Biztos emlékeztek a Sztárom a páromban arra a klipre, amikor Julia Roberts karaktere visszatér Hollywoodba, és Londonban egyszer csak az összes emeletes busz az új filmjének plakátjával lesz tele, amin egy űrruhában látható. Mert úgy látszik, a hollywoodi karrier elengedhetetlen része, hogy egyszer le kell forgatni egy filmet szkafanderben.

Nos, Kristen Stewart pályáján most jött el ez a pillanat, csak annyi csavar van benne, hogy nem az űrben viseli a szkafandert, hanem az óceán mélyén. De még egy olyan lázadó sztárnak, mint ő – aki nehezen viseli a világhírt, és igyekszik minél több kis költségvetésű, művészi igényű filmben szerepelni – is jár egy katasztrófafilm, amiben meg kell mentenie a világot, vagy legalább egy piciny szegletét. És elárulhatom, amilyen tehetséges színésznő, még ez is jól áll neki.  

Mert tulajdonképpen – lássuk be – erre megy ki a játék: hogy a film után újra csodáljuk őt, és ne a szétcsúszott, elhanyagolt külsejű kaliforniai kiscsajt lássuk benne, aki zűrös magánéletével, vagy a vörös szőnyegen produkált esetlenségével hívja fel magára a figyelmet, hanem színészi tehetségével, karizmatikus személyiségével, és igen, a szexepiljével is. Az Árok semmit nem érne nélküle (és vele együtt sem sokat ér), viszont neki remek imidzsfilm. Fogadjunk, az ügynöke beszélte rá, hogy jót fog tenni a megítélésének – ahogy egyébként a Charlie angyalai is.

Az Árok ugyanis semmi többet nem akar, mint az eddigi hasonló filmek – nincs mögötte filozófiai eszmefuttatás, különlegesen megrázó emberi dráma vagy jelentős üzenet (valamennyi van, de igazán diszkrét).

Adott egy szűk, zárt tér (egy olajfúró állomás az óceán mélyén), ami váratlanul (egy földrengés hatására) összeomlik, és innentől egy maroknyi ember küzd a túléléséért.

Amikor pedig már a reális elemek nem bizonyulnak elégnek a feszültség fenntartásához, akkor a forgatókönyvírók előrántanak a tarsolyukból néhány undorító, nyálkás fantasy-lényt is, de csak olyanokat, amilyeneket már ezerszer láttunk a vásznon, hátha ettől még jobban betojunk. Hát, nem.

Minden egy rég kidolgozott recept szerint halad: olyan járatokban szaladgálunk fejvesztve a szereplőinkkel, amiken nem tudjuk kiismerni magunkat, olyan veszélyek leselkednek rájuk, amiket nem tudunk beazonosítani vagy átlátni, a kamera idegesen ráng, fény alig van, de szereplőink egyre szexibben mutatnak a karcolásokkal, koszos, zúzódásokkal ékesített testükkel. És persze a már jól ismert típusok köszönnek vissza: a traumáit gondosan rejtegető, magabiztosnak tűnő kapitány (Vincent Cassel), a védtelennek tűnő „széplány”, aki felnő a feladathoz (Jessica Henwick), a túlsúlyos humorzsák, akinek még a túlélésért folytatott küzdelemben is akad pár béna poénja (T.J. Miller), a „jófiú” (John Gallagher Jr.), meg a zseni lány (Kristen Stewart), aki A tetovált lány óta lett filmes toposz.

Érdekes, hogy bár az etnikai diverzitás már alapfeltétel egy ilyen társulat összeállításánál – tehát a hatfős bandában van ázsiai és afroamerikai színész is –, de például az életkor szempontjából még mindig diszkriminatív: csak a csapatkapitány lehet negyven fölötti (de ő is feltűnően jó testfelépítésű), a többiek pedig szépek és fiatalok.

És bár a nőknek ma már nemcsak a sikoltozás és kétségbeesés a feladata, sőt, a végén ők húzzák ki a férfiakat a bajból, de a legjobb, ha még mindig egy szál fehérneműben teszik ezt. Hát nem agyrém?

Úgy látszik, az utolsó elvárás, amit ledöntünk majd – mert ez tartja magát a legstabilabban –, hogy egy nőnek, főleg egy fiatal színésznőnek minden körülmények között szexinek kell lennie. Akkor is, ha történetesen gépészmérnökzseni, aki épp életveszélybe kerül.

Kristen Stewart már az első snittekben kénytelen felfedni a teste elég jelentős részét, és miközben azt meséli nekünk narrátorként, hogy hónapok óta a tenger mélyén él, olyan frizurát visel, amit kábé háromhetente kellene vágatni és festeni ahhoz, hogy ilyen makulátlanul mutasson. Meg persze a füstös smink is elég jól mutat egy éjszakai műszak végén a kihalt alagútrendszerben.

De ne legyünk túl szigorúak – Hollywood az Hollywood, ezt is várjuk tőle. Nézzenek ki jól a színészek, legyen látványos a menekülés, élhessünk ki nagy érzelmeket, és tesztelhessük a túlélő ösztöneinket azáltal, hogy bizonyos stratégiákat látunk elbukni, másokat meg sikerre vinni. Van, hogy az ember nem vágyik ennél többre. Közben egyetlen kósza mondat arról, hogy esetleg kizsigereljük a bolygónkat, ami egy nap bizonyára visszaüt; és egy vége főcím arról, hogy a hatalom hogyan használja és fenyegeti azokat, akik az életüket kockáztatják terepen.

Ehhez még annyi bátorság sem kell, mint egy ütős Golden Globe-köszönőbeszédhez. Csak alibinek jó, hogy vannak itt azért mélyebb gondolatok, magasabb rendű célok.

Á, nem, nem csak egy kis pénzt akartak keresni az egésszel. De tényleg csak kicsit – különben sokkal nagyobbat kellett volna kockáztatni, vagy többet befektetni.

Nekünk meg ennek megfelelően semmi többre nem jó a film, mint elütni vele egy amúgy eseménytelen januári estét.

Gyárfás Dorka