Balatoni József: Kitesznek a színpadra!
Jocó bácsi és a Momentán
Jocó bácsi hetedik könyve épp egy olyan időszakban jelent meg, amit joggal nevezhetnénk a magyar pedagógia egyik legsötétebb korszakának. Amikor az elképesztő tanárhiányban a legjobb szakembereket fenyegeti, majd rúgja ki a hatalom egyik napról a másikra, és amikor a torkunkig ér ez az egész… A demonstrációkon túl is muszáj valahogy feldolgozni ezeket a lehetetlen és tehetetlen helyzeteket, ezért a Momentán Társulat interaktív improvizációs színháza úgy döntött, hogy dramatizálja Jocó bácsi könyvét. Balatoni József az ezzel kapcsolatos, igencsak ellentmondásos érzéseit osztja most meg velünk.
–
Összesűrűsödött az idő
Úgy látszik, a 2022-es év arról szó számomra, hogy megéljek egy csomó mindent újra, amit eddig átéltem, legyen az jó vagy éppen rossz élmény. A legjobb az egészben, hogy mindezt saját döntésemből született, méghozzá épp akkor, amikor megint minden a feje tetejére állt.
Nem írom le ezredszerre is, hogy miért, hisz mindannyian a bőrünkön érezzük az elmúlt évek folyamatos megpróbáltatásait… mégis sokszor keseredem el, számtalanszor érzem azt, hogy ebből egész egyszerűen elég, ki akarok szállni, és végre nyugodtabb életet élni.
Aztán mindig eszembe jut, hogy mennyi mindent éltem már túl, mennyire lettem reziliens az elmúlt 35 évemben.
Ezért döntöttem úgy, hogy könyvet írok, Tanár vagyok! És? címmel.
Igazi hullámvasút volt az írás is
Sokak szerint az olvasása is az, mert nem törődtem a tabukkal. Írok benne a gyerekkoromról, függőségekről, szerelmi csalódásokról, pánikbetegségről. Elővettem a traumáimat, megdolgoztam és kiírtam magamból, nem titkoltan terápiás céllal úgy, hogy közben másoknak is erőt adhassak ezzel.
Őszinte vallomás lett, nem kevés pedagógiai felhanggal. Mert minden témához írtam pedagógiai értelmezést is: azt is belefűztem, hogyan segítheti ez a könyv azt, hogy jobban megérthessük a diákokokat, és miként viszonyuljunk az iskolai munkához. Kiadtam magam, és ez mostantól bárki számára elérhető.
Amennyire akartam, annyira ijesztő is…
És hogy ne legyen könnyebb, még egy fordulatot tettünk-teszünk az idei évbe. 2016-ban a Momentán Társulat színészeivel megalkottuk az iskolaszínházat mint műfajt, melyben ötvöződik a színház, a valóság és az improvizáció. Feldolgoztunk benne különböző rázós témákat, mint például az iskolai zaklatást, vagy azokat a kommunikációs problémákat, amelyek előfordulhatnak egy iskolai közösségben. Egyetlen előadást terveztünk csupán, ám végül tizenhat telt házas este lett belőle, amit nagyon szerettek a nézők.
Egy ideje már éreztem, hogy hiányzik ez az élmény, szeretném újra megélni a közösséggel együtt azokat a pillanatokat, amelyek olyan sokat adtak minden résztvevőnek.
Arról is írok a könyvemben, hogy miért nem lettem színész, de arról is, mennyire szeretek mind a mai napig színpadon állni, és mennyire megtaláltam magamat az improvizációs színházban. A menedzserem, barátom, Tibenszky Moni Lisa pedig elém állt azzal az ötlettel, hogy a könyvem alapján indítsuk újra az iskolaszínházat, élesszük fel a műfajt, és kezdjünk újra játszani. Nagyon örültem neki, de meg is ijedtem.
Mert ez egy olyan darab lesz, ami az én életemet dolgozza fel, az én traumáimat tesszük ki az emberek elé. Tudom, megírtam a könyvet, benne van minden, amit megéltem, de az mégis más. Ott nem látom az olvasót, nem látom a reakciókat, a sírást, a nevetést, semmit. Ott maximum utólag megírja valaki, hogy mit élt meg közben, milyen benyomásai vannak, mit indított el benne. A színpad, a színház más. Ott azonnal van reakció, rögtön láthatom, hogyan reagálnak arra, ami éppen történik.
De ennél sokkal félelmetesebb az, hogy én leszek a színpadon
Mindenhogyan. Amikor először elolvastam a dramaturgiai tervet, percekig csak ültem, folytak a könnyeim, és nem voltam biztos abban, hogy akarom-e én ezt. Mert elég mélyre ment az egész. Akkor tudatosult bennem az, hogy kitesznek a színpadra, ott leszek én, beszélek magamról, aztán a színészek eljátsszák az életem egy-egy történetét. Amiben benne leszek én is. Így is, úgy is. Rólam szól, velem, élőben és játékban is.
Tudom, ez így leírva lehet, hogy kicsit bonyolultan hangzik. Nektek nem ijesztő, nekem az. Mert az írásom, a traumáim a színészek által megjelennek a színpadon, nekem pedig végig kell néznem, mi történik. A terápia folytatódik. Egy olyan utazásra indulok, amiről még nem tudom, hogyan fog rám hatni, mennyire és milyen mélyen érint majd. Mivel érzelmes vagyok, lehet, hogy sírni is fogok. Megtehetem? Nem tudom. Amikor játékban vagyok, nyilván nem. Amikor csak nézem, akkor… igen.
Szóval nagyon izgalmas fába vágom a fejszémet, amit többször is vissza akartam már mondani, szerettem volna mégis inkább kilépni belőle, de amennyire félek, annyira várom is, hogy ezt csináljuk.
Advent amúgy is várakozás ideje, a vége felé pedig még dobunk egy nagyot. Meg a következő évet is így kezdjük. A későbbiekben pedig több helyen tervezünk előadásokat, de ez még a jövő zenéje, ne szaladjunk ennyire előre.
Egyelőre az első előadást kell valahogy meg- és túlélnem.
A darabban Káli Kata, Penke Bence és Harsányi Bence színészek lesznek a játszótársaim, akikkel évekig dolgoztunk együtt, nagyon jó a dinamikánk, és nem mellesleg mindegyikük nagyon tehetséges. A könyvből részletek is lesznek, ezek pedig Ivanics Tamás színész hangján szólalnak meg. Szuper érzés, hogy ennyi tehetséges ember állt bele ebbe, vállalta azt, hogy összeálljon az előadás. Izgalmas lesz!
Várunk mindenkit szeretettel!
A kiemelt kép a 2016-os iskolaszínház keretében készült – Fotó: Vargosz
