Pásztory Dóri: „Egyetlen kisebbség tagja sem vágyik arra, hogy »ahhoz képest« ismerjék el!” – Érzékenyítés a diszkógömb alatt

–

Boldogság a diszkógömb alatt

Kislánykoromban tátottal szájjal ültem a tévé előtt és gyönyörködtem a Savaria táncverseny résztvevőiben. Az év egyik fénypontja volt, hogy anyukámmal végigelemeztük a csillogó-villogó, tollas-pelyhes, libbenő-rezzenő, zselétől ragadó, csillámporba mázolt, hatalmas grimaszokkal, határozott kézmozdulatokkal, ritmikus összhangban mozduló testekkel illusztrált kavalkádot. Én az a fajta ovis, kisiskolás voltam, aki teljesen el tudott merülni abba az illúzióvilágba, amit megteremettetek ezek a táncversenyek. Abban a néhány órában elhittem, hogy a boldogság az, ami a szivárványt szóró, állandóan csillogó és forgó diszkógömb alatt történik.

Egy pillanat alatt tudtam elképzelni, hogy én milyen színű ruhában riszálnám, milyen sminkem lenne, hogy lenne feltűzve a kontyom, és milyen fantasztikusan dobálnám meglévő és elképzelt végtagjaimat a királyfit megtestesítő táncpartner körül.

Éppen ezért, amikor elindult Magyarországon is a Szombat esti láz, amelyben ismert emberek táncoltak profi partnerükkel, rögtön lelkes rajongó lettem. Bárki, akinek mindössze annyi élménye volt tánckoreográfia tanulással, amennyit a szalagavató vagy az esküvői tánca begyakorlása jelentett, az mélyen együtt tudott érezni azokkal a sztárokkal, akik jó hírnevüket vitték a parkettre szombat esténként.  

Nekem egyébként lassan 20 éve mélyen hordozott szívfájdalmam, hogy a világbajnoki felkészülés miatt nem ölthettem magamra a habos-babos, strasszköves esküvői ruhát 18 évesen, hogy eljárjam a Z kategóriás keringőt az osztálytársaimmal. Így csak az osztálytáncban tudtam megmutatni, hogy a táncparkett kacskaringós vadmacskaszerű perece vagyok (copyright Sandra Bullock). Elsősorban perec, de szerencsére ez azóta sem releváns információ velem kapcsolatban.

A sztáros-táncos műsorformátum már évtizedek óta sikerrel fut

Az RTL Klubon pont akkor futott az utolsó évad, amikor elköltöztünk Magyarországról, a néhány éve a TV2-re visszatérő formátumot pedig csak távolról követtem, ahogy az angliai megfelelőjét, a Strictly Come Dancinget is. Egészen tavalyig, amikor menthetetlenül beszippantott a műsor.

Pedig az egész celebes, táncos show-műfaj őse ez, ami idén kezdi a 20. évadát. Előfutárának története, a Come Dancing egészen 1949-ig nyúlik vissza, amiben még profik mérték össze tudásukat egy-egy országrészt képviselve. Már akkor is többször sikerült elérni a tízmilliós nézettséget, így bátran kijelenthető: Nagy-Britanniában kulturális referenciaegység a táncos műsor mint tévés műfaj.

Itt mindig is a közszolgálati csatorna adott otthont a szombati esti szórakoztatás ezen ágának, míg a formátum külföldre exportált megfelelője a Dancing with the Stars leginkább a kereskedelmi csatornák műsorában kapott helyett.

Nem tudom, mennyire releváns ez a különbség, de az biztos, hogy 

a BBC évadról évadra fejlődött abban, hogy a szórakoztatás mellett szemléletváltásra és egyfajta népnevelésre is használja ezt a családi programot. Igazi nagybetűs közszolgálatiság valósul meg szombat esténként.

A tánc ugyanis generációkat köt össze, így a szereplők érzékeny válogatásával, a táncstílusok variálásával egyre szélesebb réteghez el lehet juttatni össztársadalmi üzeneteket. Míg az idősebb generáció el tud nosztalgiázni azon, hogy milyen volt fiatalon a bálban keringőzni, addig a fiatalabbak jobban kötődnek egy modernebb koreográfiához, vagy felcsillan a szemük, ha egy éppen aktuális, ismert énekes dala csendül fel valamelyik koreográfia alatt.

Show, ami természetesen érzékenyít

Ez pedig hatalmas lehetőség, mert egyre kevesebb az a műsor, ami három-négy generációt is a tévé elé ültet. Számtalan jó példa van a világból, hogy miként lehet nyitottságra, elfogadásra, toleranciára nevelni a nézőket, miközben megkapják azt a fajta szórakoztatást és show-t is, amire vágynak szombat este az egész hetes robot után.

Azzal, hogy különböző testi adottságú, korosztályú, hátterű embereket is meghívnak a műsorba, remekül lehet illusztrálni, hogy egy színvonalas koreográfiával, kőkemény munkával és gyakorlással, egy kis humorral és önreflexióval mindenki számára elérhető és átélhető a felszabadító, önazonos és profin előadott lépéssor. 

A ritmusérzék és mozgáskultúra nem testalkat-, testi adottság és korfüggő. Ha pedig valakinek egyik sincs, még akkor is lehet építeni a szórakoztató vonalra, a történetmesélésre, aminek egyik emblematikus példája a brit szériában Anne Widecombe volt, aki amúgy egy rendkívül megosztó konzervatívpárti politikusként öltötte magára a táncruhát:

Minél többféle emberrel találkozik a néző a képernyőn, annál nagyobb az esélye annak, hogy talál azonosulási pontot. Itt például egy plus size-versenyző táncolt felejthetetlent:

Ezekben a sokszínűség ünneplését célként kitűző produkciókban a zsűri észrevételeinek és értékeléseinek is hatalmas szerepe lehet. A táncnak ugyanis van egy csomó objektíven értékelhető része. Hogy milyen szögben áll a lábfej, mennyire feszített a kar, milyen a testtartás, milyen az ütemérzék, a két táncos közötti összhang és ritmus. Ezek alapján igenis lehet rangsorolni a versenyzőket, miközben az egyértelműen ízlés kérdése, hogy kinek milyen stílus áll közelebb a szívéhez, mit tart esztétikusnak, ízlésesnek, elegánsnak, harmonikusnak. 

Így 20 év után már hatalmas presztízse van annak, hogy ki kap meghívást a műsorba. Engem tavaly Adam Peaty jelenléte rántott be. Ő a világ legjobb mellúszója, az ország büszkesége, igazi legenda. Örökké hálás leszek neki, hogy elvállalta a szereplést, mert sokkal többet kaptam a műsortól, mint amire valaha is számítottam volna. Egyetlen évad alatt, keményvonalas Strictly-rajongó lettem. Itt láthatjátok Adamet táncolni:

Idén biztos, hogy teszek egy kis kitekintést az amerikai verzióra is, ahol az egyik táncos a szklerózis multiplex betegséggel élő Selma Blair, aki már azzal, hogy elvállalta a felkérést, arra tanít minket, hogy a siker és a győzelem abszolút hozzáállás kérdése és igenis az is eredmény, ha ki tudjuk mozdítani a nézőket abból, amire eddig megszokottként tekintettek. Már el is indult a műsor, Selma első táncát itt láthatjátok:

De hogyan lehet szemléletet formálni egy showműsorban?

Remélem, a magyar verzióban Iván Bence paralimpikon úszó indulása is meghozza ezt az áttörést. Bár nagyon nem mindegy, milyen mezőnyben kap helyet valaki, hogy tényleg az egész produkció célja a sokszínűség felvonultatása, vagy egyetlen versenyzőre osztják ki ezt a szerepet.

Mindenesetre én már annak is örülök, hogy Bencét és sportsikereit a szélesebb közönség is megismeri, és táncpartnerével bebizonyíthatják, hogy a művészetnek ezen ágával mennyi mindent ki lehet fejezni. Hogy a minden porcikánkat átjáró zene teljesen mindegy, milyen testben indít el mozgást, az így kifejezett és átélt érzelmek számítanak igazán. Ez a lényege, a célja a táncnak, ami mindenkié. 

Hogy a szemléletformáló hatást jól illusztráljam, szeretném megmutatni a Strictly Come Dancing tavalyi győztes párosának szabadon választott táncát, amit a siket közösség ünneplésére koreografáltak, a győztes páros nem profi tagja ugyanis egy siket színésznő:

Ebben van tizenöt másodperc, amikor elnémul a zene és Rose Ayling-Ellis beenged minket a világába, abba, hogy mit jelent a tánc a klasszikus értelemben vett hallás nélkül. Azt ugyanis többször elmondta, hogy ő is hallja a zenét, csak egészen más csatornákon keresztül. 

Az ő szereplése a műsorban azt eredményezte, hogy 800 százalékosára nőtt a jelnyelvtanfolyamok után érdeklődök száma, számtalan hasonló adottságú kisgyerek kapott hitet és önbizalmat, a show utazó turnéja, koncertek, tévéműsorok jeltolmácsot alkalmaztak, illetve az angol parlament hivatalos nyelvvé nyilvánította a jelnyelvet, amiért évek óta harcolt a közösség.

Szombat este, egy szórakoztató műsorban olyan szemléletformáló ereje volt tizenöt másodpercnek, mint előtte a civil szervezetek évtizedes küzdelmének. 

De ami még talán ennél is fontosabb, hogy ő nem azért nyert, mert olyan sokan megsajnálták és rá szavaztak, hanem azért, mert elképesztően jól táncolt egy fantasztikusan profi partnerrel, aki kreativitással, nyitottsággal és kitartással megtalálta a megoldást arra, hogy miként tanítsa meg a koreográfiát hallássérült partnerének.

Azt hiszem, épp ez a nagyon fontos hozzáadott értéke ezeknek a táncos műsoroknak: itt megjelenik az az aspektus is, hogy egy remek pedagógus és szakember milyen csodákra képes egy amatőrrel. Hogy a tudás átadásának milyen ereje van, és hogy kemény munkával, gyakorlással mennyit lehet fejlődni. Elképesztő munka egy-egy történet, tematika mozgásba öntése, és az is, hogy utána azt valaki magas színvonalon elő tudja adni. Amikor egy olimpiai bajnok sportolót látok levegő után kapkodni két perc tánc után, akkor azért megértem, micsoda sportteljesítmény ez a műfaj.

Minden alkalommal lenyűgözött a zsűri érzékenysége és profizmusa, amikor megosztották az érzéseiket, amiket kiváltottak belőlük a látottak, de közben bátran megfogalmazták szakmai kritikáikat és jó tanácsaikat is.

Mert 

bárki, aki akarva vagy akaratlanul is képvisel egy kisebbséget vagy társadalmi csoportot, csak arra vágyik, hogy ne „ahhoz képest” értékeljék a munkáját, a sikerét. És soha ne szánalomból tartsák bent egy műsorban, vagy adjanak neki magasabb pontokat. 

Nem Rose volt az első olyan versenyző, aki eltérő hozzáállást igényelt a profi partnere részéről. Nem többet, kevesebbet, jobbat vagy rosszabbat, egyszerűen mást. Viszont ő volt az első, a tánc szempontjából első ránézésre is hátránynak számító adottsággal rendelkező versenyző, aki győzött – mert a zsűri és a nézők véleménye alapján jobban táncolt, mint versenyzőtársai. 

Kezdődik a táncos műsorok szezonja, amihez kívánom azt a fajta katarzisélményt, azokat a jófajta könnyeket, azt a libabőrt, amit egy olyan erejű produkció, mint Rose és Giovanni tangója vagy modern tánca nyújtott számunkra tavaly.

Pásztory Dóra