Gyerekkel meditálni igenis lehetséges!

A nagy levegő – amivel kitörölhetem…

Nehéz helyzetekben már korábban is gyakori mantra volt nálunk a „nagy levegő”, de az esetek többségében inkább az ellenkező hatást érte el, ha ez a mondat elhangzott. Hiszen hogyan segíthetne rajtam egy nagy levegő? Nekem igazi problémáim vannak, ez nem puszta stressz. Amikor szinte ragaszkodunk az idegbajhoz – mindenki a magáéhoz –, a nagy levegővel kitörölhetjük a… Na, értitek.

Néha habiszti módon leültünk törökülésbe, lélegeztünk, vizualizáltunk ezt-azt, de magunk se tudtuk igazán, mit csinálunk, így hatása se nagyon volt – vagy csak nagyon ritkán.

Aztán tavaly év végén szinte észrevétlenül megtörtént a „keleti nyitás”. Én végre rendszeresen elkezdtem jógázni, a férjem meditálni, majd kaptunk egy értesítőt arról, hogy ha nyitottak vagyunk rá, az iskolás gyerekünk elmehet egy egynapos meditációs tanfolyamra. Mintha mozgásba lendült volna valami, ami szinte egységesen ebbe az irányba terelt minket.

De mégis mire jó a meditáció?

Azon túl, hogy csökkenti a stresszt, javítja a koncentrációs készséget, az alvásminőséget és pozitívan befolyásolja a vérnyomást is, ennél jóval többről van szó. A rendszeres meditáció azzal az élménnyel gazdagítja az embert, hogy igenis lehetséges uralni az elmét, hogy megszerezhetjük az irányítást. Az, hogy mire helyezzük a fókuszt a meditáció során, rajtunk múlik. Nem kell túlagyalni, ez nagyon fontos.

Meditálni egyszerre piszok nehéz és végtelenül egyszerű.

Olyan pörgésben élünk kortól, nemtől függetlenül, hogy kikapcsolni az agyunkat, lelassulni szinte lehetetlen. De csak szinte.

Én már korábban is próbálkoztam, de mostanra jutottam el odáig, hogy nemcsak vonz ez a gyakorlat, de már égető szükségét is érzem a nagybetűs CSEND-nek. Mióta rendszeresen és kitartóan jógázom, van annyi rutinom, hogy már képes vagyok nem a mozdulatokra, hanem a légzésre koncentrálni, amitől pár perc után már egészen meditatív állapotba tudok kerülni. Mindegy, milyen napom van vagy volt, utána úgy érzem magam, mintha ledőltem volna egy kicsit aludni. Újraindul a rendszer. 

Erre pedig a gyerekeknek is szükségük van

Évekkel ezelőtt olvastam, hogy az Egyesült Államokban már vannak olyan iskolák, amelyekben a rendetlenkedő gyerekeket nem kiültetik, vagy sarokba állítják, hanem beküldik a meditációs szobába, ahol segítenek a renitens tanulóknak elcsendesedni. Az elme kordában tartása és tudatos irányítása életbe vágóan fontos ebben a zajban, pláne a legkiszolgáltatottabbaknak, a gyerekeknek.

De ha felnőtteknek sem könnyű beletanulni, hogy veszik az akadályokat a kisebbek? Jelentem, szuperül!

Már évek óta gyűjtjük a gyerekeknek való meditációs könyveket, így sokféle játékos megoldással találkoztunk már, de az eddigi legeredményesebb és legkedvesebb az ölelős verzió volt.

Nyugtató ölelés

Ennek annyi a lényege, hogy öleljük meg egymást a gyerekkel (vagy a gyerekek egymást), és pár percig koncentráljunk egymás légzésére – próbáljuk meg egyesíteni, összesimítani a lélegzetvételeinket.

Annyira érdekes látni, hogy hiába van a tesók között megannyi konfliktus, ilyenkor képesek minden sérelmet félretenni.

Már pusztán a szavak nélküli ölelés olyan jóleső, hogy még a legádázabb testvérek is nyugalomra lelnek egymás szorításában.

Persze ne egy verekedés, vagy üvöltve ujjal mutogatós balhé közepén rukkoljunk elő az ötlettel.

Mi lefekvés előtt szoktuk felajánlani a lehetőséget, semmi kényszert nem pakolunk rájuk, akkor csinálják, ha van kedvük – de általában van. Így legalább olyan pozitív élménnyel zárják a napot, amit egymáshoz köthetnek.

Egy konfliktusokkal teli, veszekedősebb napon pedig mi, felnőttek is beszállunk az ölelésbe, akár úgy, hogy kis rakásban öleljük egymást, vagy mindenki ölelkezik mindenkivel pár percig. Megindító és szívet melengető gyakorlat, nagyon szeretjük.

Táncoló gyertyaláng

A gyertya lángja mindig nagyon varázslatos látvány, a gyerekek szinte maguktól meditatív állapotba tudnak kerülni attól, ahogy ide-oda táncol.

De meg lehet próbálni azt is, hogy szinkronba hozzuk a légzésünket a gyertya lángjával: egy az orrunkon keresztüli mély levegővétellel megfigyeljük, ahogy a kifújt levegő által mozdul, libben a láng. A cél, hogy minél kevesebb hirtelen libbenés legyen. A múltkor például vacsora után még teáztunk picit, és a vacsihoz meggyújtott gyertyával spontán csináltuk ezt a gyakorlatot – láss csodát, utána a gyerekek nyugiban, csendesen vonultak át a fürdőszobába fogat mosni, nyoma nem volt a szokásos túlpörgésnek.

A hallgatás varázsa

Leülünk, lefekszünk, kinek hogy kényelmes. Először arra kezdünk fókuszálni, hogy mi a legtávolabbi hang, amit hallunk. Kifülelünk az utcára: halljuk az autókat az úton? És vajon a még messzebbi villamosokat? Halljuk az utcai beszélgetéseket vagy a kutyaugatást? Honnan jöhet a hang?

Aztán a figyelmünket közelebb irányítjuk. Halljuk-e a ház hangjait: a lift hangját, a bejárati ajtóét, a kapucsengőét?

Majd még közelebbre összpontosítjuk a figyelmet, és a lakás hangjaira fülelünk: halljuk a parketta nyikorgását, a macska lépteit, a fűtés ki- és bekapcsolódását, az ablak moccanását, ha fúj a szél?

És végül nem marad más, mint hogy elkezdjünk a saját lélegzetvételünkre figyelni, arra, hogy mi mindent tudunk észlelni saját magunkban, a testünkben. Figyelünk a szívdobogásunkra, a hasunk korgó hangjára, a levegőre, ahogy az orrunkból távozik a szánk fölötti részt simogatva. 

Ezt a gyakorlatsort persze a gyerekek még maguktól nem tudják irányítani, vezetni kell őket. És persze az is gyakorlást igényel, hogy ne kezdjék el hangosan felsorolni, mi mindent hallanak.

De nem kell sok segítség hozzá, és gyönyörűen megtanulnak majd a kicsik is koncentrálni.

Gyakorlat teszi a mestert

Az a csodálatos ezekben a gyakorlatokban, hogy a gyerekek szinte szomjazzák az általuk elérhető nyugalmi állapotot és elég egy sikerélmény ahhoz, hogy később ők forszírozzák ezeket az „üléseket”. (Mert, mint megtudtam, az igazán profi már csak „ülni” megy, nem meditálni.)

Fontos, hogy sose konfliktusos helyzetben hozakodjunk elő a meditációval, ne a balhéval kössék össze a gyerekek, és pláne ne gondolják azt, hogy bagatellizáljuk a problémáikat azzal, hogy a „nagy levegő” majd mindent megold.

A meditáció legyen sokkal inkább a mindennapok kellemes része, a biztos kapaszkodó. És bár tényleg vannak fantasztikus könyvek a témában, ha belegondolunk,

számtalan helyzet szinte magától felkínálja a meditáció lehetőségét, ha jelen vagyunk a pillanatban.

Minél többféleképpen tudunk meditálni, annál több helyzetben tudunk élni vele. Például ha fürdés közben úgy látjuk, túl nagy a pörgés, ezerrel megy a pocsolás, akkor is visszalassíthatjuk a gyerekeket, ha arra ösztönözzük őket, hogy figyeljék meg, egy vízcsepp után hány vízgyűrű indul útnak.

De sétálva is lehet meditálni, olyankor megfigyelhetjük, hogy mit érzünk a talpunk alatt, alaposan megvizsgálhatjuk, mit látunk ahogy haladunk a városban, különös figyelmet szentelve a természet nyomainak, minden fának és fűszálnak. Közben igyekezzünk minél egyenletesebben lélegezni.

Nyilván ez nem ugyanaz, mint amikor ülünk és kizárólag a légzésünkre figyelünk, de addig is, amíg a tudatos jelenlétre, a testünkre és az elménk lecsendesítésére koncentrálunk, kizárjuk a fölösleges és feszítő ingereket. Márpedig erre rettentő nagy szükségünk van – kortól függetlenül.

Minél hamarabb kezdünk el foglalkozni a meditációval, minél hamarabb kezdjük el magunkat (és a gyerekünket) fejleszteni ebben a témában, annál inkább az életünk része lesz.

Ez pedig az egyik leghasznosabb tudás, amit ezekben a tényleg végletekig szétfeszült, szanaszét pörgetett mindennapokban elsajátíthatunk. 

A képek a szerző tulajdonában vannak

Szabó Anna Eszter