–

Kacérkodtam a házassággal, így ötvenévesen

Csak az a pici probléma, hogy ahhoz minimum kell egy vőlegény. Igaz, vannak szellemes nők, akik hidakhoz, földrészekhez, vagy saját magukhoz mennek férjhez, de én, a magam hétköznapi egyszerűségével mégis arra gondolok, hogy egy ember lesz a társam, akinek teljes a fogsora, van elképzelése a szép jövőről, humora is van, meg még egy-két talentuma, amelyekről már írtam egy kis listát is. Húsz szempontból áll, az ezeknek való megfelelést egytől tízig lehet értékelni. Semmiség.

Mindezek alapján nagyon sokat kellett mélyen a tükörbe néznem ahhoz, hogy őszinte legyen az örömanyai mosolyom. Mit ne mondjak, nem erre készültem.

Észrevettétek már, hogy a gyerekek a fejünkben sokkal kisebbek, mint a valóságban? Egyszerűen nem tartunk ott, ahol ők.

Én legalábbis biztos nem tartottam ott azon a szép júniusi napon, tavaly, amikor megtudtam, hogy örömanyává tettek. Tulajdonképpen nem ezt közölték velem a gyerekek, hanem azt, hogy összeházasodnak – önzőség tőlem, hogy megint magamra gondoltam. („Anya, észrevetted, hogy ez most nem rólad szól?”) Igazán nem kellett volna azt mondanom nekik, hogy

  • Hiszen a házasságok fele felbomlik!
  • De nem is ismeritek egymást!
  • Minek összeházasodni? Kész tortúra a válás!
  • Az esküvő nagyon sokba kerül!

Nem kellett volna megkérdeznem azt sem, hogy

  • De miért?
  • Nem jó nektek így, szabadon?
  • Láttad, mi lett belőlünk apáddal?!
  • Terhes vagy?

És nem kellett volna azt sem tanácsolnom, hogy:

  • Ne tartsatok nagy esküvőt.
  • Csak ide, a közelbe menjetek nászútra.
  • Éljetek még egy kicsit együtt, lakva ismerszik meg az ember.

Azt mondta erre a kisebbik gyerekem, hogy a gyereknevelés lehet, hogy nehéz, de a szülőnevelés teljesen lehetetlen. 

Ugyanez volt a nővére, a házasulandók egyik tagjának a véleménye az után, hogy minden igyekezetem ellenére tényleg kitartott a vőlegényével hozott elhatározása mellett, végleges volt a döntésük: összeházasodnak. Azért nekik sem kellett volna azt mondaniuk, hogy

Mit lehet tenni?

Ezer ötletem és mestertervem volt, hogy eltérítsem őket. Hogy miért? Mert…

  • Még csak most volt óvodás.
  • Meg iskolás is.
  • Tegnap még pelenkáztam.
  • Nem lehetek olyan öreg!
  • Nekem erre nincs pénzem. (Szemhéjplasztikára gyűjtök.)
  • Nekik sincs rá pénzük!
  • Gyűjtsenek inkább az árváknak!

Mondanom sem kell, nem jártam sikerrel. Valami ilyesmiket mondtak a megátalkodott ismerőseim is, hogy most az a dolgom, hogy

  • önfeledten örüljek;
  • örömömet fejezzem ki távolról is jól látható összegben;
  • ne hízzak tovább, mert esküvő lesz, ciki leszek kövéren;
  • több hajszínt ne próbáljak ki, a narancssárga épp elég megosztó;

belátható időn belül találkozzam örömszülőtársaimmal, akikkel legyek kedves, elbűvölő és közvetlen, vagyis olyan, mint amilyennek képzelem magam. Más szituációkban.

„Minden kisgyermek okos, de a legtöbb ember ostoba. Ezt teszi a nevelés” – mondja a jó öreg, szerelemtől is sokat szenvedő Móra Ferenc.

Gondoltam is magamban, Feri bácsi, miattad is hisznek a mesékben! Nagy hiba volt, hogy a boldogan éltek, míg meg nem haltak fordulat is rendre előkerült. A valóságot egész életemben színesen igyekeztem reprezentálni számukra, ám a boldogan éltek, az sohasem jött össze, de a fájdalomba való önazonos belehalást elég jól szemléltettem.

Anyaként még számtalan hibát elkövettem, például mindezek ellenére azt sugalltam, hogy mindig van megoldás, hogy a szerelem az jó dolog, hogy az élet felfedezésre váró kaland, hogy csakis hittel, bizalommal érdemes élni, meg hogy akkor is érdemes bízni a szebb jövőben, ha betörik az orrod, kihasználnak, megcsalnak, átvernek, egyedül hagynak. Hogy van családi szövetség, és megbonthatatlan kötelék. Tessék. Komolyan vették.

Főtt is a fejem, hogy hogyan dolgozhatnám föl ezt az információt. De a mátkapár nem kért az ötleteimből, inkább gyorsan összehoztak egy találkozót a… nászomékkal.

Úgy mondják. Nászomék. Erről eszembe jutott, mikor annak idején szegény anyámék találkoztak az én leendő gyerekem apjának szüleivel. Nem volt építő jellegű találkozás. Már csak azért sem, mert bennem már ott dorombolt ez a kislány, aki most házasodni készül, és ez rosszallást váltott ki a szülőkből. Mert én nemhogy házasodni nem akartam, de együtt élni sem, pedig akkor még azt nem is tudtam, hogy leendő gyerekem apja huszonhét év múlva mindössze két órát tartózkodik majd a lánya esküvőjén, és én addig nem a lányomat, hanem őt fogom dajkálni. 

Létezik egy biológiai sajátosság, amelyben a barátok osztoznak anélkül, hogy tudnának róla

WMN Life – 2022. augusztus 11. – MD

Hamarosan össze is jött a találkozó a vőlegény szüleivel

Meg kellett állapítanom, kifejezetten jó fejek. Azt is meg kellett állapítanom, hogy ők ketten voltak, én meg egyedül. Továbbá azt is meg kellett állapítanom, hogy fiatalabbnak néznek ki, mint én, és ezért az irigységemet lepleznem illett.

Azt már közösen állapítottuk meg, hogy

  • még csak most voltak óvodások;
  • nem gondoltuk volna, amikor a gimiben először összejöttek, hogy ez lesz belőle;
  • igazán nem támogatjuk a nagy esküvőt;
  • hülyeség ennyi pénzt költeni ilyesmire;
  • szép, szép hely ez a Pilismarót, de sokkal közelebb is vannak jó helyszínek;
  • nem akarunk nagyszülők lenni (Zita igen, de próbáltam lebeszélni);
  • még magunk is keresgéljük az élet értelmét;
  • éhesek vagyunk, menjünk már enni valahová;
  • nem adunk erre több pénzt, mint amennyit kényelmesen nélkülözhetünk a költségvetésünkből.

Egy év múlva már tudtuk, hogy

  • amikor a gimiben először összejöttek, akkor kellett volna gyanakodnunk, mert ez lett belőle;
  • tök mindegy, mit támogatunk és mit nem, ebből nagy esküvő lesz;
  • sokkal több pénzbe kerül, mint amennyi a malacperselyünkben található;
  • ott lesz az ő esküvőjük, ahová ők szervezik;
  • az élet értelmét mi továbbra is keressük, ők meg megtalálták.

Egy év múlva már tudtam azt is, hogy hiába iratkoztam be személyi edzőhöz, a testméreteim nem változtak,

az interneten rendelt öt darab alkalmi ruha közül egybe csak cipőkanállal férek bele, egy „túl tarka, anya, ebben nem jöhetsz”, egyben olyan vagyok , mint egy tehenészlány, egy nem érkezik meg soha, és lesz egy, amelyik pont jó lesz… a másik lányomnak.

Megtanultam, mi az, hogy jegyesfotózás (nélkülözhetetlen), megtudtam, hogy totál gáz, hogy nadrágkosztümben mentem férjhez annak idején, hogy a leánybúcsú mostanában három napig tart, és azt is, hogy van olyan, hogy boldogságkapu, mert azt nekem kellett előállítanom, mivel „anya, te úgyis barkácsolsz, meg csiszolsz valamit, lenne ehhez is kedved?”. Lett. Nagy kedvem lett.

Láttam magam a boldogságkapuban tündökölni, amint bezsebelem a dicséreteket, hogy milyen kreatív vagyok.

Boldogságkapuhoz bontott ajtók régiségkereskedőtől: hetvenötezer. Pécsről felszállíttatni: tizenötezer. Festék hozzá: tizenkétezer. Keretet gyártani az ajtókhoz, huszon-sokezer, de azt apukám megoldotta. Kaput lefesteni: öt nap. Hőségriadóban. „Te miért vagy ilyen barna?”, mert boldogságkaput festek a lányomnak, b’meg. Harminckilenc fokban úgy láttam, ücsörögnöm kell alatta egy kicsit, hogy az univerzumba kilőtt rezgések és káromkodások pozitív jövővé szublimálódjanak.

Sok jótanácsom született a festegetés alatt

„Jól van, anya, most már ne mondd el még egyszer, hogy hülyeség a nagy esküvő, azt se, hogy nem láttál még embert, akinek bejött a házasság, arra sem vagyunk kíváncsiak, hogy a tengerpart szúrja a lábunkat, menjünk inkább a homokos Tiszára, nem kérjük a sátradat, köszi, és igen, szeretünk biciklizni, de Spanyolország messze van, viszont te nyugodtan indulj el, ha ez annyira jó program szerinted.”

Utolsó leheletemmel már csak azért küzdöttem, hogy hívjuk meg a lányom apját is, elvégre mégis csak ott volt valahogy a kezdetek kezdetén…

Igaz, azóta már több kezdetet is végigéltünk nélküle, és voltak végzések is egy-egy üdítő bírósági nap alkalmával, és az sem volt szép tőlem, amikor megvertem papuccsal, de azt, mondjuk, megérdemelte. Idegállapotba hozott. Meg még néhány nő, akikkel többen voltunk időnként, mint ahogy azt a hagyományos magyar családmodell sugallta.

Azon is gondolkozom, hogy amikor metszőfog nélkül végre megérkezett, akkor ezen húztam-e föl magam jobban, vagy azon, hogy a nyolcvankilencezer forintért rendelt virágdekoráció fele fonnyadt, törött és ócska volt. Ki az a hülye, aki ennyi pénzért rendel virágdekorációt?

  

A nagy napon, július harmincadikán zuhogott az eső

Előtte két hónap aszály, utána két hét szárazság. Szomorúan fürkésztük az eget.

Aztán végül elállt az eső is.

A lányomat apám vezette a boldogságkapu elé. Ott várta egy boldog vőlegény. Ott várták a csodálatos barátok és barátnők, egyforma ruhában. Ott sírtak a sorfalban ezek a szép emberek. Meg én is. Elkenődött a szemfestékem, még szerencse, hogy nem költöttem sminkesre.

Amikor a fogadalmat mondták, kisütött a nap, és mind tudtuk, hogy ez anyánk műve, aki novemberben még arról álmodozott, hogy megéri Csenge esküvőjét. De előbb akadt dolga a jóistennel.

Aztán asztalhoz ültünk. A kisebbik lányom diszkréten lepakolta mellőlem az örömapa terítékét és ültetőkártyáját.

Azon az estén mégis több boldogságot láttam, mint az előző években együttvéve.

Amikor a menyasszony vad rapre táncolt, majd a vőlegény szelíden megforgatta a nyolcvanéves nagymamáját, amikor apám napszemüvegben tolta a parketten, és a sarokban egy csókolózó pár tervezte az éjszakáját, akkor már nem bántam semmit. Ettünk hagyományos ételeket, énekeltünk, ahogy kell, hajnal négykor megsajnáltam a DJ-t, és lejöttem a táncparkettről. Mégis csak érdemes volt személyi edzőhöz járni.

Most üldögélek a boldogságkapu alatt, és megköszönöm anyámnak, hogy annak idején megtalálta az eldugott terhességi tesztet, és azt mondta: „Felneveljük, ne félj, kislányom.”

S. Tóth Anikó

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / CasarsaGuru