„A legmegrázóbb felismerés az volt, hogy igenis méltó vagyok a szeretetre”

–

Miért gondolják az emberek, hogy gyermekkori trauma leginkább csak fizikai bántalmazásból alakulhat ki? „Ne rinyálj, nem volt neked olyan rossz dolgod, hiszen nem vert az apád…” Miért kéne, hogy alkoholista legyen az anyám vagy fizikailag bántalmazzon az apám ahhoz, hogy maradandó sérülést szerezzek kiskoromban, ami az egész életemre kihat? 

Ezt igazságtalanságnak tartom. Az érzelmi elhanyagolás bármilyen formája igenis bántalmazásnak minősül, akkor is, ha a szülő ezt nem tudatosan teszi, hiszen elképzelhető, hogy vele is így bántak a szülei, ezt ismeri, ebben mozog otthonosan. Fájdalmas örökség, amit akarva-akaratlanul adunk tovább a következő generációknak, amíg valaki végre meg nem töri ezt a kört. 

Én a „mit szól a falu!?” kérdéssel nőttem fel. Ez egy kirakatélet, melyben a család minden tagja mérgező színjátékot játszik, és a szereplők egyetlen küldetése, hogy fennmaradjon a látszat egy tökéletes család képéről. Ez a szerep óriási terhet tesz a gyermekekre (és a szülőkre), és állandó teljesítménykényszer alá helyezi őket. 

Mióta az eszemet tudom, azt hallgatom, hogy nem vagyok elég jó. Mert a Tünde néni lánya bezzeg már letette a nyelvvizsgát. A Tünde néni lánya bezzeg már férjhez ment. A Tünde néni lánya bezzeg már összespórolta a lakás árát. 

Vajon mit érezhet egy kisgyerek, akit az anyukája csak akkor szeret, ha „van annyira jó, sikeres és tehetséges”, mint Tünde néni lánya?

Mert ha nem üti meg a mércét, akkor megszólja a falu. Melyik anyának fontosabb az, hogy mit gondolnak az emberek, mint a tulajdon gyermeke?

Ez a feltételes szeretet. Nem azért szeretlek, aki vagy, hanem azért, amit leteszel az asztalra. Akkor jár a puszi és az ölelés, ha megnyered a matekversenyt, elsőre átmész a nyelvvizsgán, és felvesznek a legnívósabb egyetemre. Belülről ordítottam tehetetlenségemben, és ezt a helyzetet olyan szenvedésnek éltem meg, hogy 12 évesen elkezdtem falcolni, azaz fizikailag bántani saját magamat, mert úgy éreztem, hogy csak a sebek okozta égető fájdalom tudja tompítani, amit belül érzek.

Egy kisgyereknek létfontosságú az érzelmi visszacsatolás, és ha folyamatosan azt éreztetik vele a szülők, hogy szégyellnie kell magát minden alkalommal, amikor „nem üti meg a mércét”, teljesen el fog távolodni saját magától, és idővel lehasítja egy fontos részét, ami az énvédelemhez, az érzelmi intelligencia fejlődéséhez és az emberekkel való biztonságos kötődés kialakításához kell.

Ezzel elkezdődik egy másoknak kiszolgáltatott, érzelmileg teljesen zárkózott, sérült felnőtt bolyongása a mérgező párkapcsolatok útvesztőjében.

Én ebben szépen lassan elsorvadtam. Nyilván nem véletlen, hogy voltak olyan férfiak, akik kihasználtak és átgázoltak rajtam, és hogy a saját munkámat valahol a szánalmas és a megalázó között félúton áraztam be – annyira nem volt semmi önbizalmam. Egyszerűen nem hittem el, hogy értékes és szerethető vagyok akkor is, ha csak ülök és nézek ki a fejemből.

Végül randira hívtam saját magamat.

Micsoda paradoxon, hogy valahol a teljesítménykényszer okozta maximalizmusom vezetett odáig, hogy elkezdjek foglalkozni komolyan az önismerettel. Éreztem, hogy valami nem oké, üljünk le, vizsgáljuk meg a lehetőségeket, és másszunk ki a gödörből. Így történt, hogy (egy három évig tartó terápia után) októberben elmentem egy kilencnapos zarándokútra, a Camino Benedictusra, hogy a végére járjak ennek az állandó hiányérzetnek. 

Mindenképpen egyedül szerettem volna nekivágni, hogy semmi ne terelje el a gondolataimat, és könnyebben felszínre kerüljön, aminek jönnie kell. Nyitott szívvel, számomra ismeretlen eredetű, izgalmas, bizsergető érzéssel indultam el, de azért folyamatosan néztem az okosórán, hogy szintidő alatt beérek-e a következő állomásra.

Zarándoklatom negyedik napjára teljesen összeomlottam mind testileg, mind lelkileg. Nem tudom, hogy az utolsó kilométereket hogyan tettem meg az erdőből Bakonybélbe, de valahogy elvonszoltam magam a zarándokszállásig, ahol összerogytam, és órákig nem bírtam felállni. Mindenem sajgott, a lábamra pedig véres, lüktető vízhólyagok nőttek, amik minden egyes lépésnél nyilalló fájdalommal kísértek 23 kilométeren át. Elértem a holtpontra.

Szerencsére egyedül voltam a szálláson, mert kényelmetlenül éreztem volna magam amiatt, hogy mások hallják, ahogy hangosan zokogok magzatpózba görnyedve a padlón. 

A felismerés, hogy nem bírom tovább, kétségbe ejtett. „Az nem lehet, hogy bárki a saját tempójában végig tudja járni a Szent Jakab-zarándokutat, én meg négy nap után feladom?!” Anyám hangja szólalt meg bennem, hogy szégyelljem magam, gyenge vagyok, és ez hatalmas kudarc. Mit fognak szólni az emberek, ha megtudják, hogy feladtam? Hónapok óta készülök lélekben az útra, és jobban vártam, mint bármi mást, erre nem vagyok képes végigmenni, mert nem készültem fel rendesen… 

És anyám egyre csak folytatta: „Nem bírod teljesíteni. Nem vagy elég jó, ha feladod. Nem érsz semmit, ha most visszafordulsz, nem fog szeretni senki, ha megtudják, hogy abbahagytad.”

Újra picinek és magányosnak éreztem magam, mint kiskoromban, és fájdalmasan belém nyilallt a felismerés, hogy egyedül vagyok. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, hogy lemerültem a saját poklomig, várva, mi akar kijönni onnan a felszínre. Hagytam, hogy most rossz legyen, megengedtem magamnak a sírást és a fájdalmat, és akkor hirtelen rájöttem: nem az számít, hogy végig tudok-e menni az úton, hanem az, hogy mennyi mindent kaptam már most ez alatt a négy nap alatt. Nem számít, hogy végig tudom-e járni, hiszen ez nem egy teljesítménytúra, és senkinek nem kell bizonyítanom hogy képes vagyok rá. Nem attól leszek értékes és szerethető, ha elmondom magamról, hogy végigmentem a zarándoklaton. 

És akkor valami felszakadt bennem, mint amikor szeded a köptetőt egy makacsabb hurutos köhögős megfázásnál, és én kiköptem. Szerintem tudjátok, milyen a kiadós sírás utáni megkönnyebbülés. Ezt szorozzátok meg tízzel. 

Végre megértettem, hogy a démon, ami 31 éve ül a vállamon, ami megnehezíti a párkapcsolatban való létezésemet, akadályoz a munkavégzésben, pokollá teszi a mindennapjaimat, és mérgezi a kapcsolataimat – a másoknak való megfelelés volt, az örökség, hogy „mit szól a falu”. És én ezt a terhet most letehettem. 

Másnap a lábam olyan könnyű volt, hogy úgy éreztem, repülök, és végül 25 kilométernyi, kellemesen fárasztó, meghitt séta lett belőle a csodálatos őszi erdőben. A sebeim egy nap alatt majdnem teljesen begyógyultak, és én a következő napokban folytattam a vándorlást Lébényig, ami még kábé száz kilométerre volt. 

Út közben sokat beszélgettem magammal hangosan. Vitatkoztam, énekeltem, és sok-sok kérdést feltettem. Ezért is jó, ha egyedül mész, szezonon kívül. Egyetlen emberi lélek sem lesz rajtad meg a random favágókon kívül az erdőben, így egész komfortosan dűlőre tud az ember jutni magával az életet meghatározó kérdésekben.   

Így történt ez velem is. Mondom, mire jutottam az út végére: 

• Nem kell külső tényezőktől, emberektől várnom a boldogságot, mert ezt meg tudom teremteni saját magamnak is.

• Tartozom magamnak annyival, hogy megadom azt az életet, ami igazából jár nekem, amit nem mertem eddig élni, mert féltem, hogy „mit szólnak”.
• Kell, hogy fájjon. Valahogy emelkedettebb, szentebb, szakrálisabb lesz tőle a dolog, hasonlóan a szülés folyamatához. „El kell fájlalni”, hogy helyet kapjon valami új, jobb emberi minőség, amit eddig nem tapasztaltam. Meg kellett szülnöm önmagam új, jobb változatát.
• Más dolog tudni, hogy mit kéne tennünk a változáshoz, és más dolog rádöbbenni. Utóbbihoz kell egy nagy adag érzelem is, nem elég a tudás. A zarándoklat szerintem a rádöbbenésekben segíthet igazán, ha befelé figyelünk. Mert más az, hogy: igen-igen, tudom, a megfelelési kényszer rabja vagyok, ez az örökségem, ebben nőttem fel, és az, hogy: „de bassza meg, tényleg!”

Ami talán számomra a legmegrázóbb felismerés volt mind közül, az az, hogy méltó vagyok a szeretetre, és ez hihetetlen hálával és boldogsággal töltött el és tölt el így, egy hónappal a hazatérés után is.  

Fájdalmas felismerés volt, hogy olyan távol kerültem saját magamtól egy mérgező családi közegben, hogy egyáltalán nem tudtam fogadni a jóságot, az őszinteséget és a tiszta, önzetlen szeretetet. Aztán ez is átszakadt, amikor a szállásadó úr a saját kertjéből szedett nekem almát, hogy legyen útravalóm. Vagy amikor egy előttem járó ismeretlen zarándoktársam gyógyszertár után kutatott, hogy vehessen nekem krémet a lábamra, amit elrejtve valahol másnap megtalálhatok. Vagy a sok ember, aki leszólított a falvakban, hogy tiszteletüket fejezzék ki, amiért egyedül, nőként nekivágtam egy ilyen útnak, és sok szerencsét kívánjanak. 

Létezik még jószándék.

És a legfontosabb, amit zsebre tettem, hogy amilyen szeretettel és tisztelettel fordultak ezek az emberek felém, olyan szeretettel és tisztelettel forduljak önmagam felé.

Mert nem az számít, hogy a Tünde néni lányához képest én mit értem el az életben, csakis az, hogy elég jó vagyok és elég szerethető anélkül, hogy ezt bizonyítanom kéne bárkinek. 

Ez az önismereti út segített megtörni a családi átkot, egy transzgenerációs traumát, amit valószínűleg anyám is örökölt a nagyanyjától. 

Végül is vettem a bátorságot, kézen fogtam a bennem élő kislányt, és 31 év után először életében kivittem őt a napfényre. 

Lilla

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/AntonioGuillem

WMN szerkesztőség