Én is, Marie Kondo, én is – Köszönőlevél a rendetlenség közepéből
Feladta a rendrakást Marie Kondo, a rendszerezés japán istenasszonya – futott körbe a hír a sajtóban. Az internet népe lelkendezik, haha, na ugye, mi megmondtuk, hogy nem is lehet úgy élni, meg minek is, mi megpróbáltuk, tiszta marhaság az egész. Megpróbáltam én is, már vagy hét éve – és a lehető legőszintébben írom: nem tudom, hol lennék most Marie Kondo nélkül. Pedig jelenleg elég nagy a kupleráj nálam. Csepelyi Adrienn írása.
Figyelj, Marie, rohadtul átérzem. Ugyanebben vagyok. A szekrény még be se fért a lakásba, az új komódot végre sikerült összerakni, de addig már nem jutottam, hogy át is szortírozzam bele a ruhákat, és amíg a könyvespolcot nem tudom arrébb tolni, hogy az új bútor a helyére kerüljön, addig az olvasófotelem nem fér a sarokba, úgyhogy oda beállítottam a karácsonyfát (ne is kérdezd, én is látom a naptáramat), úgyhogy most úgy fest a lakás, mint egy akadálypálya.
Belefáradtam kicsit én is, pedig emlékszel, micsoda eminens diákod voltam: a régi lakásban a házibuli alatt a haverjaim a fiókjaim belsejéről készült fotókat küldözgették a családtagjaiknak, hogy EZT NEM HISZITEK EL, A CSEPELYINEK FRANKÓN ÍGY NÉZ KI A FIÓKJA.
Ja, azok most is úgy néznek ki, funkció, szín, anyag szerint rendszerezve, élére hajtogatva, hallod, éjjel kettőkor, félálomban is elsőre kiveszem bármelyik fehérneműszettemet, ha esetleg becsengetne Tom Hardy. Ja, nem csenget, mert a felújításkor véletlenül levágtam a csengőmet. Mindegy.
Ha szar napom van, néha kinyitom a fehérneműs fiókomat, és megnyugszom.
Nem lehetek csődtömeg, ha így tartok rendet a ruháim között.
Te érted ezt, ugye?
Hogy lehet, hogy csak a legritkább esetben vagyok képes átlátni egy Excel-táblázatot vagy hibátlanul elvégezni bármilyen adminisztratív feladatot, de a kibaszott zoknik élükre hajtogatva sorakoznak a fiókomban, és
ha hirtelen a „The Last of Us”-ban találnánk magunkat, és egy túlélő belépne a lakásomba, tiszteletteljesen csettintene, hogy na, ez igen. Ennek a nőnek egyben volt az élete.
Hát, mondjuk, nem mindig.
De hogy annyira egyben van, amennyire, azt jelentős részben neked köszönhetem, Marie. Mert a könyved előtt mindent kipróbáltam, de nem vált be semmi. Te vagy, aki kész, működő, kipróbált metódust adtál a kezembe, amelynek alapján nemcsak hogy képes voltam a tetemes mennyiségű felesleges (TÉNYLEG felesleges) cuccomtól megszabadulni, de úgy megtervezni a lakásom tárolórendszerét, hogy a tizennyolc négyzetméterem kétszer annyinak tűnik.
Pedig az utolsó fázis csak most érkezett el: ha bekerül a szekrény (amihez, ugye, két könyvespolcot és azok tartalmát kell átlogisztikáznom), végre eltűnik minden komono, és zaklatott, felújításoktól megtépázott kis lelkem végre megnyugvásra lel majd.
Most, mondjuk, még a fél lakásom merő komono, Marie. Nincs lelkierőm összehajtogatni a ruhákat az olvasófotelemben, pedig isten az atyám, amióta elolvastam a könyvedet, szeretek hajtogatni. (Dolgok, amiket sosem hittük, hogy leírunk egyszer az életben.) Most komolyan:
egészen váratlan és intenzív örömet érzek, amikor a halom frissen száradt ruhából szabályos, élükre állítható tömbök lesznek, miközben végigsimítom az anyagokat, és hálás vagyok.
Hálás, amiért vannak ruháim. Amiért van őket hová raknom. (Oké, technikailag most épp nincs az ismert akadályok miatt, de hamarosan ez is megoldódik.) Hálás vagyok, hogy tudom, milyen komódot kellett vennem ahhoz, hogy a régiből átpakolva egy csapásra rend legyen.
És hálás vagyok, amiért tudok hálás lenni. Ebben neked is van részed, Marie: amikor először láttam az összes ruhámat egy kupacban, nem szanaszét pakolászva különböző fiókokban és szekrényekben, addig ismeretlen nyugalom öntött el. Mert végre láttam, mi mindenem van, ahogyan azt is, mi minden, amitől épp itt az ideje megválnom.
Hogy nem kell rettegnem a holnaptól, nem kell lelkiismeret-furdalást éreznem, ha valamit nem akarok soha többé felvenni, egyszerűen csak megköszönöm a szolgálatait, és továbbengedem.
Régebben azt hittem, ez bűn. Nagyzás. Ma már tudom: ellenkezőleg.
Sparks joy
Rengeteg örömet szereztem neked köszönhetően, Marie. Ajándékoztam, adományoztam és kiselejteztem. Megtanultam, hogy az aggódó ragaszkodásnál sokkal több energiát kapok a hálás elengedésért. (Tárgyaknál már jól megy, Marie. Sokkal jobban, mint az embereknél, de ez most mellékvágány.)
És rengeteg örömöt szereztem magamnak is ezzel az új működéssel. Köszönöm, Marie, hogy a segítségeddel el tudtam hinni, hogy nem kell mindig mindent toldozni-foldozni. Hogy megérdemlem a szépet, a jót – és igen, olykor azt is, hogy ne a legolcsóbbat válasszam valamiből. Mióta megtanultam, mennyivel kevesebbre van szükségem valójában, áthelyeződtek a hangsúlyok. Nem csak a tárgyaim szintjén, annyit elmondhatok.
De most, most kupleráj van nálam, Marie. Ahogy – olvasom a hírekben – nálad is. Mondjak valamit? Egész más ez a kupleráj, mint amit azelőtt ennek neveztem volna. Kívülről talán nincs sok különbség, majdnem ugyanolyan szarul néz ki, de én tudom, hogy semmi köze a kettőnek egymáshoz.
Most már van rendszer, Marie. Rend még nem, rendszer már igen. Benne a fejemben, a lelkemben és a lakásomban is. Csak még nem került minden a helyére. De tudom, mit hová kell tologatni, minek kell mennie, és mi az, ami érkezhet ezután.
Ugye, te érted ezt, Marie? Hogy talán most egy ideig még pakolásszuk ide-oda a komonót, de már tudjuk a sorsát, épp ezért nem nyomaszt már egyáltalán. Megvan a rendszer, kész a leltár, kacarásszanak csak azok, akik nem látják még, amit mi már igen.
Jó, a karácsonyfa talán tényleg túlzás egy kicsit február elején. De tudod, mit? Sparks joy, ahogy mondanád. Ránézek, és nevetek. Szóval marad még pár napot. Aztán meg betoljuk a szekrényt.
Kitartást, Marie. És köszönök mindent.
A.
Kiemelt kép: Netflix
