„A férjem bizonyos testrészének mérete iránti kíváncsiság például igencsak meglepett a homokozó mellett” – Az élet egy „multikulti” családban

–

Habár nem vagyunk hivatalosan házasok, több év együttélés és közös gyerek után, így harmincon túl már nem nevezem a társamat a „barátomnak”, ha megengeditek. Páromnak sem szeretem titulálni, mert nem vagyok én zokni. (Ráskó Eszter után szabadon.) Maradjunk annyiban, hogy a másik felemmel Budapest szívében találkoztunk. Én akkor jöttem haza Törökországból, ahol öt évig éltem, ő pedig még egyetemre járt, anglisztika szakra. Én már nyelvtanárként dolgoztam. Többször láttuk egymást a városban, és egyszer egy szórakozóhelyen is összefutottunk (aznap többedjére amúgy), én pedig a kezembe vettem a sorsomat, mondván, ennek a fele sem tréfa, az univerzumnak dolga van velünk. 

Kifogástalan stílusérzéke, lágy mosolya és az arcvonásai már elsőre megfogtak, de a tánctudása és az azutáni beszélgetésünk még inkább megerősített abban az elhatározásomban, hogy ez a pasi tényleg kell nekem.

A későbbiekben, már együtt sétálva az utcán, nagy feltűnést keltettünk, hisz az én stílusom sem nevezhető hétköznapinak. Viszont kevés olyan férfit lát az ember, aki tökéletes harmóniát tud teremteni egy piros, leopárdmintás gallérú ing és a hosszú rasztahaja között.

2016 óta osztjuk meg egymással az életünket, itt Budapesten főleg, de mindketten világpolgárnak valljuk magunkat, így teljes mértékben elképzelhető, hogy a bongyor, huncut kislányunk már külföldön fogja elkezdeni az iskolát. 

A társadalmi előrehaladás nagy vívmányának tartom,

hogy a nyitottabb társadalmakban kevésbé lesznek rosszalló tekintetek célpontjai azok a párok, amelyek tagjai láthatóan különböző bőrszínnel születtek, mint nálunk. A hatvanas években bizonyos helyeken ez a fajta szerelem még tiltólistán volt (lásd Egyesült Államok, Dél-Afrika), a „fajok” közti szex is tabunak számított, nem csupán elítélendő, de büntetendő cselekedetnek.

Hála a polgárjogi aktivisták ténykedéseinek, a XX. század második felétől folyamatosan emelkedett a „vegyes párok” házasságkötésének száma. Több híresség is erősíti a mezőnyt, mint például Robert de Niro és Grace Hightower (11 évig voltak házasok), Harry herceg és Meghan Markle, valamint John Legend és Chrissy Teigen. 

Virágzik a „multikulti”, de hogy a Hupikék törpikékből idézzek, az élet ezekben a családokban sem csak játék és mese. A szerelem és a házasság amúgy sem egyszerű, és számos nehézséggel kell megküzdeniük a pároknak, de az „interracial” kapcsolatokban az általános problémákon túl a kívülről érkező támadások belső viszállyá alakulhatnak. Vegyünk szemügyre néhány életképet és konfliktusforrást a teljesség igénye nélkül, a saját élettapasztalataimmal kiegészítve!

A befogadóbb társadalmakban ezek a párok teljesen átlagosnak számítanak,

nem keltenek feltűnést, ha kézen fogva sétálnak, nem kell fürkésző pillantások közepette végigvonulniuk az utcán. Nem úgy mifelénk. A pillantások még csak hagyján, de a kérdések! Szinte mindig ugyanazok, kezdve a megismerkedésünk helyszínétől egészen a legintimebb dolgokig.

A játszótéri anyukák részéről – az „uram” bizonyos testrészének mérete iránti kíváncsiság például igencsak meglepett a homokozó mellett. Hogy „megbikázzam” a reakciókat, a kezemben lévő homokozólapáttal jeleztem ilyen esetekben a választ.

A fiatalabb férfiak olykor, úgy tapasztalom, veszteségként könyvelik el, ha egy „fekete férfi odázott el egy fehér lányt”, így csökkentve a Tinder-matchek lehetőségét. Ugyanez igaz fordítva is. Éreztem már magam pöttömre zsugorodva fekete hölgyek bíráló tekintetének célkeresztjében. Mivel a fekete nő–fehér férfi kombó ritkább, és a fekete nők szinte csak a fekete férfiakból válogathatnak, úgy érezhetik, hogy a fehér nők „falánksága” rontja a párválasztási esélyeiket. 

Az idősebb generációnak két típusa van szerintem a különböző színűek kapcsolatára adott reakciókban:

vagy távolságtartóbb tisztelettel szokták kezelni, vagy pedig kiül az arcukra az értetlenség, és megrökönyödve fújtatnak. Személy szerint ilyenkor szoktuk a „botrányfaktort” megtetézni egy nyilvános csókkal. Volt rá példa, hogy egy nő ezért fejelte le a menetrendtáblát a buszmegállóban. Talált, süllyedt, szó szerint. 

Az, hogy egy fehér embernek fordított esetben hasonló reakciókkal kell-e szembenéznie Afrikában, kiderül majd az év végi kameruni utunkon, amikor is a kislányunkkal együtt több hónapot töltünk majd a férjem családjával. Abban, mondjuk, biztos vagyok, hogy nyilvános csókolózással nem fogjuk borzolni a kedélyeket, hiszen az ott alapvetően illetlenségnek számít. Úgyis vének vagyunk már a tinédzserkori mókához…

A negatív megjegyzések hál’ istennek nem férkőztek közénk, de ehhez szükségesek bizonyos személyiségjegyek. Az én temperamentumos természetem a garanciája annak, hogy bárkivel szemben kiállok érte, az ő nyugodtsága pedig a pillére annak, hogy többnyire elkerültek minket a kiélezett helyzetek, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyáltalán nem volt rá példa.

Mindannyiunk életében fontos mérföldkő a szerelmünk bemutatása a családnak

Megszeretik-e, elfogadják-e a választottunkat. Én rendkívül elfogadó, jó humorú és támogató családból jövök, így nem kellett hollywoodi drámákban előforduló csatákat vívnom a családommal a választottam kérdésében. Sőt, a más kultúrákból érkező barátaimat is inkább lenyűgözve csodálták. Semmilyen kifogásuk nem volt a férjemmel kapcsolatban. Nem tettek fel nonszensz kérdéseket neki, mint például, hogy evett-e már a csirkehúst, illetve tudja-e, hogy mi az a mozgólépcső.

Továbbá nem is üvöltöttek az arcába öt centiről, hátha attól egyből megérti magyarul a többszörösen összetett mondatokat is. Bár az orosz nyelv uralta szocialista korszakban felnövő szüleimet elkerülte az angol, édesanyám ügyesen használta a „good”, „excuse me” és a „thanks” szavak szentháromságát. Édesapám is sokáig felettébb nemzetközinek érezte magát egy-egy elejtett „ciao”-val köszönéskor, illetve búcsúzásnál. Így a családi események az én tolmácsolásom segítségével zajlottak. Nélkülem a férjem és a szüleim kommunikációja inkább hasonlított a Muppet Show-ra.

Mivel a férjem kétnyelvű – az angol és a francia is anyanyelve –, mi hol angolul, hogy franciául beszélünk, a kislányunk pedig már három nyelven vagánykodik. Fantasztikus tanulmányok elemzik a többnyelvű gyerekeket sok szempontból, én csupán csodálattal nézem, ahogy a kis tökmag a három nyelvet ötvözve hiszi magát főnöknek. 

Szerelmem családjával még csak online „találkoztam”,

de amint már említettem, ez év decemberében a nyugat-afrikai Kamerunba utazunk, hogy kislányunkkal együtt, az ottani hagyományokhoz híven kimondjuk az igent. Az elképzelésemet egy tipikus fiús anyósról megkoronázza a tény, hogy a férjem édesanyja maga a „Mama Afrika”, színes bő ruháival, turbánjaival, telt idomaival, vehemens természetével és harsányságával. Vehemencia tekintetében velem is bőkezűen bánt a sors, így az a kérdés, hogy a férjem családja és én mennyire tudjuk majd elfogadni egymást. Ez a fröccsfogyasztásom egyenes arányú növekedésében, vagy csökkenésében lesz mérhető. 

A multikulti gyerekek jolly jokernek számítanak.

Ők jelenthetik a hidat a két család között, közelebb hozva és még inkább az elfogadás irányába lökve őket. A szerelmek gyümölcsei gyönyörű szimbólumai a két kultúra egyesülésének. Nem is beszélve arról, hogy mindenhol kiakasztják a „cukiságmérőt”. Hiszen nem nagyon találni olyan szívvel és szemmel bíró embert, aki ne akarna összegyömöszölni egy bongyor, nagy hajú, pufók, karamellszínű bébit. Az elfogultság jegyében hozzáteszem, hogy a mi kislányunk is rendkívül jól sikerült, nem kicsit növelve a saját magam és a férjem ázsióját. 

Mindezen gyönyörűségek mellett a gyereknevelés egyébként nem egy kollektív gyermekláncfűszedés a virágos réten, hanem sokszor kőkemény csatatér. Pláne, ha két szinte teljesen eltérő kultúrát képviselő egyén akar embert faragni egy babából. 

A terhesség és a szülés nem meglepően az asszonyok dolga Afrikában,

a férfiak kimaradnak belőle, így meglepetésként ért, hogy jó pár vizsgálatra elkísért a férjem. Ennek ellenére a szülésnél közösen megegyeztünk a távolmaradásában, ő az ismertetett okokból, én pedig attól tartottam, hogy fájdalmamban imádkozó sáskaként harapom le a fejét. Igaz, míg a vajúdás alatt végig hősként velem volt, nekem átfutott az agyamon egy régi kameruni törzsi szokás, miszerint a vajúdó nőnek a kunyhóban volt egy kötél a kezében, amelynek a másik végét a kunyhón kívül várakozó leendő apuka nemi szervéhez kötötték. Ha a nőnek fájdalma volt, egy nem éppen gyengéd rántással adta ezt az ura tudtára. Na ez aztán az apás szülés!

Volt bennem nem kevés kétség korábban a lányunknak átadandó értékrendszert illetően.

A férjem elbeszélései alapján az ottani viselkedésformák között számos elavultat hallottam. A tanárok abszolút tekintélye, ami a megalázásig és tettlegességig fajulhat, a külcsínnel, pénzzel való hivalkodás egészen megszokott arrafelé.

Az ottani középosztály általában vallásos, és szigorú erkölcsökkel bír.

A férjem esetében megmaradt ez a szemlélet, igaz, templomba nem jár, de egy humánusabb szigort azért gyakorol a nevelésben. Igazán hasznos lesz majd, amikor a tinédzser lányunkat fogja kutatni az éjszakában, én viszont Xanax–pezsgő kombóval kívánom átvészelni azt az időszakot. 

Az otthoni teendők kérdésében volt talán a legtöbb összetűzés.

A legtöbb afrikai országban az apa az eltartó, a gyerekek és a háztartás vezetése a feleség feladata. Ahogy sokszor hallottam, „Te vagy a ház asszonya”. De nem mindig szeretek a ház asszonya lenni, miután több óra tanítás után hazaesem. Rengeteg időbe telt elfogadtatni vele, hogy nemcsak a nyugati kultúrában, de az én felfogásom szerint is a közös teherviselés azt is jelenti, hogy a piramishalmokat a mosogatóban nem csak az én asszonyi kötelességem eltüntetni.

Volt rá precedens, hogy amikor a grillcsirke maradékait a sütőben találtam egy hét után, azzal fenyegettem meg, hogy ha nem takarítja el és pucolja ki a sütőt, mire hazaérek, úgy fog járni, mint a csirke. 

Erre a problémára csak hónapok múlva találtam megoldást, és azóta is csodálatosan működik a módszer. A hűtőre kifüggesztett „feladatbeosztós” táblázat mindenkinek ismerősen csenghet, szerényen minden feladat mellé hozzábiggyesztettem az „árát”. Vagyis, ha nem hajlandó vagy „nincs ideje” felporszívózni, egy adott összegért cserébe én megcsinálom. Eleinte bőszen szórta a pénzt, de egy idő után belátta, hogy igencsak karcsú lett a pénztárcája. Abból a pénzből ment el a család wellnesshétvégére. És belátta, hogy igazam volt. Emiatt nagyon büszke vagyok magamra.

Mivel a férjemnek négy testvére van, és középső gyerek, nem kis gyakorlatot szerzett a babák gondozásában.

A baráti körünk fekete férfijai egyébként asszonyokat megszégyenítően fürdetnek és etetnek. Üdítő volt látni, hogy a hároméves lányunk frizurájának elkészítése meg se kottyan neki, és míg sok „nem kevert” párnál, ha pelenkacserére kerül a sor, a férfiak stroke-ot színlelve menekülnek, persze tisztelet a kivételnek, neki ez nem gond. Nálunk, azt hiszem, a fiúkat kevésbé vonják be a babák és kisgyerekek gondozásába. De az afrikai országok zömében él az a hagyomány, hogy a nagyobb gyerek neveli a kisebbet. Nagyszüleink, szüleink idejében itthon is megszokott volt ez a gyakorlat, ki áldja, ki pedig átkozza. 

Rengeteg kisebb vitánk volt még vallási kérdésekben, és arról, milyen élet felé tereljük a lányunkat. Meggyőződése, hogy a gyereknek mindig túl kell szárnyalnia a szüleit. Az én meglátásom szerint pedig csak egyszerűen legyen boldog azzal, amit csinál.

Üdvözülten fogadtam viszont, hogy nem tesz különbséget női és férfi karrierépítés között. Abban bízom, hogy az idő közeledtével dűlőre tudunk jutni, és elég teret hagyunk a lányunknak is a döntésre.

A női és férfi kapcsolatokat, illetve a nyilvános viselkedésformákat illetően azért van néha nézeteltérésünk

Az ő szemléletében a férfiak szabadabbak, még családalapítás után is. Nem volt ritka, hogy péntek és szombat esténként heti rendszerességgel ment el kiereszteni a gőzt éjszakai kimaradozásokkal. Viszont ezért cserébe én is mehettem szórakozni. Általánosítani nem szeretek, de sok féltékeny afrikai férfit láttam, nagy birtoklási vággyal. Az én férjem nem ilyen, gondoltam, de aztán kiderült, hogy bizony de, csak csendes megfigyelőként. A férfi barátaimat is mind meg akarta ismerni, elhívta őket hozzánk, pertut ivott velük, aztán megnyugodott. 

A megszámlálhatatlanul sokféle arcot öltő kételyeim akkor csitultak például, amikor a síró csecsemő lányunkat, hogy megnyugtassa, a legszebb sálammal a félmeztelen hátára kötötte, majd így indult el otthonról egy szombat délután. Én épp mosogattam, és mosolyogva csak annyit tettem hozzá a jelenethez, hogy hazafelé hozzanak tejet. Az őserő, szeretettel vegyítve nem lehet rossz párosítás, főleg a gyereknevelésben, gondoltam.

Igen, nehézségek vannak egy ilyen kapcsolatban is. De sok ember számára az igazi szépség épp a különbözőségekben rejlik. Az elcsépelt mondás szerint, ami nem öl meg, az megerősít. Ez itt is igaz. Minél több külső-belső démont győznek le ezek a párok, annál tartósabb és erősebb lesz a kapocs. Felemelő érzés sorra legyőzni a berögzült előítéleteket, és lehetőséget adni a szerelemnek a kiteljesedésre.

A képek a szerző tulajdonában vannak

WMN szerkesztőség