–

Bezzeg, amikor a két gyerekünket szerettük volna,

nem jöttek össze azonnal. Az elsőre bő fél évet, a másodikra bő egy évet vártunk, ami igaziból tök normális, mondhatni, semmiség, ahhoz képest, amennyit mások. Tudom. 

De azért most eszembe jut. Nem lehetek terhes megint, bassza meg, hát minden védekezés nélkül is mennyit kellett várnunk anno a gyerekekre, erre most minden elővigyázatosság mellett teherbe esem? Nem lehetetlen persze. Sajnos.

Képzelem, mostanra felszaladt sokak szemöldöke.

Hiszen a gyerek, sőt, a gyermek, áldás. Ajándék. És ezzel amúgy nem is vitatkozom. Ez üvölt amúgy is mindenhonnan. Sőt, egy gyerek nem gyerek, szülni kell, egyiket a másik után, négyig meg se álljunk! Vehetünk fel jutalmul hitelt, és kaphatunk itt-ott nagycsaládos kedvezményt. 

Mintha a gyerekvállalás csak megtermékenyülésből és szülésből állna. Mintha családdá válni szimpla statisztikai adatsor lenne. 

Az egész gondolatmenetből hiányzik az aggodalom, amivel ez az egész jár.

Például, amikor az első gyerekkel terhesen, a huszonhatodik héten pecsételni kezdtem, és azon aggódtam, lehet, hogy nem kellett volna eltitkolnom, hogy igazából tizenhét éves koromban voltam már egyszer terhes, csak akkor a baba elment magától. Nem mertem szólni, mert féltem. Egy komplikált kapcsolatban estem teherbe, pont kiderült, hogy a fiú megcsal, érzelmileg egyébként is bántalmazott. Későn jöttem rá a terhességre, vagyis nem vettem róla tudomást. Könnyű erre értetlenkedni, ítélkezni, de akkoriban, nagykamaszként, nem voltam egészen magamnál, rendkívül rossz mentális és lelki állapotban voltam, javában nyakig benne a bulimiában. Szóval, az a baba spontán elment, és én nem szóltam róla egy darabig senkinek. Akinek később elmondtam, az pedig nem nagyon hitt nekem, mert nem voltam orvosnál, meg amúgy is hihetetlennek tűnt az egész.

El is rejtettem szépen, sőt eltemettem magamban, azóta se nagyon beszélek róla, és egyik terhességemnél sem említettem a vizsgálatokon. De mi van, ha valami bajom van és erről nem tudunk, mert én nem szóltam? – szorongtam akkor. Mire tessék, pecsételni kezdtem, de amikor a kórházba értünk, már abbamaradt, majd a vizsgálatok is megnyugtattak minket, hogy csak megpattanhatott egy ér, amúgy minden a legnagyobb rendben.

Ilyesmiről nem hallunk a nagy a szülésre buzdításban. A konstans aggodalomról és bűntudatról, ami szinte megmagyarázhatatlanul tör ránk az első perctől kezdve. Akkor is, ha nincs baj. Hogy jól van-e? Megadok-e mindent, amire szüksége van? Elég jó anya vagyok-e?

Bizonytalankodás, aggódás vég nélkül. Ez is az anyaság. Az alapcsomag része. 

De itt még nincs vége a történetnek

Mi két csodálatos gyereket nevelünk a férjemmel. Imádjuk őket. DE! (Mert nem tehetek úgy, mintha nem lenne DE a képletben.) Az egyikük enyhén autisztikus, szorongó, figyelemhiányos, sok meló van vele, miközben vicces, kedves, elképesztően okos és érdeklődő. A másikuk hasonló jó tulajdonságokkal van megáldva, csak mellette még rettentően vakmerő és kísérletező is. Ez a két gyerek minden figyelmünket leköti, mi pedig még dolgozunk is, nem keveset. Sokszor hétvégén is. (Segítségünk nem igazán van.) Igyekszünk egyről a kettőre jutni, amit lehet, elvállalunk mindketten. Nem tehetünk mást. Még így is sokszor nehezen jövünk ki, olyan drága lett az élet. És ez csak az anyagi része. De őszintén, a lelki és mentális tűrőképességünk határán egyensúlyoznunk nap mint nap. 

Rengeteget küzdünk azért, hogy megadhassuk a gyerekeinknek azt, amit megérdemelnek. A jelenlegi viszonyok között olcsónak számító, de így is méregdrága albérletben élünk. Nagyon szeretnénk egyszer majd kertes házat, vagy legalább egy kertkapcsolatos lakást. Meg egy kutyust. Hogy erre mikor lesz esély, nem tudom. Már ha ilyen kilátások egyáltalán még szóba jöhetnek ilyen bizonytalan időkben, amikor a szomszédban háború dúl, az ország a csőd szélén áll, a világ egyik krízisből esik a másikba, vagy épp egyszerre mindegyikbe.

Ezek miatt külön-külön is képes vagyok aggódni, de ha egyben nézem, tényleg eluralkodik rajtam a pánik. 

Nem lehetek terhes

Két kezem van, két gyerekre. Így is a határainkat feszegetjük, én is, és a férjem is. Szóval nem, nem lehetek terhes. És ha mégis az lennék, tudom, mit kellene tennem.

Persze, simizhetném a hasam és gondolhatnék arra, biztos milyen édes lenne ő is, és vele együtt lenne teljes a család, de realista vagyok. Úgy érzem – úgy érezzük –, a családunk már így is teljes. 

Az az első számú feladatunk, hogy ezt a két gyerekünket a lehető legkevésbé szúrjuk el, hogy nekik megadjuk, amit csak lehet, hogy számukra teremtsünk egy olyan hátteret, ami nehéz időkben is képes megtartani őket. Mindezeken túl fontos lenne a gyerekeinknek, hogy a szüleik ne csak az árnyékukat kergessék nap mint nap, hanem önmagukkal és velük is sokkal többet foglalkozzanak, ezzel példát mutatva arra, hogy az élet nem csak a hajtásról és a kötelességekről szól.

Jó lenne, ha nem pattanna el a húr olyan könnyen, ha nem lennénk mindig kimerültek, ha több segítségünk lenne.

Sok minden lenne jó

Az például szuper lenne, ha nem csak az én vállamat nyomná a gyomorszorító gondolat, hogy talán terhes vagyok, és ha így van, akkor egyértelműen tudnám, hogy el fogom vetetni. 

Mert ha belegondolok, amikor korábban pár hetes terhes voltam, már úgy gondoltam rájuk, mint A GYEREKEIMRE. Ők az enyéim voltak, és szerettem őket, vágytam rájuk, elképzeltem és vártam őket. 

Most pedig csak egy apró kérdőjelet érzek a hasamban. Egy idézőjelet. Feltételes módot. Távolságot próbálok tartani, miközben már előre felmentem magam. Tudat alatt már a magzat bocsánatát kérem.

Pokoli teher. A rohadt, mocskos életbe!

És hát mikor jön a hír a szívhangtörvényről, ha nem most! 

Megállás nélkül sírok. Kivéve, ha dolgozni, vagy a játszótérre megyek a gyerekekkel. 

A férjemmel pedig indulatosan, mérgesen beszélek, mintha ő tehetne arról, hogy nincs százszázalékos megoldás, mintha ő lenne az oka annak, hogy ebben a kérdésben végül is minden felelősség és súly a nő vállán nyugszik. Pedig tudja ő is, hogy borzasztó lenne a gyereknek is, ha világra jönne, a két gyerekünknek is, és nekünk is, hiszen se pénzünk, se időnk, de helyünk és szabad vegyértékünk sincs. 

Nyugtatgatott, hogy biztos nem vagyok terhes, vigyáztunk, ezek csak a hormonok, biztosan hamarosan megjön, és annak hasonlók a tünetei. Tudtam ezt az eszemmel, de a terhesközérzet elbizonytalanított. Vártunk hát. 

A napjaim abban a kettősségben teltek, hogy meggyőztem magam arról, miért lenne az egyetlen helyes döntés elvetetni, és miért lesz mégis iszonyú az élet utána. 

Snitt.

Éles fájdalom a hasamban az éjszaka közepén

Másfél napos csúszással. A tesztet reggel akartam megcsinálni. De már nincs rá szükség, egyértelműen megjött. Zokogok, megkönnyebbülve. Másnap a férjemmel megöleljük egymást, a levegő könnyebb körülöttünk. Aztán nevetni kezdünk. Na, hát jól bepánikoltunk a nagy semmin. Tipikus. 

De nem hagy nyugodni a dolog. Itt nem ér véget ez a történet.

Én ezt a pánikot nem akarom többször átélni. Egyszerűen nem bírom a súlyát.

Hormont nem szeretnék szedni, az már megvolt, ráadásul amellett estem teherbe tizenhét évesen. Volt spirálom, de folyton éreztem az alhasamban az idegen testet, és mindenféle egyéb, kellemetlen mellékhatással járt. A gumi többször kiszakadt, kétszer is vettem már be esemény utáni tablettát, utána mindig felborult a ciklusom. Akárhogy is, a vége úgyis az, hogy a nőé a felelősség.

Aztán egyszer csak írt a barátnőm, hogy a férje vazektómiára megy. Magyarul, elkötteti az ondóvezetékét. Persze, nem lelkesedett az ötletért azonnal, de némi kutatómunkával kiderítette, hogy ez egy ambuláns rutineljárás, és mivel ők sem terveznek több gyereket, ezért a kezdeti ellenállás után emellett döntöttek.

Pár nappal később bedobtam a témát otthon: vazektómia?

Elsőre az én férjem sem örült. Nagyot nézett. Forgatta az ötletet magában. Félelmetesnek érezte, hogy orvosi beavatkozást végezzenek el a legérzékenyebb pontján, hogy az eljárás egyelőre még nem biztosan visszafordítható, és egyáltalán, az egész nagyon ijesztőnek tűnt.

Ekkor kitört belőlem:

az, hogy én spirált tetetek fel, hogy hormonnal tömöm magam, hogy kihordtam, megszültem és szoptattam két gyereket – ezek nem drasztikus dolgok? Nem ijesztők? Csak tőlem, egy nőtől, ez az alapelvárás.

És hacsak nem ír felül benne mindent a tudat, hogy ha akarná, benépesíthetné a bolygót, akkor azt hiszem, semmi nem szól az ellen, hogy elköttesse magát. Inkább előre gondolkodva tegyünk drasztikus lépést, mint utólag.

Itt befejeztem a monológomat. 

A férjem hallgatott egy darabig, majd azt mondta: ez eddig soha nem fordult meg a fejében, nem is érti, miért. Tényleg, mennyire furcsa, hogy eddig fel sem merült, hogy ő tegyen valamit a testével a közös célunk érdekében. Időt kért, hogy utánaolvasson és átgondolja.

A döntés azóta megszületett: vazektómia

Még nem tudjuk, mikor kerül rá sor, de meglépjük. Itt tartunk. Én nem fogom sürgetni őt.

Mert ha valaki, én – mint a legtöbb nő – tudom, mekkora lépés beavatkozni a testünk működésébe, a közös reprodukciónk szabályozása érdekében.

Tudom, hogy a vazektómia sem százszázalékos megoldás. Olyan egyszerűen nincs, legfeljebb az önmegtartóztatás. De így legalább elmondhatjuk, hogy ha ő elkötteti magát, én meg csinálom tovább a szimptotermális módszert, akkor tényleg szinte nullára redukáljuk a terhesség esélyét. És nekünk kell a bizonyosság. 

Mindenesetre hatalmasat nőtt a szememben azzal, hogy felülemelkedett a szorongásain és a társadalmi berögződéseken. 

Közben nem tudok nem gondolni arra, hogy pár éve még mekkora elánnal próbáltunk mindent megtenni, hogy teherbe essek, most meg ugyanezzel a lendülettel folyik a küzdelem azért, hogy még véletlenül se történjen meg újra. Groteszk humora van az életnek.

De szeretném hinni, hogy ez a felelősségteljes lépés. Hogy mindkettőnket a jó szándék és szeretet vezérel. Hogy az elég jó anyaságom inkább ezeken múlik, és nem azon, hogy akarok-e még gyereket, vagy sem. Bármit sugallnak is körülöttünk. 

Bella