„Tanúi vagyunk egymás életének, és ez néha fájdalmas” – Bono elmondja milyen 40 éven át házasnak lenni

–

Ágyú helyén ágy

Alison Hewson és Bono első közös otthona egy erődítmény volt Brayben. Az úgynevezett Martello-torony, amiből kialakították a házukat, néhány évszázaddal korábban azért épült, hogy a brit birodalom megvédje magát, ha Napóleon Írországon keresztül akarná támadni Angliát. Éppen ezért a hitvesi ágyuk helyén korábban egy ágyú állt.

Ez előrelépés volt ahhoz képest, hogy előtte a zenekar próbatermében is laktak, bár Bono szerint háznak azért túlzás lenne nevezni az erődöt. (Azóta persze több házuk van Írországban, Franciaországban és az USA-ban). Azt mondja, Ali egyszerűbb életet választott volna, mint amit végül éltek, de valójában ez a lényeg: nem tudod, mire mondasz igent, amikor kimondod a holtodiglan-holtomiglant. A közös útra, ami még formálódik. És Bono azt vallja, hogy 

a felesége „nemcsak” a felesége, hanem egyenrangú partnere is ezen az úton. A házasság pedig lehet fájdalomcsillapító, de a fájdalom forrása is. Például, ha az egyik fél éretlen.

Márpedig Bono kimondja, hogy az ő kapcsolatukban kezdetektől ő volt az éretlenebb fél. 

Miután a U2 egyre nagyobb sikereket ért el, sokat voltak úton, és ez nem csak fizikai távolságot jelentett kettőjük között. De Ali Hewson kiharcolta a saját függetlenségét, egyetemre járt, politikát és szociológiát tanult. Rájöttek, hogy úgy különösen nehéz megtalálni az otthonukat, ha a fájdalmaikat el akarják rejteni benne.

A legrosszabbtól a legédesebbig

Korábban is előfordult, hogy nagyobb volt köztük a távolság, de egy nap Bono arra ment haza, hogy a felesége nem beszél vele. Kiderült, hogy a nagy munkában elfelejtette a születésnapját. Kiengesztelésül írta neki a The sweetest thing című dalt, és Ali Hewson maximálisan kihasználta a dal ajándék voltát: a jogdíjakra is igényt tartott, amit azóta is a Chernobyl Children International alapítvány kap, amit az asszony a munkájával is segít.

Hewson amúgy mindent megbocsátott – nem csak az elfelejtett születésnapot –, mert 

egyikük sem szerette volna elveszíteni azt, amijük volt, még ha nem is voltak biztosak benne, hogy mi is az. 

Bono éretlensége, félelmei és traumái legközelebb a gyerekvállalásuk idején kerültek elő – úgy érezte, neki is fel kell nőnie ahhoz, hogy fel tudjon nevelni valakit, és közben állandó dilemma volt, hogy helyt tud-e állni egyszerre művészként és családos emberként. De a felesége megerősítette abban, hogy nem kizárólag a jelenlegi Bonót szereti, hanem a múltbélit is is, azt is, aki akkor volt, amikor még nem is ismerték egymást, és a traumák is hozzá tartoznak. (Bono 14 évesen elveszítette az édesanyját, és korábban vallási és családi viszonyokkal kapcsolatos konfliktusok is voltak a családjában.) Hewsonnak és Bonónak végül négy gyereke született – ma már felnőttek. Bono azt is 

őszintén beismeri, hogy a két idősebb lányuk egy feszült, kevésbé jó apa mellett nőtt fel, mint a két fiatalabb fiuk. 

Arról is beszél, hogy nem szeretett volna olyan kapcsolatot a gyerekeivel, mint amilyen neki volt a saját apjával.

Egymás életének tanúi

Bono elmondása alapján az egymással megosztott élet közös memóriát eredményez: a felesége őrzi azokat az emlékeket, amikre ő már csak félig, vagy egyáltalán nem emlékszik, és sokszor jobban rálát az életére mint ő maga. Hozzáteszi, nem mindig hálás szerepkör, ha valaki egy másik ember életének a tanúja, mert ez sokszor fájdalmas.  

Nem tudom, hogy a könyv házasságra vonatkozó részletei mennyiben Ali Hewson emlékei a közös csomagból, de szerintem kifejezetten reménykeltő, hogy egy világsztár a memoárjában nem csak a szépre emlékezik, nem intézi el annyival, hogy a 40 éves házassága csodálatos volt. Hanem beszél éretlenségről, eltávolodásokról, traumák feloldásáról, a családi élet nehézségeiről, és arról, hogy a házasság egy küzdelmes dolog. És néha bizony elfelejtünk benne fontos dolgokat.

Kiemelt kép: Getty Images/Axelle/Bauer-Griffin/FilmMagic

Tóth Flóra