Fenyő Iván: „Jó fiú a lelkem” – Elviszlek magammal

Fenyő Ivánt egészen pici gyerekkora óta ismerem. Az ő édesapja és az én édesanyám ugyanis általános iskolai barátok voltak. Láttam szaladgálni a balatonszéplaki SZOT-üdülőben, őrülten játszani a testvéremmel és az unokaöcsémmel, láttam örökmozgó, szabálytalan, szeplős gyerekként. Aztán elsodort bennünket az élet egymástól, messziről figyeltem, ami vele történik a világban, és amit ő tesz a világgal. Láttam felemelkedni és elbukni, majd újra felállni. Eltűnni és visszajönni. Láttam félelmetes dolgokat csinálni és aztán megváltozni. De ezzel a sok „látással” együtt nem sikerült soha megismerni őt igazán. Sőt, egészen idáig, felnőtt emberként, az élet által megszaggatva most először beszélgettünk arról, ahonnan indult és ahová jutott, no és arról, ami közben történt vele. Szóval, izgalmas utazás volt nekem is – remélem, nektek is az lesz. Elviszlek magammal: Fenyő Iván.