A Született feleségek kimondta és megtette, amit én sosem mernék

A Született feleségek (Desperate Housewives) 2004-ben indult az amerikai ABC csatornán, és egészen 2012-ig futott, nyolc sikeres évadon át. A zárásra nemhogy nem veszített a népszerűségéből, de az évadzárót konkrétan több mint harmincmillióan látták, ami tízmillióval több, mint ahányan az első évadot nézték.

Habár a képek alapján úgy tűnt, hogy csupán furmányos nők csalfaságairól szól a sorozat, hamar kiderült, hogy ennél jóval többet tartogat számunkra.

Nem tudhatjuk, mit rejteget a szomszédunk

A helyszín a festői szépségű Lilaakác köz, ahol gyönyörű házak, tornácok, fehér kerítések, és rikító, szép ződ gyep között élnek hőseink.

A bejárati ajtókat nem zárja senki, a köntösben kávézás az utcán, szomszédokkal – mindennapos. Ki ne akarna ilyen helyen élni?

Jó, tudom, biztos van, aki nem akarna, de én a fél karomat adnám egy ilyen otthonért és lakóközösségért. No de kukkantsunk csak be a házfalak mögé, lássuk, mi rejlik az idill mögött!

Jöjjenek a főszereplők!

A Scavo család

Ők képviselik a hétköznapi családot. Egyik gyerek jön a másik után, miközben a szülők, Lynette (Felicity Huffman) és Tom (Doug Savant) megállás nélkül zsonglőrködnek válságtól válságig, legyenek azok pénzügyiek, szakmaiak, vagy magánéletiek. Van náluk minden: problémás gyerek(ek), házassági krízis, rengeteg konfliktus, életközepi válság, depresszió, rák, és ezek csak azok, amik elsőre eszembe jutottak.

A Van de Kamp család

Tökéletes amerikai család. Látszólag. Mert az illatos rózsabokor és a kandalló fölé kitett, mosolygós családi kép bizony hajmeresztő dolgokat rejt. Túltolt konzervatív értékeket, látszatboldogságot, érzelmi bántalmazást, eltussolt gyilkosságo(ka)t, elhanyagolt kamaszt, alkoholizmust, ilyen-olyan férje(ke)t. A bravúros az, hogy bármilyen ridegnek-hidegnek és mesterkéltnek hathat is a család (női) feje, Bree (Marcia Cross), mégis, mindennek ellenére, pillanatok alatt találunk hozzá is kapcsolódást.

A Solis család

Gabrielle (Eva Longoria) és Carlos (Ricardo Chavira) a szenvedélyes, dögös, gazdag, latin páros. Vagy balhéznak, vagy szexelnek, a kettő között meg borsot törnek egymás orra alá. A köztük lévő kémia ordít a képernyőről, öröm nézni a perlekedéseiket és a meghitt pillanataikat is. Hozzáteszem, náluk is bőven van a színfalak mögött minden – csak győzzük kapkodni a fejünket, ha Solisékról van szó.

A Mayer család

Susan (Teri Hatcher) egyedül neveli a lányát, és közben egyik pasiügyből keveredik a másikba. Ő képviseli az őzikeszemű naivát, akinek természetesen van (lesz) egy nagy Ő-je, Mike (James Denton), de vele mindenféle bonyodalmakat él át, mert valójában még a forgatókönyvírók sem akartak jót ennek a nehezen elviselhető nőszemélynek. (Vagy az őt alakító Hatchernek, akinek a kiállhatatlan személyiségéről sok pletyka kapott szárnyra.)

Most pedig elmesélem, számomra melyek voltak a legemlékezetesebb és legfajsúlyosabb momentumai a sorozatnak, amelyek miatt megérte végignézni a nyolc évadot.

Az oposszum

Többkötetes tanulmányt lehetne írni arról a cselekményszálról, amikor Lynette rákos lesz.

Minden epizód a betegséggel való megküzdés különböző stációit járja körbe, a diagnózis felfogásától és elfogadásától kezdve a küzdelmen át egészen addig, hogy a környezetre hogyan hat ez a rettenetes kór.

De az a jelenet, amikor Lynette megtudja az orvosától, hogy legyőzte a rákot, végképp a csontunkig hatol. Az epizód alatt végig egy, a gyönyörű kertjét szétmarcangoló oposszum ellen küzd megszállottan – nem kell hozzá sok, hogy leessen a párhuzam. Amikor pedig megtudja a jó hírt, kimegy a kertbe, nagyot szív a levegőből, és vele együtt fellélegzünk mi is. Majd meglátja a döglött, legyőzött oposszumot a bokor alatt, és kitör belőle a zokogás. Lerogy a földre, és megállíthatatlanul sír. Felicity Huffman játéka annyira megrendítő, olyan erős, hogy a bőrünk alatt érezzük a megkönnyebbüléssel vegyes fájdalmát, a traumát, amit a betegség okozott benne. 

A lufi

Gabrielle első várandóssága tragikus véget ér egy baleset miatt, ami után elvetél. Az ő figurája karakán módon képviseli azt, hogy nem akar(hat) mindenki gyereket. Gaby többször is kimondja, hogy nem anyatípus, nem vágyik babára. Amikor kiderül, hogy mégis teherbe esett, először megpróbál nem tudomást venni arról, hogy az élete gyökeresen megváltozni készül. Még koplalni is kész, hogy beleférjen egy dögös ruhába csak azért, hogy a háta mögött hagyott modellkarrierjéből maradt „barátnői” ne csupán kertvárosi feleségnek lássák őt. Aztán leesik neki a tantusz, majd ő maga is a lépcsőn, és elveszíti a kisbabáját. Azt hinné az ember, hogy ezután mélyen magába zuhan, de természetesen Gaby ebben is másképpen működik.

Eva Longoria szerintem kifejezetten alábecsült színésznő, mert bár a külseje valóban sokszor elviszi a show-t, de a drámai pillanatokban olyan húrokat penget meg a nézőben, hogy az ember szíve belehasad.

Nagyon fontos momentumokat tár a néző elé karakterfejlődési szempontból is, és olyan irányból közelíti meg a perinatális gyászt, ahogyan nem szokás.

Nem szabad elfelejteni, hogy amikor ez a sorozat készült, még annyira sem volt ez közbeszéd tárgya, mint most, pedig a jelenben is éppen csak kezd kikerülni a tabutémák közül. Ráadásul mindezt egy olyan karakteren keresztül, aki bevallottan nem vágyott soha gyerekre, ami egy másik megosztó kérdés.

A látomás

Egy olyan jelenettel indul ez a történetszál, amikor Lynette otthon kínlódik a gyerekeivel, akik tesznek arra, ha az anyjuk bármire megkéri őket. Szétverik a házat, a nagyobbak randalíroznak, a kicsik sírnak, iszonyú a zaj, Lynette pedig nem bírja tovább. Csapkodni, törni-zúzni, ordítani kezd, majd szembetalálja magát egy látomással: Mary-Alice alakja jelenik meg neki, aki még az első epizódban lett öngyilkos, és most egy pisztolyt nyújt a barátnője felé, ezzel kínálva neki menekülőutat. Amikor Lynette élne a felkínált lehetőséggel, magához tér, és végre vállalja, hogy nem bírja a nyomást anyaként.

Ekkor a többiek is megnyílnak, és beismerik, hogy ők is gyakran éreznek hasonlóan. Lynette ekkor keservesen sírni kezd, és azt kérdezi (szerintem minden anya nevében), hogy erről miért nem beszél soha senki?! 

Jó pár év telt el az epizód óta, és az újdonsült anyák még mindig úgy érezhetik, hogy senki nem szólt nekik arról, hogy anyának lenni időnként mennyire nehéz.

Mennyi szenvedéstől tudnánk magunkat és egymást megkímélni, ha nyíltabban beszélnénk erről, és nem lennénk ennyire magunkra hagyva az érzéseinkkel! Én még azelőtt láttam először ezt a részt, hogy anya lettem volna, és már akkor nagyon megérintett, de miután megszületett a kisfiam, és kimásztam a posztpartum depresszióból, hörögve, hüppögve zokogtam ezeken a jeleneteken. Végtelenül hálás voltam értük. 

A lány, akinek hisznek

Gabrielle múltját szépen, apránként rakjuk össze az évadok során. Gyerekkorában nyomorgott, a nevelőapja megerőszakolta tizenöt éves korában, és teljesen egyedül volt ezzel a teherrel, mert nem hitt neki senki. Évtizedekkel később megtudja, hogy a nevelőapja új családot talált magának, és történetesen ott is van egy kamasz lány, a legújabb áldozat.

Nehéz sírógörcs nélkül végignézni a jelenetet, amikor Gaby szemtanúja lesz annak, ahogy a lány elmondja az anyjának, mit tettek vele (is). Gabynak annak idején nem hitt senki, ennek a lánynak szerencsére igen. Katartikus pillanat.

A sorozat éppen csak érintette mindazt, amivel a #metoo óta behatóbban foglalkozunk, és ha nem is ás a jelenség mélyére, de egy szórakoztató sorozathoz képest érzékenyen nyúl a témához.

A sorozat, amely elkényeztet

Tudnám még sorolni. Az összeszedettségéről híres Bree mélyzuhanásai, Susan gyásza az utolsó évadban, a vissza-visszatérő karakter, Paul Young (Mark Moses) jellemfejlődése, vagy a fantasztikus Mrs. McCluskey halála (ami majdnem egybeesett az őt megformáló színésznő, Kathryn Joosten halálával), mind-mind megrázó pillanatai voltak a sorozatnak. Ráadásul a széria humora legalább olyan erőteljes, mint a drámai vonulata. Olyan dolgokkal poénkodott, amiken mi nem merünk, és a szereplői kimondták és megtették, amit mi sosem mernénk meglépni.

A Született feleségek még a közösségi oldalak előtt megmutatta, hogy semmi sem tökéletes, ami annak látszik, és hogy akinek látszólag hibátlan az élete, az valójában ugyanúgy kőkemény démonokkal küszködik.

Ha nevetésre van szükségünk, ha sírásra, ha izgalomra – ez a sorozat mindent megad nekünk fantasztikus forgatókönyvvel és remek színészi játékokkal. Akárhány év telt el az elkészülte óta, mindig olyan érzés belebújni a miliőjébe, mintha egy puha paplant húznánk magunkra.

Nektek melyik a kedvenc pillanatotok belőle?

Kiemelt kép: Getty Images/Danny Feld/Disney General Entertainment Content

Szabó Anna Eszter