Leckék a fékezésről: Így kezdtem megváltozni, amikor gyorsabb, márkásabb autóm lett – nem éppen az előnyömre

–

Rögtön az elején húzzuk ki a dolog méregfogát, mert többen közületek már biztos azon gondolkodnak, „újságíró létére milyen kocsija lehet”. Kicsit korábbról kezdem. Tizennyolc éves koromban szereztem jogosítványt Győrben, és bő másfél évtizedig elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaha vezessek. Budapesten jártam egyetemre, szóba sem jött, hogy autóm legyen.

Riasztott az autós közlekedés tesztoszteronszagú, macsó világa is, ahol mindenki türelmetlen és erőszakos, a rádióban meg csak olyan reggeli műsorokat hallani, amikben mély hangú férfiak hülye vicceken nevetnek.

Harmincöt éves voltam, amikor összegyűjtöttem a bátorságom, és egy fantasztikus női oktatóval bemerészkedtem a fővárosi forgalomba. Ekkor egy tizenhat éves japán kocsim volt: öreg, de megbízható, tényleg mindenhova elvitt, és én imádtam érte. 

Pár hónappal ezelőtt ültem át egy kilencéves német autóba. Nem vadiúj, nem is hatalmas, szóval ne egy luxusterepjárót képzelj el. Persze ez a kocsi is bőven az életszínvonalam fölött van, ha a lakásviszonyaimat vagy a bevételemet vesszük alapul. Azért kerülhetett hozzám, mert korábban az édesanyámé volt. Igen, a szüleim még ma, harminchét éves koromban is támogatnak. Szerencsére megtehetik, és jó szívvel teszik, én pedig, bár a hála mellett néha nagyon szégyenkezem emiatt, összességében elfogadtam a helyzetet, mert így tudok olyan dolgokkal foglalkozni, amikkel igazán szeretnék, és amiket fontosnak tartok.

Évekig tanítottam, civil- és jogvédő szervezeteknél dolgoztam, egy ideje pedig újságíró vagyok. Az, hogy négy diploma és tizenkét év kemény munka után önerőből esélyem sem lenne lakást vagy egy középkategóriás autót vásárolni ebben az országban, elkeserítő, és egyáltalán nem csak engem érint, sokan mások is így vannak vele. Ez a problémakör önmagában lehetne egy külön cikk témája, de ez most nem az az írás lesz. 

Ezt a szöveget nem is önsajnáltatásnak vagy burkolt dicsekvésnek szánom, bár biztos lesz, aki annak veszi (tőlük elnézést kérek). Ez a szöveg inkább egy figyelmeztetés a hatalom természetéről és a fékezés, az önkorlátozás fontosságáról, ami napjainkban nem csak a politikai kultúránkban nincs jelen. Arról szeretnék beszélni, hogyan ne szaladjon el velünk a ló(erő), hogyan ne váljunk gátlástalanná, ha több hatalmunk lesz. 

Amikor a tizenhat éves japán autóban ültem, a közlekedésben való részvételem központi eleme a meghunyászkodás volt. Folyamatosan a visszapillantót néztem, mikor jön egy nálam hatalmasabb, agresszívabb, gyorsabb jármű, amely elől azonnal el kell takarodnom.

Állandó (és meglehetősen fárasztó) készültségben voltam: a piros lámpánál állva úgy éreztem, minél lendületesebben kell majd váltanom, nehogy egy pillanatra is feltartsam a mögöttem lévőt. Sávváltásnál örökké mások jóindulatára szorultam. Nem fordulhatott elő, hogy beletaposok a gázba, és kényelmesen besorolok valaki elé, ahhoz túl lomha volt a kocsi. A sorsom bizonyos értelemben nem az én kezemben volt, így igyekeztem inkább előre eltervezni, melyik lesz a jó sáv. Araszolgattam is benne türelmesen, akkor is, ha valamiért teljesen bedugult, hiába volt a másik szabad. A belső sávban, pláne a szembe sávban amúgy is ritka vendég voltam. Előzni? Padlógázzal is nehezen ment, óriási hely, és rendkívüli vakmerőség kellett hozzá. Az autópályán pedig akkor sem húzódtak le előlem, ha az illető történetesen 120-szal ment. Nem volt semmi tekintélyem, olyan voltam a belső sávban, mint a takarító vagy a gyakornok, aki titokban kipróbálja a nagyfőnök székét.

Ezek az élmények rímelnek arra a tanulmányra, amellyel húsz évvel ezelőtt újra elkezdődött a hatalom tudományos tanulmányozása. Dacher Keltner, a Kaliforniai Egyetem pszichológiaprofesszora publikált a munkatársaival egy olyan kutatást, amelyből kiderült: azok, akiknek kevesebb hatalmuk van, nagyobb valószínűséggel élnek át negatív érzelmeket, gyakrabban szoronganak, jobban ki vannak élezve a fenyegetésekre, mint a jutalmakra, lassabban hoznak döntéseket, és gátlásosabban viselkednek. Helló, ez én vagyok a japán autóban! 

És tudod, mi az érdekes? A politikusokról, világsztárokról, cégvezetőkről hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy gátlástalan, énközpontú emberek, akik között sok a pszichopata. Egyrészt igaz, hogy bizonyos foglalkozások bizonyos személyiségjegyekkel jellemezhető személyeket jobban vonzanak, mindamellett ezek a személyiségjegyek fel is erősödhetnek egy-egy karrierút hatására. Sőt, a hatalom kutatásának másik nagy alakja, Adam Galinsky a Columbia Egyetemről egyenesen azt mondja: hatalom kell ahhoz is, hogy egyáltalán önmagunk lehessünk.

Vizsgálatok kimutatták, hogy a nagyobb hatalommal bíró emberek hajlamosak csak akkor mosolyogni, amikor tényleg vidámak, és könnyebben képviselnek újszerű, a normáknak ellentmondó véleményeket. Mivel mások kevésbé korlátozzák őket, nagyobb eséllyel tud megmutatkozni a valódi énjük.

Önazonosabbak lehetnek, nem kell annyi kompromisszumot kötniük. Ugyanakkor a hatalomnak, különösen egy szint fölött, súlyos negatív következményei is lehetnek, főleg akkor, ha nem készülünk fel rájuk. 

De mielőtt erre rátérnénk, tisztázzuk, egyáltalán mit is értünk hatalmon. A legtöbbünknek rögtön negatív dolgok jutnak eszébe erről a szóról: tekintélyelvűségre, leigázásra, visszaélésekre, kihasználásra gondolunk. Sajnos ez is benne van, de a hatalom sokkal komplexebb fogalom ennél. Az egyik megközelítésben a hatalom az erőforrások egyenlőtlen megoszlásából ered. Annak van nagyobb hatalma, akinek több pénze, ingatlana, élelmiszere, földje van. Az erőforrás lehet szimbolikus is: a magasabb státusz, a felnőttség, a többségi identitások, az elismertség szintén hatalommal járnak. 

A hatalom másik definíciója inkább arról szól, mennyire vagyunk képesek önmagunkat, másokat és egyes eseményeket befolyásolni egy vágyott kimenetel érdekében. Hatalmat adhat tehát a vonzerőnk, a karizmánk, a képzettségünk, a műveltségünk is, vagy önmagában az információ birtoklása, hogy többet tudunk, mint mások, és ezáltal lépéselőnybe kerülünk. A hatalom nem feltétlenül rossz dolog, sőt kifejezetten pozitív is lehet. Ez kell ahhoz, hogy a kezünkbe vegyük a sorsunkat, elérjük a céljainkat, kiálljunk önmagunkért és másokért, ne hagyjuk befolyásolni magunkat, tettre készek és – mint a fentiekben láthattuk – önazonosak lehessünk. De a hatalom átformálhatja a gondolkodásunkat, az érzelmeinket, a viselkedésünket, különösen akkor, ha kisajátítjuk, és nem megosztjuk másokkal. 

Amikor a kilencéves német autóban ülök, hirtelen megtapasztalom, hogy mások előzékenyek velem. Tempomattal is mehetek az autópályán, mert szépen lehúzódnak előlem. Nem mindenki, de sokan. Ha forgalmas főútra szeretnék kanyarodni, hamarabb beengednek. A pirosnál nem szorongok, egyrészt a manuális váltás már a múlté, másrészt ha egy pillanatra elbambulok, bármikor beletaposhatok kicsit a gázba, hogy korrigáljak.

Mozgékony vagyok, és dinamikus, egy fürge állat, akit tisztelnek a dzsungelben.

Nem kell görcsölnöm az útvonalon, lehetek spontánabb, mert könnyebben váltok sávot. Gyorsabban hozok döntéseket, néha kockázatosabbakat is. Mivel kevesebb kapacitásomat veszi el a vezetés, többet foglalkozom másokkal. Gyakrabban kommentálom, ki mit csinál, néha türelmetlenebb vagyok, káromkodósabb. Ha nem figyelek oda, a kilométermutató könnyen felszökik. 

A német autóban sokkal kevésbé fókuszálok a fenyegetésekre, így előtérbe kerülnek a jutalmak. Több terem van megnyugodni, ellazulni, és csak élvezni a közlekedést, miközben pozitívabb érzelmeket élek át (pedig a japán kocsit is nagyon szerettem!). Ez nem a sebesség okozta adrenalin, hiszen ugyanúgy igyekszem tartani az erre vonatkozó szabályokat. Ez az egész sokkal inkább a hatalomról szól, az erőforrásokról, a gyorsaságról, az irányíthatóságról, a státuszról, a márkáról, arról, ahogyan a többi ember észlel az utakon. Mintha egy teljesen más közlekedési rendszerbe csöppentem volna, ahol csak a díszletek maradtak ugyanazok, de a dinamikák teljesen megváltoztak. Mintha középosztálybeli ciszheteró férfi lennék – ha ennyi csipkelődést megengedtek nekem. 

Már-már az is megfordult a fejemben, talán én lettem sokkal ügyesebb sofőr. És persze, pár év alatt szerez rutint az ember, de az autó kvalitásait összekeverni a saját nagyszerűségemmel, súlyos tévesztés lenne.

Azt hiszem, ez annak a gyakori kognitív torzításnak a példája, amit úgy hívunk, alapvető attribúciós hiba. Ez történik akkor, amikor a saját vagy mások viselkedését személyiségbeli és nem helyzeti tényezőknek tulajdonítjuk. Mondjuk, több hatalmunk, előnyösebb pozíciónk van, mint másoknak, és rögtön úgy érezzük, rátermettebbek, kompetensebbek, szorgalmasabbak is vagyunk. Mi más lehetne a magyarázat, ha a világ igazságos hely?

A hatalom megszerzése (vagy megkapása) pszichológiai következményekkel jár. Ezek között természetesen vannak pozitívak is: több lesz az önbizalmunk, megvalósíthatóbbnak látjuk a céljainkat. De számos negatív hatás is előfordulhat. Adam Galinsky híres kísérletében például elérte, hogy a résztvevők egyik csoportja úgy élje meg, sok hatalma van, a másik csoportja pedig úgy, hogy kevés. Ezután megkérte őket, hogy rajzoljanak egy tetszőleges betűt a homlokukra. Azt találta, hogy azok, akiknek sok hatalmuk volt, többségükben a saját nézőpontjukból rajzolták fel a betűt, míg a kevés hatalmú emberek inkább úgy kanyarintották őket, hogy egy velük szemben álló másik személy tudja könnyen elolvasni, mi van odaírva. Ez az ötletes kutatás egy nagyon fontos dologra hívja fel a figyelmet: minél több hatalmad van, annál nehezebben mehet a nézőpontváltás képessége. 

Ezt a jelenséget más vizsgálatok is megerősítették.

Minél több hatalma van valakinek, annál valószínűbben éli meg saját magát rendkívül egyedinek, mindenki mástól különbözőnek, a többieket viszont hajlamos sztereotípiákon keresztül észlelni, vagy akár tárgyként kezelni.

Egy holland kutatás például azt az eredményt hozta, hogy a több hatalommal bíró emberek a saját életüket tartották a leginkább inspirálónak. Jellemző lehet az énközpontúság, és ezzel párhuzamosan az empátia csökkenése. A környezettől jövő reakciók, az áhítat, a rajongás ráadásul tovább táplálhatják a személy feljogosítottságérzését, azt az elképzelést, hogy neki többet szabad, mint másoknak. A hatalom birtokosai gyakrabban válnak gátlástalanná. Amúgy is kezdeményezőbbek, legyen szó fizikai érintésekről, tárgyalási folyamatokról, vagy csak arról, hogy kikapcsoljanak egy túl zajos ventilátort egy hűvös szobában.

Vizsgálatok azt is kiderítették, hogy a befolyásos emberek nem is azért annyira célorientáltak, mert jobban látják egy-egy cselekvés előnyeit, hanem azért, mert kevésbé képesek észlelni a kockázatokat. Annyira elbízzák magukat, hogy néha egészen konkrét fenyegetéseket sem vesznek figyelembe. Ez állhat annak a hátterében is, hogy hírességek, politikusok néha egészen elképesztő ügyekkel buknak le, vagy égbekiáltó hazugságokra ragadtatják magukat. 

Ha hatalmad van, a világ hirtelen nem fenyegetésekkel, hanem lehetőségekkel lesz tele, amelyeket úgy érzed, jogod van megragadni. Kevésbé függsz másoktól, de nehezebben is kapcsolódsz, titkon talán magányosabb vagy.

Az empátia csökkent szintje, a kockázatok felmérésének képtelensége és a gyors döntések meghozatalára való hajlam pedig olyan veszélyes kombinációt hozhat létre a pszichés működésedben, amellyel sokat árthatsz magadnak és másoknak nemcsak a közlekedésben, de az élet más területein is. 

Akkor soha ne legyen gyors kocsink? Ne vállaljunk magas pozíciókat? Ne vezessünk cégeket? Ha engem kérdeztek, súlyos probléma, hogy a társadalmunkban ekkora hatalmi különbségek vannak. Ugyanakkor azt is hiszem, hogy a hatalmat lehet alázattal, körültekintéssel, etikusan, másokkal megosztva birtokolni. Ha bármilyen szempontból több erőd van, mint a többieknek, ez az erő csak addig tud konstruktív maradni, amíg vissza is tudod fogni és képes vagy irányítani (erre tanítanak a Disney-mesék és a szuperhősös filmek). Kutatások szerint az elszámoltathatóságon, átláthatóságon kívül két dolog van, ami segít a hatalom felelős használatában: a kedvesség, és az, ha a morális meggyőződéseinket az identitásunk fontos részének tekintjük. Ha van egy belső iránytűnk, ami megmutatja, mi a helyes, és mi nem az. 

Ebben az esetben kevésbé zavar meg bennünket, hogy mások hogyan viszonyulnak hozzánk, mert a saját belső hangunkra hallgatunk, és azokra az emberekre, akiknek az értékítéletében megbízunk. Ők lehetnek régi ismerősök, családtagok is, bár ha velünk együtt gazdagodott meg az egész haveri-rokoni kör, az nagyon félrevezető lehet, akkor jó eséllyel hamis visszajelzéseket fogunk kapni, amelyek tovább duzzasztják a magunkról kialakított grandiózus képet, mígnem totál elszakadunk a valóságtól.

Minél kevesebb külső és belső tényező korlátoz minket, minél több hatalmunk van, annál nagyobb szerepe lesz annak, hogy elsajátítsuk és tudatosan gyakoroljuk az önkorlátozás képességét.

Azt, hogy ne állandóan a céljaink felé robogjunk, hanem időről időre lassítsunk, kapcsolódjunk, együttérezzünk másokkal, türelmesek legyünk, teret adjunk a többi embernek is. Hogy néha visszafogjuk magunkat. Azt hiszem, a mi kultúránkban ebből látunk nagyon keveset. Pedig minél több kapacitásod van arra, hogy domináns, gyors, akár erőszakos legyél, annál jelentősebb feladatoddá válik a fékezés. 

Forrás: ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Rick Gomez

Milanovich Domi