Magunkhoz öleltük, és kinevettük a halált – Ilyen volt a novemberi Hello, WMN!

–

Hiába a Hello, WMN! estek nagy sikere, a téma ezúttal mégsem ígért könnyed szórakozást. Mégis a terem éppen annyira megtelik, mint az eddigi két alkalommal, sőt még az eddigi másfél órás regisztrációs rekord is megdőlt; ezúttal mindössze 50 perc kellett, hogy lecsapjatok a szabad helyekre, és egyetlen egy szék se maradjon üresen. 

D. Tóth Kriszta felvezetőjében nem véletlenül mondta, hogy a társadalom számos témát tabusít, melyek közül élen jár a halál. A WMN-olvasók viszont – a jelek szerint – legalább annyira szeretnek tabukat dönteni, mint a szerzők.

A pódiumon pedig ezúttal csupa olyan személyiség ül, akiket az átlagosnál közelebb engedett magához a halál, és mindenki valahonnan máshonnan nézhette meg az arcát.

A legnagyobb mélypontok

Mindegyiküknek ez a szembenézés volt talán eddigi életük legnagyobb mélypontja, és többen közülük akkor még nem látták, vajon van-e fény az alagút végén.

DTK beszélgetőtársai közül ti, WMN-olvasók, talán Szentesi Éva történetét ismeritek a legjobban – hála az NN Biztosító által támogatott rákedukációs cikksorozatunknak és Éva Hamvaimból című sikerkönyvének. A WMN főmunkatársának életéből még nem telt el két év azóta, hogy egy kórházi ágyon, nagyon rossz állapotban számot vetett vele: elképzelhető, hogy napokon belül meghal rákban... 29 évesen.

Péterfy–Novák Éva, az Egyasszony című regény írója saját, hétéves gyermekét, Zsuzsit temette el. A kislány egy orvosi műhiba miatt súlyos betegen született, és Éva napról napra élte végig az elvesztésének tragédiáját. A hét év alatt és a gyászában még nem látta a kiutat, számára élete legsötétebb időszakát az jelentette, amikor bizonytalanságban tartották Zsuzsi állapotával kapcsolatban.

Fenyő Iván színész hét évvel ezelőtt élt túl egy olyan autóbalesetet, mely számára ébredést jelentett, és gyakorlatilag megváltoztatta az életét. Utólag úgy látja, mintha egészen eddig a pontig úgy élt volna, mint egy automata. Habár szófogadó, jó gyerek volt, addigra eljutott arra a pontra, hogy amint az életben is „jóval többel ment, mint a megengedett sebesség”, úgy a sors és a budapesti közlekedés piros lámpája is hiába jelzett, ő nem vette figyelembe, és megtörtént az ütközés.

Dr. Kiarash Bahrehmand szülész-nőgyógyász főorvos naponta találkozik nőkkel, akiknek az életében történt valami, ami megrendítette az egészségüket és az ő segítségével szeretnének meggyógyulni. Szentesi Évával is így ismerkedett meg, és máig megrázza az élmény, hogy úgy látta, Éva állapota – legalábbis a tankönyvek szerint – valószínűleg nem visszafordítható.

Kiút a fény felé

A következő kérdés nagyon érdekes volt; vajon milyen részletekre emlékszik az ember a válságos pillanatokból?

Mert az agy egészen döbbenetes részletességgel képes kiemelni egy apró epizódot, egy kicsike részletet, ami örökre belénk vésődik, és segít abban, hogy soha ne felejtsük el, amit akkor átéltünk.

Ezek a részletek aztán mintegy kiindulópontját jelenthetik a felfelé, kifelé vezető útnak. Szentesi Éva a temetését tervezte el utólag komikusnak tűnő precizitással, a mai napig felidézhető részletességgel azon a bizonyos szembenézős estén. Számára ez a belenyugvás, megbékélés jelentette a fordulópontot, ahonnan elindult felfelé az út.

Péterfy-Novák Évát a bizonytalan, kiúttalan helyzetben életben tartották a napi feladatok, hogy a kislányát mindenáron szoptatni, tornáztatni, fejleszteni tudja. Zsuzsi tíz hónapos volt, amikor közölték a családdal, hogy a gyermek minden bizonnyal nem éri meg a felnőtt kort, és gyógyulásra sincs esélye. Éva pontosan fel tudja idézni a rajta lévő szoknyája kék színét, azt, ahogyan gyűrögette, amikor meg kellett hallgatnia az orvos diagnózisát. A valamicske fényt ekkor édesanyja bölcsessége villantotta fel, aki azt mondta: „Nem baj kislányom, tesszük a dolgunkat”.

Fenyő Iván a balesetéből azokra a pillanatokra emlékszik, amikor az orrából csöpögő vér lefolyt a karján. Ő erőt nyert ebből a pillanatból, és rájött, hogy a tudatos gondolkodás, cselekvés változtathatja meg az életét, és lassanként jutott el odáig, hogy ma már motivációs előadásokat tart, átalakította az életét és lelassította magát, a tempót, amiben éli a napjait.

Ez az este is bizonyítja, hogy a halálon bizony szabad, sőt kell is nevetni. 

Amikor D. Tóth Kriszta megkérdezte Dr. Kiától, hogy ha ma ránéz a láthatóan élő és viruló Szentesire, vajon mit gondol, azt válaszolta: „Évi, híztál!" – nem kis derültséget okozva ezzel a színpadon és a közönségben egyaránt.

Tudunk jól gyászolni?

A beszélgetés közepén a főorvost elszólítják a teendői, a székben Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus, a WMN gyakori vendégszerzője váltotta, akinek jelentős tapasztalatai vannak a témában, nemcsak a páciensei révén, hanem saját gyerekkorának élményeit tekintve is. Édesanyja virágkötőként rengeteg koszorút készített a temetésekre, és a kis Noémi számára természetes volt, hogy megbeszélték, kinek készül, kit temetnek épp. Ahogyan az is, hogy édesapja barátjának halálakor fát ültettek a kertben, és közben anekdotáztak, emlékeztek a közös élményekre, mára a fa nagyra nőtt, neve is van, ez Mikó – a barát – fája.

A vendégek élményei különbözőek, míg Szentesi Éváéknál természetes volt a halál közelsége, megélése az idős rokonok által, addig D. Tóth Krisztáéknál inkább hallgattak róla. Péterfy-Novák Éva számára a hit kérdése – vagy inkább annak hiánya, jelentett nehézséget. Diósgyőri munkáscsalád lányaként nehezen dolgozta föl a kérdést, hogy mi történik (vagy nem történik) a halál után. Ivánnak a halál természetessége, a halálba tartók szép kísérése a legfontosabb, annak a megélése, hogy valami véget ér, és szerinte ezt nem szomorúságként, hanem szépségként érdemes értelmezni. Orvos-Tóth Noémi szakemberként úgy látja, hogy az emberek sokszor félnek közel menni az élet komplexitásához, ezáltal a halálhoz, amihez végül mégis hozzákapcsolódik a remény.

Mire a beszélgetés idáig jut, már a színpadon – és bizonyára a nézőtéren is – többeknek könnybe lábad a szeme.

Akárhányan, akárhonnan is tekintenek a halálra, az a helyzet, hogy engem, téged, minket éppen ugyanannyira érint a téma.

Van, akit azért, mert a hozzá legközelebb álló ember halt meg, és mindenkit azért, mert egyszer mindenki meghal, én is, aki lejegyeztem ezeket a sorokat. Ha pedig már így alakul, valahogy jó lenne addig is úgy élni, olyan kapcsolatokat kialakítani, úgy segíteni egymásnak, ahogyan az a legméltóbb.

Ahogyan például a halálos beteg barátjának, Szentesi Évának segített Mujahid Zoli, aki az Évinek dedikált, Beside you című dallal – amit megrázóan énekelt ennek a kemény estének a végén – mindenkit emlékeztetett erre.

A következő Hello, WMN! estet január harmadik hétfőjén láthatjátok. A témát és a regisztrációt a WMN Facebook-oldalán hirdetjük majd meg, gyertek, beszélgetssetek velünk akkor is!

Kárpáti Judit

Fotók: Kovács Tamás/WMN

Köszönjük a Volkswagennek, hogy támogatja a teljes Hello, WMN! rendezvénysorozatot, az NN Biztosítónak, hogy novemberi estünk tematikus támogatója volt, és a KIOSK Budapestnek, a hangulatos helyszínt!