–

Tizenöt éve beszélgetek emberekkel. Ez a hivatásom. Mondhatom, nagyjából mindent láttam már, ami előfordulhat interjúhelyzetben, pontosabban a megjelenésig – és egyáltalán nem állítanám, hogy mindig minden helyzetet jól sikerült kezelnem. Annak ellenére sem, hogy ha megkérdeznénk az ismerőseimet, melyik a legjellemzőbb tulajdonságom, szerintem tízből nyolcan azt mondanák: érzékeny.

Nincs újságíró, akinek a pályáján ne fordulna elő „félrement” interjú: bármely szerkesztőségben akadnak legendás sztorik üvöltöző interjúalanyokról, zokogó zsurnalisztákról, hírhedten rosszul elsült beszélgetésekről – és az azok alatt kialakuló kommentháborúkról.

Épp ezért sokat foglalkozunk azzal a WMN-nél is, gyakran akár külön értekezleteken is, miként lehet egy adott beszélgetést a lehető legjobban levezényelni, ki mire figyeljen. Amikor erőszaktúlélőkkel, zaklatás áldozataival készítünk interjút, ez különösen lényeges, hiszen a legfontosabb – igen, ez a legfontosabb –, hogy senkit se traumatizáljunk újra. Akkor sem, ha eleve nagy bátorságra vall, hogy kiáll a nyilvánosság elé.

Sőt: épp abban rejlik a felelősségünk, hogy biztonságos közeget teremtsünk nemcsak a beszélgetés konkrét helyszínén és idejében, de az interjú megjelenése után is. Hogy az, aki megnyílik, a felvételtől a szerkesztésen át egészen a kommentek moderálásáig azt érezze: vigyázunk rá. Hogy nálunk biztonságban van ő is és a története is.

Azért szeretem a Diary of a CEO podcastot, mert ilyennek érzem. És ennek legfőbb bizonyítéka Maisie Williams mostani vallomása is: egy majd’ kétórás beszélgetés, amelynek végére brutális dolgok derülnek ki arról, milyen élete volt nyolcéves koráig a színésznőnek. 

„A mi kutyánk teljesen hülye!” – De vajon tényleg van hülye kutya?

WMN Life – 2022. október 1. – gyulavitéz

 

Őszintén beszél arról, hogy anyja elmenekült apjától, amikor ő négyhónapos volt, ám a testvéreivel ő az apjánál maradt, és ott bántalmazásnak volt kitéve, elhanyagolták. Az interjú egy pontján egy szekta működéséhez hasonlította a családját, amelyből végül egy tanára segített neki megmenekülni.

Tudom, két óra iszonyú sok idő, de legszívesebben kötelezővé tenném ezt a beszélgetést. Mert a végére nem derül ki egy csomó minden. Igen, jól érted: pont ezért. Mert nincs múltban vájkálás, nincs bulvárhiszti, nincs hatásvadászat.

Nem tudjuk meg, pontosan hogyan bántalmazta apjuk a gyerekeket. Nem hangzanak el tolakodó kérdések a testvérekkel és az anya felelősségével kapcsolatban – csakis annyit mond ki a vendég, amennyire készen áll. És amit érez. Hogy miként lett „furcsa” gyerek, hogyan alakultak ki önpusztító szokásai, például.

És Maisie Williams egészen lefegyverző aprólékossággal, érzékenységgel, megejtő törékenységgel magyarázza el, milyen viselkedési anomáliákat okozott benne a bántalmazás. Például, hogyan rettegett kislányként akkor is, amikor boldog pillanatokat élt át.

Steven Bartlett cégvezetőből lett tévés személyiség a Dragon’s Den című, startupokat támogató műsor egyik arcaként.

Nem tanulta az újságírást, ugyanakkor nagyobb tapintattal, érzékenységgel és empátiával műveli ennek a hivatásnak az egyik legnehezebb műfaját, mint sokan azok közül, akiknek papírjuk van róla. Érdemes figyelni az apró mozzanatokra az interjú közben:

  • amikor Williamsnek elcsuklik a hangja, Bartlett jelzi: annyi ideje van, amennyit szeretne;
  • amikor a színésznő elsírja magát, Bartlett kér egy zsebkendőt a stábtól – ugyanakkor nincs az alany képébe tolva a kezdetektől egy doboz zsepi;
  • amikor Williamsből úgy istenigazából előtör a zokogás, kínos feszengés helyett Bartlett feláll, odamegy hozzá, és megöleli. És ezt el is mondja előre, hogy ha az ölelés esetleg túl sok lenne a beszélgetőtársának, akkor jelezhesse;
  • a beszélgetés több pontján elmondja: csak annyi hangozzon el, amennyi Williams számára komfortos;
  • amikor a színésznő egy ízben, a bántalmazó háztartás légköréről, és az annak nyomán benne megszülető szorongásról beszélve amiatt aggódik, hogy a többi érintettet védendő nem akar konkrétumokat mondani, és megkérdezi, ez így nem túl titokzatos-e, Bartlett így felel: legyél csak annyira titokzatos, amennyire jólesik.

Azaz: ez a te történeted, a te traumád, jogod van olyan módon megosztani velünk, ahogyan az a te gyógyulásodat segíti. Ezt rontják el a legtöbben, azt hiszem: borzalmakat akarnak hallani, hogy azokkal igazolhassák valakinek a viselkedését. Igen, ez a mélyben lappangó áldozathibáztatás: ha nem elég ijesztő és részletes a sztorid, nem biztos, hogy hiszünk neked.

Miközben egyáltalán nem kellene evidenciaként kezelnünk, hogy aki beszél, az mindent, de mindent képes elmondani – és el is akar. Nem biztos, hogy ki akarja teregetni élete legborzalmasabb emlékeit, akarja kompromittálni a többi szereplőt, akar rettegni attól, kinek az életére milyen hatással lesz az, amit ő elmond.

Csak annyit szeretne, hogy valaki meghallgassa, figyelemmel, elfogadással, szeretettel, türelemmel. Ez a beszélgetés erre tanít: hogy milyen ez a figyelem. Hogyan lehet jól figyelni.

A legfontosabb kérdés egyébként a kétórás beszélgetés legelején hangzik el. Bartlett ugyanis nem ront ajtóstul a házba, ugyanakkor higgadtan és határozottan vezeti az interjúalanyt. 

Úgy kezdi: mit kell tudnunk rólad ahhoz, hogy jobban érthessünk téged? Ez az egyik legokosabb kérdés, amit életemben hallottam.

Hogy miért?

  • mert benne van, hogy az alany irányít: azt mondja és olyan mélységben, amit és amilyenben akar;
  • benne van a befogadói oldal szándéka a megértésre: nem ítélkezni akar, hanem jelzi, hogy tisztában van azzal, a személyiségünk, a viselkedésünk nem független a múltunktól és a traumáinktól;
  • benne van a szeretetteljes megerősítés afelől, hogy fontos neki a partner, hajlandó időt és energiát szánni arra, hogy megértse a motivációit;
  • aki pedig ilyen empatikus kérdéssel indít, az már ezzel a gesztusával is megerősíti a beszélgetőtársat azt illetően, hogy itt nem a szenzációhajhászat dominál majd. 

    Az ellenfeled fontos ember az életedben – Oszlassuk el a női rivalizáció mítoszát!

    WMN Life – 2022. október 1. – MD

     

A pedagógus, akinek köszönhetően Maisie Williams kiszakadhatott a súlyosan bántalmazó közegből, a színésznő bevallása szerint azért érhetett el áttörést (ő maga is ekkor értette meg, hogy amiben él, az nem normális), mert a megfelelő kérdéseket tette fel.

Olyan egyszerű kérdésekkel térképezte fel, mennyire súlyos a helyzet, mint például, hogy éhes-e a kislány, és ha igen, akkor miért. Nem ítélkezett, nem szégyenített meg azzal, hogy „de hát minden rendes háztartásban reggeliznek a gyerekek”, nem szörnyülködött, nem vágott pofákat, nem éreztette, hogy valami baj van a gyerekkel, hanem riasztotta a gyermekvédelmiseket. 

Mert HITT abban, amit hallott és amit látott. Nem kért borzalmas részleteket, csak komolyan vette a kislány közléseit. És megerősítette abban, hogy vele az égvilágon semmi baj nincs – a baj a közeggel van, amiben ő eddig élni volt kénytelen.

Nemrég egy másik podcast hasonló érzéseket ébresztett bennem. A 7 Words című podcastban Aimee Allen, a The Interrupters együttes énekesnője mesélt hosszan, részletesen és felszabadító őszinteséggel bántalmazó gyerekkorából eredeztethető depressziójáról, függőségeiről, illetve a gyógyulásáról. A konkrét terápiás módszerektől a belső folyamatokig mindenről szó esik ebben az adásban, amit azért tartok nagyon fontosnak megemlíteni itt, mert egy másik kiváló példa arra, miként lehet úgy beszélgetni ennyire kemény témákról, hogy amellett, hogy az interjúalany biztonságosnak érzi a megnyílást, a hallgató is azt vigye magával: nem vele van a probléma, hanem a közeggel, amelyben eddig élni volt kénytelen. 

Kérlek, ha valaki előtted nyílik meg, fontold meg a fentieket, illetve a két említett adásban elhangzottakat, hogy az illető azt érezhesse: nálad biztonságban van ő is és a története is.

Az ugyanis, hogy minél többen merjünk beszélni a traumáinkról, nem egyéni érdek, hanem mindannyiunk gyógyulásának kulcsa.

Csepelyi Adrienn