Képes-e bármi kitölteni a szülői ölelés helyét? – Erre keres válaszokat debütáló verseskötetében Lana Del Rey

–

Az is igaz, hogy engem nem igazán érdekel, hogy a kőgazdag vállalkozó lányaként született Elizabeth Grant élt-e lakókocsiparkban, volt-e hajléktalan, mielőtt világsztár lett. Azt meg pláne leszarom, hogy plasztikáztatta-e az ajkát. Sajnos a zenéhez sem értek annyira, mint szeretnék (viszont Csepelyi Adrienn írt tavaly egy elképesztően jó cikket Lana Del Reyről ITT). Szóval csak azt tudom elmondani, miért érdekelt engem ez az univerzum, és hogyan hatott rám a Violet a fűben hátrahajol című kötet, amelyet pár hete publikált a Jelenkor Kiadó, Simon Márton és Tóth Réka Ágnes kiváló fordításában. 

Ez sem könnyű feladat, mert a kötetben megjelenő Lana Del Reyen (legalábbis a lírai énjén!) nagyon nehéz kiigazodni.

Néha azt érzem, ő egy koravén lélek: annyi a retró, annyi a glamúr, annyi a hollywoodi nosztalgia. Egy olyan nő, akit öregítenek a tapasztalatai, aki rengeteg mindenen túl van már, mégis pillanatok alatt képes saját magát is a végtelenségig infantilizálni, különösen egy férfi kedvéért.

Ennek nem minden iróniától mentes példája a Sugarfish című vers, amelyben egy jósnő azt tanácsolja a szerzőnek: „azt csináld amit édesnek hiszel akkor egy édes férfi / se várat majd soká magára”, mire a költő, mint egy kamasz lány vagy egy oldschool egyiptomi istennő, mézből, rózsából, pénzből készít fürdővizet, és egész éjjel abban fekszik. 

Nincs is ezen mit csodálkozni. Lana Del Rey az az énekes, aki a Video Games című számmal gyakorlatilag megírta az alárendelődés himnuszát. A verseiben is hangsúlyos szerepet kap a társfüggőség, az apakomplexus, a bántalmazásból való kitörés vágya és az arra való képtelensége. Amikor már azt hinnéd, a szövegek sorrendje kiad egyfajta kronológiát, és a felismerés szabadulást, gyógyulást és tartós változást hoz, a következő oldalon ismét egy abuzív kapcsolatról olvasol, vagy észreveszed, hogy a szakítás utáni megkönnyebbülés csak látszólagos, mert még mindig a férfihoz beszél a költő. Ez az őrlődés, ez az állandó visszaesés maga a függőség, amelyet szépen ragadnak meg a következő sorok: „Mi kéne még hogy ne legyen szükségem rád / és csak szórakozásból lehessek veled / meg azért aki valójában vagy / Nem úgy mint egy megmentővel / nem úgy hogy én Ophelia” (A Melrose lakásaiban).

„Bolygók jönnek egyéni sorrendben” – mondja Del Rey (Mindig szomorú – csendes pincér), és mi ez, ha nem a kozmikus elveszettség érzése? Ilyenkor csábító megoldás, hogy a választott másikat helyezzük az égboltunk közepére, ő legyen a nap, ami körül az egész életünk kering. A szervezőelv, a rendszer, különben minden szétesik.

„Ha úgy élek tovább ahogyan most élek / nem fog menni nélküled. / Lábamat nem éri a föld / a tested kell hogy azon álljak / a neved hogy meghatározzon / azonfelül hogy nő vagyok / ijedt vagyok / és / légies /” (Az 1000 tűz földje). 

Mielőtt tovább mennék, egy pillanatra még én is visszarántom magam. Azt ugyanis fontos elmondani a kötetről, hogy tizenkilenc, címmel ellátott verset és tíz haikut tartalmaz, valamint rengeteg fotót, amelyek többségét Lana Del Rey készítette (aki egy időben a videóklipjeit is maga vágta). Egy csodálatos könyvtárgyról van szó, az én életemben évek óta az első kötet, amelyben egyszerűen nem volt szívem aláhúzni, jegyzetelni. Amikor kinyitod, a belső borítón a csillagokat látod, és bizonyos értelemben tényleg űrutazásra indulsz. 

Lana Del Rey univerzuma egyszerre sötét és fénylő, magányos és túlzsúfolt, szabad és függő. Egy olyan tér, amelyben folyamatosan sodródsz: hol mások bűvkörébe kerülsz, hol a hírnévtől szállsz el, vagy legszívesebben alkohollal bódítanád el magad. De a lényeg, hogy nincs gravitáció, ami egyben és egy helyen, a földön tartana. Nincs otthonod, kialakult felnőtt éned, szilárd belső magod. A könyv tétje ebben a helyzetben kettős: egyrészt megtanulni tájékozódni, és biztos pontokat, kapaszkodókat találni – valahogy újrateremteni a gravitációt, másrészt konstruktívan megélni a lebegést, az eksztázist, a magasságokat és mélységeket, bármit, ahova éppen vetődsz.

„Vajon ha megállnék a Rushmore-hegy előtt, megérezném a Nagy / Amerikai hazatalálást, amit sosem sikerült? / Vajon a szobrok méltóságteljes nagysága kitöltené a sosem ismert / meleg ölelés helyét?”

– írja a költő (Mezítláb a linóleumon), aki körbeautózza az Egyesült Államokat, állandóan mozgásban van, de sehol nem talál nyugalmat. Könyörög Los Angelesnek, hogy fogadja vissza, úgy jeleníti meg a várost, mint egy pasit, aki szorosan átöleli esténként, biztonságot ad neki, unottan cigarettázik az ágyban, ugyanúgy szereti a neonfényeket, mint ő, és szintén álmodik, „már ha az álmokon rémálmokat értünk” (LA ki vagyok én hogy szeresselek?). 

A kötetben főszerepet kap az amerikai táj, és Del Rey költészetének egyik erőssége, ahogyan ezeket a helyeket megszemélyesíti, ahogyan képes megteremteni a szövegben a hangulatukat. Mintha bepattannál vele a kocsiba, a csomagtartóban ott az írógép, és robognátok. Ennek persze megvan a szabadsága is: „Semmi nagy döntés / tó legyen ma vagy tenger / Ennyit kérdezek” – szól az egyik haiku.

De hát továbbra is nagy kérdés, mennyire lehet utazással elfedni a belső hiányt. „Egyáltalán nem érdemellek meg / Látod – Neked van anyád / egy kontinentális talapzat / egy nagyobb darab föld ahonnétan jöttél / És én árva vagyok” – fakad ki még mindig Los Angelesnek Del Rey, aki a kötetben végig gesztusokat tesz arra, hogy megmutassa a hibáit. A szövegek írógéppel vannak szedve, így néha azt is láthatjuk, mit írt hozzá tollal, mit javított benne a szerző. Ez az idézet azért is fontos, mert jelzi, hogy az alapoknál hiányzik valami, nincs meg az énjének az a része, amely folytonosságot, stabil önértékelést, szilárd talajt nyújthatna, ami segíthetne a célirányos viselkedésben, az aktuális ingereknek való ellenállásban.

Más verseiben egy kicsit optimistább ennél. A Köszönet a helyieknek című szövegben például ezt írja:

„De mindig volt egy parányi részem odabent / akkora mint egy kisebb szelet piskótatorta ami tudta / valahogy valamiért / Jobbat érdemlek annál aki te vagy.”

Vagy egy másik helyen: „[…] hiszek a bennem lévő jóban / ami elég szilárd hozzá hogy beletűzzek egy zászlót / vagy / elültessek egy rózsabimbót / vagy felépíthessek rá egy új életet” (Az égig soha). Mekkora tehát az épen maradt, vagy azóta meggyógyult rész, és mekkora a kár? Nem tudni pontosan, de az életmű alapján úgy tűnik, jelentős volt a sérülés.

Ez a téma köszön vissza a kötetbeli egyik kedvenc versemben, a Tessa DiPietróban is, ami szerintem zseniális. Tessa DiPietróról nem derül ki konkrétan, kicsoda, valószínűleg látnok, legalábbis egy médium ajánlotta az énekesnőnek. Del Rey elmegy hozzá, és az egész szöveg ezzel a mondattal kezdődik: „Senki sem ért még hozzám úgy hogy ne akart volna megölni” (ami egy mélyen traumatizált ember teátrálisnak ható mondata). Erre DiPietro egy elég röhejes dolgot talál mondani Del Reynek: szerinte az első számú probléma az, hogy az előadóművésznek „bizalmatlan az aurája”, de ezzel nincs mit tenni. Mire Del Rey, vagy hát az elbeszélő, zokogásban tör ki. DiPietro megsajnálja, és mégis javasol neki valamit. Erre inti magázva: „képzelje el hogy a padló felemelkedik hogy támasza legyen / aztán süppedjen bele egészen a háta mögötti ágytámlába / túl sok energiát érzek maga előtt és fölött”. Megint a repülésnél és a belső egyensúly megtalálásánál vagyunk. 

A tanács kapcsán Del Reynek egy koncert jut eszébe, amikor Jim Morrison, a Doors frontembere énekelt, és olyan volt a színpadon, mintha egy glória jelent volna meg a feje körül, mintha elhagyta volna a testét, és olyan lett volna, mint egy Isten.

Szóval Del Rey ezt válaszolja: „Talán a művésznek kicsit magasabban kell működnie önmagánál / ha tényleg szeretne egy darabot közvetíteni az égből”. 

Mire DiPietro kiosztja, hogy ne Morrisonról vegyen példát, aki 27 évesen meghalt, és amúgy is zagyva dalszövegeket írt. A történetben külön vicces, hogy Morrison maga is költő volt, mint Del Rey, tehát „az egésznek semmi értelme” kijelentés önironikusan talán a saját írói projektjére is vonatkoztatható. 

Más szövegekből persze az derül ki, hogy az írás, a művészet nagyon is segít Del Reynek önmaga meghatározásában. A SportCruiser című versben például eldönti a 33. születésnapján, hogy most már nem szólhat minden arról, hogy az exét várja vissza. Így hát inkognitóban, a születési nevén elmegy először repülésből, majd vitorlázásból leckéket venni, hogy megtanuljon navigálni a világban, magabiztosan tartsa a kormányt, és mindig tudja, merről fúj a szél. A szöveg végére eljut arra a pontra, hogy visszatérjen a szárazföldre, a saját életébe: „Én nem vagyok kapitány / Én nem vagyok pilóta / Én írok / Írok” – vonja le a konklúziót. Máshol pedig ezt írja: „minél közelebb kerülök a költészetemhez annál / kevésbé esem vissza abba hogy veled legyek” (A hálószobám most már szent hely – Gyerekek vannak az ágyam lábánál). A művészet tehát nemcsak felemészt, hanem menedék is tud lenni, egy biztonságos tér, ahol önmagaddal lehetsz. 

És akkor a címadó versről még nem is beszéltem. Mentségemre váljon: a szöveg is pont arról szól, hogyan borulnak a terveink, milyen ellentétek feszülnek az önkontroll és a spontaneitás között. Del Rey egy kerti partira indul, amikor észreveszi a hétéves Violetet, aki egy pitypangot szorongatva kézenállásból hídba érkezik. Akkora eufória árad a gyerek mozdulataiból, hogy a költő sutba dob előzetes elgondolásokat, józan belátást, magára erőltetett higgadtságot. Legalábbis feltámad benne a vágy, hogy elengedjen mindent, de a szöveg ennél azért rafináltabb.

Mellette, a szomszédos oldalon egy pitypangról látunk képet: a fűben hever, és nekünk kéne eldöntenünk, mit kezdünk vele. Felvesszük, és kifekszünk a rétre, vagy megyünk tovább a dolgunkra.

Lana Del Rey kötete kivesz az időből, és rengeteg gondolkodnivalót ad. A művész – ahogyan tőle megszokhattuk – sosem fog feminizmusra buzdítani minket, vagy arra, hogy kiálljunk magunkért. De érzékeny eszközökkel mutatja meg nekünk, milyen az, amikor nem tesszük. 

Kiemelt kép: Getty Images / NBC / NBCU Photo Bank 

Milanovich Domi