A 2022-es wimbledoni teniszbajnokság is tartogatott ebből a szempontból megható pillanatokat. A női elődöntőt követően hosszan megölelte egymást a hálónál a tunéziai Unsz Dzsábir, az első afrikai származású női játékos, aki ilyen messzire jutott a tornában, illetve a német Tatjana Maria. A két versenyző azt is elárulta, a pályán kívül nagyon jó barátok: Maria gyerekei úgy kezelik Dzsábirt, mintha a nénikéjük lenne. Ez a példa merőben ellentmond a női riválisokról kialakult képnek. Természetesen nem szükséges, és nem is lehetséges, hogy minden ellenfeled a legjobb barátod legyen, ugyanakkor feltűnő, hogy a nők közötti versengés mennyire hangsúlyos, gyakran eltúlzott és fals módon jelenik meg a közbeszédben és a popkultúrában. 

Üzlet, mint általában

A XVI. században I. Erzsébet 18 éven át házi őrizetben tartotta, végül lefejeztette Stuart Máriát, aki az egyik lehetséges örököse volt, és konspirált ellene, legalábbis tudott a királynőt ért merényletekről. Sophia Loren egyik leghíresebb fotóján (1957) utálkozva nézi kolléganőjét, a szintén színész Jayne Mansfieldet, pontosabban a dekoltázsát. A csajok háborúja című filmben Emma (Anne Hathaway) és Liv (Kate Hudson) gyerekkoruk óta barátnők, de mivel véletlenül ugyanarra a napra és ugyanarra a helyszínre szervezik az esküvőjüket, ádáz ellenségek lesznek. Ki ne ismerné ezeket a történeteket? És még kapásból 20 másikat, amelyben nők harcolnak egymás ellen előléptetésért, figyelemért, de legfőképp: a hőn áhított férfi szerelméért?

Természetesen senki sem mondja, hogy a nők ne tudnák gyűlölni egymást. Viszont az, hogy a köztük lévő rivalizáció ennyire kiugróvá válik, ekkora figyelmet kap a filmiparban, a valóságshow-kban vagy a médiában, nem minden gazdasági érdek nélkül való – ez egy jól eladható, keresett történet. Gondolj csak bele, mennyivel több pletykalapot vásárolnak meg, ha intrikákról lehet olvasni bennük. Például arról, hogyan utálja egymást Christina Aguilera és Britney Spears, vagy Jennifer Aniston és Angelina Jolie.

Ezeknek a konfliktusoknak a gerjesztése, felfújása jövedelmező üzlet, amely profitot hoz. Másrészt a patriarchátusnak érdeke, hogy erősítse a női rivalizációt és az erről szóló mítoszokat, hiszen amíg a nők egymással veszekednek, addig sem szövetkeznek az őket elnyomó rendszerek felforgatására.  

Kevés hely van az asztalnál

Amikor a nők közötti versengést vizsgáljuk, fontos figyelembe vennünk azt a kontextust is, amelyben ez a viselkedés megjelenik. A munka világában gyakran arról van szó, hogy a nők arányaiban eleve kevesebb erőforrásért, pozícióért tudnak harcba szállni, mint a férfiak, és olyan feltételek között, hogy kizárólag egymást tekintsék riválisuknak. Ha az asztalhoz egyetlen vagy kevés számú nő ülhet oda, óhatatlanul nagyobb lesz a tülekedés. Mert sok cégnél elfogadták ugyan, hogy illik nőket is alkalmazni, de nem nagyon értik, mi jelenthetne valós inklúziót, és miért lenne hasznos a diverzitás. Kutatások viszont többször kimutatták, hogy a változatos összetételű munkacsoportok a homogén csoportoknál jobban teljesítenek, innovatívabbak, és több bevételt termelnek, amennyiben a tagok érdemi módon tudnak részt venni a közös tevékenységekben.  

 

Belsővé tesszük a szexizmust

A problémához tartozik, hogy gyakran maguk a nők is elsajátítják a nemükkel kapcsolatos negatív nézeteket. Elhiszik, hogy egy nő kevésbé erős, kompetens, okos, tehetséges, mint egy férfi. Ha magukról képesek is ezeknek a hiedelmeknek ellentmondó véleményt kialakítani, előfordulhat, hogy más nőket továbbra is szigorúbban ítélnek meg. Hajlamosak lehetnek a sztereotípiáknak megfelelően alábecsülni nőtársaik teljesítményét, vagy elhatárolódni tőlük, hogy növeljék a saját hatalmukat, és beküzdjék magukat a férfiak közé. Ez a viselkedés viszont ahhoz vezethet, hogy a környezetükben lévő többi nő mintegy önbeteljesítő jóslatként valóban rosszabbul kezd teljesíteni. 

Mindezt tovább nehezíti, hogy a sikeres főnökről alkotott kép még mindig elsősorban férfiasnak tartott tulajdonságok mentén határozódik meg. Jó vezető tehát az, aki független, erős, nyomás alatt is jól teljesít, nem az, aki érzékeny, segítőkész, és meghallgat másokat. Amikor a nők magas beosztásba kerülnek, gyakran kevésbé merik vagy tudják érvényesíteni a hagyományosan feminin értékeket.  

Az egészséges versenyt is tanulni kell

A női rivalizáció természetét a nemek eltérő szocializációja is alakítja. Sok nőnek gyermekkorában nincs lehetősége nyíltan, boldogan, tréfálkozva kifejezni a benne dúló versenyszellemet, hiszen ezáltal túlságosan akaratossá, harsánnyá, agresszívvé válik a környezete szemében. Ha mégis sikerül megőriznie az ambícióit, akkor később, fiatal felnőtt korában süthetik rá, hogy törtető, karrierista. Ezeknek a külső reakcióknak viszont az lesz az eredménye, hogy sok nő egyszerűen nem tanul meg egészségesen versenyezni.

A rivalizációval kapcsolatos feszültség gátolva lesz, és burkolt formában jelenik meg benne, például irigységként vagy a másik bukása iránti titkos vágyként, általában jókora bűntudattal megspékelve. 

De nemcsak amiatt szégyenkezhetünk, hogy egy kollégánk kudarca örömérzetet vált ki belőlünk, hanem a saját sikereink miatt is. Mivel a legtöbb nő könnyen azonosul mások belső állapotával, vonakodhat megosztani élete pozitív eseményeit olyan emberrel, akiről tudja, hogy rossz passzban van, alacsony a fizetése, vagy elakadt a karrierjében. Ez a túlóvó reakció viszont megakadályozhatja, hogy megossza, és együtt ünnepelje az eredményeit a barátaival. Attól fél, ha beszámolna a haladásáról, az rögtön dicsekvésnek hatna, mintha a másik orra alá akarná dörgölni mindazt, amit elért. Vannak olyan esetek, amikor ez a fajta túlzott tapintat nemcsak a kommunikációra hat, hanem magára a teljesítményre is. Egy nő – akár tudattalanul is – visszafoghatja magát, beérheti kevesebbel, hogy ne legyen több bevétele, nagyobb hírneve, magasabb pozíciója, mint a férjének. 

Saját magadért vállalj felelősséget!

Bármennyire is ügyesen kommunikálunk, arra gyakran nincs befolyásunk, hogy milyen érzéseket keltünk másokban. Ha egy közeli barátodnak alacsony az önértékelése, előfordulhat, hogy átmenetileg valóban negatívan fogja érinteni, amikor a sikereidről hall. De ezt az érzést neki kell megdolgoznia! Ha nem adsz neki lehetőséget, hogy elvégezze ezt az önismereti munkát, és inkább nem beszélsz a számodra fontos dolgokról, az távolítani fog titeket egymástól, talán neheztelsz is majd rá, ami jó eséllyel gyengíti a köztetek lévő kapcsolatot. 

A magabiztosságnak persze abban is szerepe van, hogy te hogyan viszonyulsz az ellenfeleidhez, vagy azokhoz az emberekhez, akik cukkolnak. El tudod engedni, amit rólad mondanak, vagy az önértékelésedet tőlük teszed függővé? Érdemes megtalálni azt az egyensúlyt, amelyben egyfelől nyitott maradsz a konstruktív kritikára, másfelől figyelmen kívül tudod hagyni a személyeskedést és a pocskondiázást. Ez manapság talán minden eddiginél fontosabb feladat, hiszen a közösségi médiában hiányos információk és pillanatnyi benyomások alapján alkotnak egymásról sarkos ítéleteket a kommentelők – egyáltalán nem mindegy tehát, kinek és mit hiszünk el önmagunkkal kapcsolatban.

A világos értékek, a tudatosság, a folyamatos önreflexió, a környezeted támogatása segíthet abban, hogy a helyükön tudd kezelni az egyes reakciókat, legyen szó akár rajongásról, akár gyűlölködésről. 

Érdemes átkeretezni a helyzetet

A társak jelenléte többféleképpen hathat a teljesítményünkre. Kutatások szerint sok múlik például azon, hogy az ellenféllel való összecsapást fenyegetésként vagy kihívásként éljük-e meg. Ha azt tartjuk szem előtt, hogy ez egy lehetőség, amelynek során próbára tehetjük a saját képességeinket, akkor a megküzdési kapacitásunk fog aktiválódni. Természetesen az is rengeteget számít, hogy milyen munkahelyi kultúrában zajlik a megmérettetés. Attól még, hogy valaki nem nyert, egyáltalán nem kell megszégyenülnie vagy rosszul éreznie magát. Sőt, léteznek olyan összecsapások, amelyeket pont azért élvezet nyomon követni, mert mind a két fél brillírozik, és egymást sarkallják folyamatosan jobb teljesítményre.  

 

Az egészséges versenyhez persze az is hozzátartozik, hogy nem a végeredményre, hanem a folyamatra vonatkozó céljaink vannak (Sági Andrea sportpszichológussal készült korábbi interjúnkat ITT olvashatjátok). A riválisunk arra motiválhat minket, hogy új készségeket, technikákat, ismereteket sajátítsunk el, állandóan kísérletezzünk, színesíteni igyekezzünk a tevékenységünket. Ha a hangsúly a tanuláson, és az önmagunkhoz képest jobb teljesítményen van, akkor rögtön átértékelődik, mi minősül kudarcnak. Lehetünk büszkék egy olyan mérkőzésre, megmérettetésre is, amelyben nem mi voltunk ugyan a legjobbak, de magunkhoz képest így is nagyszerűen teljesítettünk. 

A nagy ellenfeled az életed tanúja

Teljesen természetes, hogy pályatársak között a barátság és a versengés néha egymásnak ellentmondó érzelmei alakulnak ki. Ugyanakkor érdemes szem előtt tartani, hogy az a kollégád, akivel fej-fej mellett haladtok a karrieretekben, várhatóan nagyon hasonló tapasztalatokkal fog rendelkezni, mint te. Ez a párhuzam persze felkínálja a lehetőséget, hogy mások egymáshoz méricskéljenek titeket. De a hasonlóság azt is jelenti, hogy sok bennetek a közös. Sőt, az is előfordulhat, hogy fonák módon egy idő után pont a nagy ellenfeleid lesznek azok, akik mélységeiben is érteni fogják, mi az, amit csinálsz, és emiatt még inkább értékelhetik a teljesítményedet.

Ők lesznek azok is, akikkel – így vagy úgy –, de többet is megosztasz majd életed nagy pillanatai közül, akikhez egy idő után talán ragaszkodni fogsz, mert rájössz, hogy nélkülük sokkal kevesebb lennél.

Ha kölcsönösen tisztelitek egymást, a köztetek lévő rivalizáció nemes küzdelemmé válhat, és együtt olyan magasságokba juthattok, amivel közösen tehetitek népszerűbbé és sikeresebbé az általatok űzött szakmát. 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

A lényeg, hogy jól válaszd meg az ellenfeleidet. Vannak reakciók (például az áskálódás), amelyek egyszerűen nem méltók a figyelemre. Az is segít, ha elsősorban a saját folyamataidra fókuszálsz, átlátható maradsz, és nyíltan adsz visszajelzéseket. Ha elhiszed, hogy több hely is lehet az asztalnál, és azzal, hogy egymást segítitek, tulajdonképpen a következő generációknak tapossátok ki az utat.

Attól, hogy neked nehéz volt, nem kell mások életét is megnehezíteni.

Fontos, hogy megállítsd a munkahelyi abúzus ártalmas köreit, legyen tudásod a női rivalizáció mögöttes tényezőiről, és hozzájárulj egy új, együttműködésre alapuló kultúra megteremtéséhez. A nővériség végtére is azt jelentené, hogy a nők egymást támogató hálózatokba szerveződnek, és közösen lépnek fel a rendszer igazságtalanságaival szemben.

Kiemelt kép: Vanity Fair/ REX/REX USA 

Milanovich Domi