René Goscinny, az Asterix és A kis Nicolas alkotója, aki feltette a képregényírást az elismert szakmák közé

–

Több nyelv és ország

René 1926-ban született Párizsban, Kelet-Európából Franciaországba emigrált zsidó családba. Édesapja, Stanislas Gościnny vegyészmérnök a varsói rabbi egyik fia volt, míg édesanyja, Anna Bereśniak nem vallásos családja az egykori Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó Galíciából (ma: Ukrajna) menekült el a pogromok elől, a francia fővárosban az ő nyomdájukból kerültek ki a jiddis és orosz nyelvű kiadványok. 

1928-ban az apa Buenos Airesben kapott állást, így Goscinny Argentínában töltötte gyerek- és kamaszkorát. Az ottani francia iskolába járt, a családban három nyelvet (francia, jiddis, spanyol) használtak felváltva, így a kis René több kultúrában is otthon érezte magát, és különösen vonzották a nyelvi játékok.

Amióta csak az eszét tudta, mindig nevettetni akarta az embereket – hogy legyőzze veleszületett félénkségét, és hogy szeressék.

Elmondása szerint egy-egy jó tréfáért mindenre képes volt, s bár jó tanuló volt, az osztály bohócaként ugyancsak feladta a leckét a tanárainak, akik gyakran nem tudtak vele mihez kezdeni. A vakációit hol az uruguayi pampákon töltötte az ottani gauchók (dél-amerikai cowboyok) között, hol az óceánt hajón átszelve Franciaországban a családnál – számára a párizsi külváros, „Nanterre legalább olyan egzotikusnak számított, mint Timbuktu”. Már gyerekként rajzolni kezdett, és lelkesedett a moziért, különösen Stan Laurelért, a Stan és Pan kisebb, esetlenebb tagjáért, valamint Walt Disney-ért. A háború az európai rokonságot sem kímélte, három nagybátyja is a koncentrációs táborokban vesztette életét. Goscinny épphogy leérettségizett, amikor édesapja meghalt, így a 17 éves fiúnak munkát kellett vállalnia. 

Először a nagy lehetőségek hazájában próbált szerencsét: 1945-ben anyjával New Yorkba költözött, majd beállt a francia hadseregbe, ahol szintén rajzolóként szolgált. Leszerelésekor visszatért New Yorkba, hogy immár rajzolóként, nevettetőként találjon munkát, de másfél éven át szinte csak visszautasításra lelt – életének erre a szakaszára mint sötét, nehéz időre emlékezett vissza. Végül 1948-ban egy reklámügynökség alkalmazta. Itt ismerkedett össze Harvey Kurtzmannel, a Mad magazin későbbi alapítójával, aki az első könyvét is kiadta Playtime Stories címmel.

Az egyik ismeretség aztán hozta a másikat: összebarátkozott egy Connecticutban élő belga képregényszerzővel, Jijével, rajta keresztül pedig Morrissal, a Lucky Luke írójával és Georges Troisfontaines-nel, a World Press agency igazgatójával. Ez utóbbi egy alkalommal felajánlotta neki, hogy egyszer látogassa meg brüsszeli irodájában, Goscinny pedig szó szerint vette a meghívást, visszatért Európába, és meg is jelent a némileg meglepődött Troisfontaines-nél. 1951-ben a World Press párizsi kirendeltségébe küldték, és itt jött a mindkettőjük életét megváltoztató találkozás Uderzóval. Mivel a Goscinny haláláig – és jelképesen még azon túl is – tartó barátságuk és együttműködésük gyümölcseiről (Jehan Pistolet, Umpapa stb.), valamint a mindkettőjük életét meghatározó legendás párosról, Asterixről és Obelixről már korábban írtam, most Goscinny munkásságáról és életéről gyűjtöttem össze néhány más, kevésbé ismert tényt. 

Rajzoló és képregényszerző

Goscinny maga is rajzolóként kezdett dolgozni, a történetek kitalálása ezzel párhuzamosan történt. Uderzo rajztudása, vizuális humora kiemelkedő volt, a cselekmény alakítása azonban már nem ment neki ennyire könnyedén. Noha kezdetben ő is írt sztorikat, valamint Goscinny halála után az Asterix- albumokat is ő írta, mindkettejük számára egyértelemű volt a munkamegosztás: mindegyikük azt végezte, amiben igazán jó volt. 

Goscinny némi öniróniával erről később úgy mesélt, hogy középszerű rajzolóként azon kapta magát, hogy így ugyan keveset foglalkoztatták, de képregényszerzőként egyre több felkérést kapott, és rájött: mindenki jobban jár, ha erre koncentrál. 

Egy új szakma megteremtője

Noha mind Amerikában, mind Európa nyugati felében, elsősorban francia nyelvű területen népszerűnek számított a képregény mint műfaj, alkotójukként szinte kizárólag a rajzolókat tartották számon. Goscinny felkapott képregényíróvá vált, a legjobbak akartak vele dolgozni (Morris: Lucky Luke, Marcel Gotlieb: Les Dingodossiers, Sempé, Cabu stb.). Mivel ő már nem rajzolt, de az albumok sikeréhez legalább annyival hozzájárult, mint a rajzoló, egy idő után sikerült elérnie – nemcsak önmagáért, hanem későbbi kollégáiért is –, hogy íróként neve a rajzoló mellett szerepeljen a címlapon.

Előtte ez nem volt szokás, sőt, maga a képregényíró mint külön és elismert szakma sem igazán létezett. Ez nem csak presztízsben jelentett sikert. Azért is sokat küzdött, hogy a szerzői jogdíjak tekintetében is jobban méltányolják az írók alkotói részvételét. 

Tehetségek felfedezője

1959-ben indult a Pilote magazin, melynek Uderzo mellett Goscinny is az egyik alapító munkatársa, szerkesztőségi titkára, majd 1963-tól társfőszerkesztője lett. Az itt megjelenő Asterix növekvő (anyagi és presztízsbeli) sikere lehetővé tette, hogy olyan kísérletezőbb képregényeket, témákat és rajzokat is publikálhassanak, amelyek máshol nem jelenhettek volna meg, mert nem remélhettek volna tőlük pozitív hozadékot. Goscinnynek kiváló szeme volt az új, ígéretes rajzolótehetségek felismerésében, számos később klasszissá vált alkotót segített karrierje elindításában, támogatta őket és lehetőséget adott nekik. A Pilote nem csupán újságként, de alkotói műhelyként is működött. Amikor az 1968-as diáklázadások idején az újabb generáció az akkorra már tehetős Goscinnyt azzal vádolta meg, hogy a gazdag tulajdonosok érdekeit védi, Goscinny mélyen megbántódott. Az egykori szegény képregényszerző sikeres lett és vagyonos, segítette az újabb nemzedékek kibontakozását, a műfaj igazán színvonalassá válását – úgy érezte, nem ezt érdemelte volna. 

A kis Nicolas

Kétségtelen, hogy az Asterix kolosszális sikerét semmi nem múlhatta felül. Egyesek szerint ezzel vált igazán felnőtt műfajjá a képregény, amikor is kitört az ifjúsági olvasmány keretei közül. Goscinnyt mégis egy másik figurájához fűzte „különös gyengédség”. Ő és az idén augusztusban, 90 évesen elhunyt zseniális rajzoló, Jean-Jacques Sempé az ötvenes évek elején ismerkedett meg, több közös munkájuk is volt. 1959-ben a Sud Ouest Dimanche újság felkérésére egy Nicolas nevű fiúról, fura nevű barátairól és kalandjaikról szóló történettel rukkolt elő Goscinny Sempé rajzaival. A megjelenés olyan jó visszhangot keltett, hogy újabb és újabb fejezetek jelentek meg 1959 októberétől az akkor indult Pilote hasábjain. 1960 és 1965 között öt Petit Nicolas könyv jelent meg összesen 87 epizóddal. 

2004-ben Goscinny lánya és a hagyatékának kezelője, Anne Goscinny (aki egyébként maga is író) részben még kiadatlan, részben csak a Sud Ouest Dimanche újságban publikált történetekből kiadta – természetesen Sempé rajzaival – A kis Nicolas kiadatlan kalandjait, majd még két újabb kötetet. Jelentős nemzetközi siker, 15 millió eladott példány, 45 országban kiadott fordítások, három film jelzi a történetek sikerét. A legfrissebb, animációs filmes feldolgozást (Le Petit Nicolas, Qu'est-ce qu'on attend pour être heureux ? – A kis Nicolas – Mire várunk, hogy boldogok legyünk?) október közepétől játsszák a francia mozikban – a film korábban már elnyerte Annecy-ban a legjobb egész estés animációs filmnek járó Kristály-nagydíjat.  

Sokoldalú tehetség

A már említett tevékenységei – képregényszerző, rajzoló, író, főszerkesztő, tehetségek pártolója – meg kell említenünk még Goscinny és a filmezés kapcsolatát is.

Már gyerekként lelkes rajongója volt a mozinak. Mivel a szerzőpáros kevéssé volt elégedett az Asterix korai mozgóképes feldolgozásaival, úgy döntöttek, inkább ők maguk rendezik az adaptációkat. Elhatározásuk első gyümölcse az 1968-as Asterix és Kleopátra, majd az Asterix tizenkét próbája lett. Egy 1969-es kanadai tévéinterjúban számolt be arról, mennyivel összetettebb, komolyabb kihívás számára a filmkészítés az írásnál – a nehézség azonban nem törte a lelkesedését. Több tévés produkcióban és filmben is közreműködött, 1974-ben pedig Uderzóval és a kiadó Georges Dargaud-val megalapították saját produkciós cégüket, a Studio Idéfixet. Feltehetőleg megörvendeztették volna még a közönséget jó néhány mulatságos rajzfilmmel, ha a kalandnak és a vállalkozás létezésének nem vetett volna véget Goscinny halála 1977-ben. 

Goscinny nyelvi humora, stilisztikai zsenialitását a francia köznyelv és kulturális referenciák a mai napig őrzik, számos mondata mára szólássá vált. 

Kritikák, érdekességek

A siker, a gazdagság és a tehetség mindig szül irigységet is. A híres gallok szülőatyjai is kaptak hideget-meleget. Az egyik visszatérő elem az a vád volt, hogy de Gaulle-pártiak, sőt, Goscinnyt egyenesen idegengyűlölettel vádolták. A de Gaulle-lal kapcsolatos feltevésekre még némi iróniával azt válaszolták, hogy Asterix nem lehet de Gaulle, hiszen a gall kicsi, a tábornok pedig nagy – de a kifogásolók úgy gondolták, ez is őket igazolja, „így akarták leplezni a szándékukat”. Külföldi újságírók állítására, mely szerint nacionalista lenne, visszakérdezett: „Az ön országában sikeres az Asterix? És ha igen, az lehetne, ha francia nacionalizmus jellemezné?” – komolyabban pedig hozzátette:

„A gallok történetét egy olasz és egy kelet-európai zsidó bevándorló írta. Jómagam is egész gyerekkoromban külföldön éltem, idegen voltam. Hogy lehetnék idegengyűlölő?”

A rendszeresen kapott antiszemita levelekről és névtelen támadásokról szinte soha nem beszélt nyilvánosan, ahogyan a fájdalmáról sem, melyet egész életében őrzött a gázkamrákban megölt családtagjai miatt. 

A magas Uderzo mellett kisebbnek tűnő, valójában középtermetű Goscinny fiatalkorában gyakran volt elégedetlen a külsejével. Gyerekkori asztmája sem segítette elő a sport iránti vonzalmát, szerinte egy egészséges kamaszkornak egyenesen az a feltétele, hogy az illető minél messzebbről elkerülje a stadionokat. Pajkos szeme elégedetten villant, amikor szellemesebb megjegyzésein derült a hallgatósága. A magánéletében inkább távolságtartó volt, némi közvetlenséget csak legjobb barátjával, Uderzóval engedett meg magának.

A hajóutak nagy rajongója volt, (többek között azért is, mert nem szerette a repülést) az óceánjárók sajátos életmódját, hangulatát is élvezte, későbbi feleségével, Gilberte Pollaro-Millóval is egy hajón ismerkedett meg 1964-ben. Lányuk, Anne Goscinny ma már maga is író, és az apja hagyatékát kezelő Institut Goscinny vezetője.

André Malraux francia író mondta egyszer Goscinnynak: „Én a mítoszokról írtam, ön azonban sokkal nagyobbat tett: ön mítoszt teremtett.”

Az egykori visszahúzódó, szorongó kisfiú, aki már akkor mindent megtett azért, hogy nevettessen és hogy szeressék, mondhatjuk, megvalósította álmát. Jól élt, szórakoztatott, szerették. Közben jó párszor küszködött és bántották is. Még abszurd halálával is sikerült jót tennie. Amíg nevetünk vele, addig egy kicsit velünk él. 

Források: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Getty Images/Keystone-France/Gamma-Keystone

Kis Zsuzsa