de politikai szatírát rejtettek el benne. Most viszont egy valódi gyerekfilm kalandos cselekményét és faékegyszerűségű vicceit próbálják felnőtteknek szóló klipekkel és kiszólásokkal vegyíteni, hogy mindenki találjon szórakozást benne.

Ahogy pár héttel ezelőtt A kis Nicolas legújabb feldolgozása kapcsán írtam, így nem lehet egy szerves egészet kikeverni – ha ide-oda ugrálnak a kétféle közönség (vagy korosztály) között, remélve, hogy míg az egyiknek játszunk, a másik türelmesen várakozik. Lehet, hogy művészet, de egyszerre kellene tudni megszólítani a kicsiket és a nagyokat, nemcsak egy történeten, de egy jeleneten belül is. Ugyanannak a jelenetnek kellene mondania valamit mindenki számára, vagy uram bocsá’ (ez már tényleg a legteteje) ugyanannak a poénnak. Nem lehetetlen – mindannyian ismerünk erre példákat. 

A történet sem túl erős, a politikai szatíra meg aztán végképp hiányzik belőle (isten ments, hogy Kínával viccelődjünk): hőseink most a kínai császárné világszép lányának (Julie Chen) megmentésére indulnak, miközben a császárné birodalmára törő kínai nagyúr Julius Caesart hívja segítségül, így végül a maroknyi (és időközben multikultivá alakult) gall csapatnak a római hadsereggel kellene megküzdenie.

A politikai korrektséget mindenesetre sikerül kipipálni: mindenféle náció megjelenik a vásznon, nők harcosként, vagy vezető szerepben is, és a legvégén egy androgün küllemű, szőke kínai herceg. 

Amivel viszont poénkodni is mertek a főszereplők, az a vegetáriánus vagy vegán étrend, mert ugye, elég furán venné ki magát, ha egy Asterix-történetben nem majszolnának két pofára sült vadkancombokat. Ez az ikonikus részlet természetesen győzedelmeskedik is a történet végére, hiszen enélkül nem lenne az Asterix Asterix.

De sajnos még ezzel együtt sem az. Nem mondanám teljes kudarcnak, nem kellemetlen nézni, de időnként kétségkívül unalmas, máskor meg (a gyenge poénok miatt) kínos. A látványba sok pénzt öltek ugyan, mégsem sikerült belőle egy grandiózus, szemkápráztató világot teremteni (legfeljebb pillanatokra), pedig kellően változatos helyszíneket járnak be a történetben (aminek a váza tulajdonképpen egy road movie). A szerelmi szálak erőltetettek és hiteltelenek (és nem egy van belőlük), de ami a leginkább bántott: Asterix és Obelix nem voltak igazán aktív hősei a cselekménynek, sokkal inkább kiemelt epizodistái, mert ez az új film egy úgynevezett ensemble movie, amiben egy társulat játssza a főszerepet.

Azért persze egy esélyt lehet adni neki – ebben az esetben azt javasolnám, 8–12 éves gyerekekkel tegyétek, nagyjából ők lehettek az elsődleges célcsoport. De kétlem, hogy bennük is sikerülne mély nyomokat hagynia.

Képek: Vertigo Média

Gyárfás Dorka