Aki azt gondolja, nála az előítéletesség ki van zárva, biztos, hogy dolga van ezen a téren – A tusványosi beszédről

–

Napok óta egy idézet jár a fejemben. Esterházy Péter mondta, közel 20 évvel ezelőtt, a Mindentudás Egyetemén. „A szavak múltjának ismerete nem írói szakföladat, hanem mondhatni hazafias kötelesség, mindenesetre szükséges (ha nem is elégséges) föltétele az európai társalgásnak. Ha egy szót bepiszkoltak, vagyis piszkos fráterek elhasználtak, akkor ez a használat is hozzátartozik a szóhoz. Ha akarjuk, ha nem. Ez nem döntés, nem elhatározás kérdése.” 

Fentiek alapján érdekes-e, mi a beszélő szándéka, amikor „köcsögözik”, „cigányozik”, vagy a „fajok keveredésével” kapcsolatos gondolatait fejti ki, még ha közben, tegyük fel, tényleg a kultúrák keveredésére gondol is? A legkevésbé sem, mert ha akarja, ha nem, ezek mögött a szavak mögött „ott üvölt az egész náci vircsaft”. 

De mi van akkor, ha érintettek használnak szitokszavakat?

Amikor leszbikusként én mondom saját magamra azt, hogy „buzi”, a hatalmamból veszek vissza valamit: próbálok megszelídíteni egy kifejezést, amitől félek. Persze tulajdonképpen nem magától a szótól félek, hanem a hozzá tapadó homofóbiától, teljesen jogosan. Ezt leszámítva viszont úgy működik ez, mint amikor valakinek van egy fóbiája, de szeretné leküzdeni, ezért fokozatosan, egyre nagyobb mértékben teszi ki magát az adott ingernek. 

A „buzi” szó olyan nekem, mint egy hüllő, egy repülőgép, vagy egy zsúfolt bevásárlóközpont. Minden egyes alkalommal, amikor a közelébe merészkedem, és kimondom, egy kicsivel kevésbé ugrik össze a gyomrom. 

Főleg, ha úgy teszem ezt, hogy közben összemosolygok egy baráttal, vagy megfogja a kezemet a szerelmem – máris pozitívabb érzetek társulnak hozzá (elvégre nem úgy hallom, hogy fekete ruhába öltözött, habzó szájú férfiak skandálják). De fontos: hiába vagyok érintett, ez nem jogosít fel arra, hogy ismeretlen nem heteró embereket „buzizzak” vagy „köcsögözzek”. Ehhez mindig kell egy nexus, amelyben tudom, hogy a másiknak ez rendben van. 

A fajok keveredésével kapcsolatos eszmefuttatás azonban korántsem csak szóhasználati, hanem elméleti-tartalmi kérdés is. Szerencsére előttem már sokan kifejtették, miért problémás biológiai szempontból (röviden: az ember egyetlen faj). A tusványosi beszéd kapcsán tiltakozását fejezte ki többek között a Magyar Tudományos Akadémia, lemondott Hegedüs Zsuzsa miniszteri megbízott (aztán visszavonta, aztán a visszavonást is visszavonta – no comment), felszólalt a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz), Frölich Róbert országos főrabbi, a Roma Parlament, a Nemzetközi Auschwitz Bizottság, és még Köves Slomó is azt találta mondani, „kifejezetten szerencsétlen szóhasználat fajokról, meg fajok keveredéséről beszélni”. 

Miért különösen fontos zsidó, roma és közel-keleti származású emberek kiállása?

Azért, mert egész egyszerűen a kisebbségi csoportok előítéletekkel kapcsolatos tapasztalatai többnyire pontosabbak, mint a domináns csoport tagjainak az észlelése.

Ez azt jelenti, hogy a nők, mint csoport, többet tudnak a szexizmusról, a zsidók az antiszemitizmusról, a romák a rasszizmusról, a menekültek az idegengyűlöletről, az LMBTQ-emberek a homofóbiáról és transzfóbiáról. Ne irigyeld tőlük ezt a tudást. Súlyos traumák árán szerezték, vagy akár nap mint nap érzik a kirekesztés káros következményeit itt, a jelenben.

Ha viszont valamilyen szempontból a nagyobb hatalommal bíró csoporthoz tartozunk, kevésbé vagyunk motiváltak felülvizsgálni a kognitív torzításainkat és azokat a társadalmi tanításokat, amelyeket belsővé tettünk, és amelyek a saját csoportunk nézőpontját tükrözik. Ráadásul privilégiumaink is vannak másokkal szemben, amelyeket legtöbbször nem rendszerszintű egyenlőtlenségeknek tulajdonítunk, hanem kizárólag a személyes rátermettségünknek, vagy a szorgalmunknak.

Az, hogy többségi emberként vakfoltunk alakul ki egyes társadalmi tapasztalatokra, nem is feltétlenül a mi hibánk. 

Így működik a rendszer: aki felül van, kevésbé érzi át a hierarchia igazságtalanságát, mert ezer magyarázat áll azonnal a rendelkezésére, amellyel meg tudja indokolni, miért jogos, megérdemelt, szükséges, természetes, egészséges, vagy éppen történelmileg megalapozott az ő előnyös pozíciója. Ezzel szemben, amikor valaki felszólal egy dominánsnarratíva ellen, általában súlyos retorziókat kockáztat meg, így jó eséllyel nyomós okkal teszi.

Ezért is végtelenül aggályos zsidó embereknek megmagyarázni, hogy amit mondtál márpedig nem volt antiszemita. Vagy roma embereknek azt, hogy tévednek, a viselkedésed egyáltalán nem volt rasszista. Továbbá férfiként nőket kioktatni szexizmusból, LMBTQ-embereket homofóbiából és transzfóbiából. Azzal érvényteleníteni mások valóságát, hogy „biztos csak túlérzékenyek”, „nem értik a tréfát”, vagy „belehallottak valamit, amit nem kellett volna”. Tagadni, védekezni, visszavágni.

Akkor már véleményünk sem lehet? De, természetesen lehet. Ha viszont tanulni, fejlődni vágyunk, érdemes meghallani a viselkedésünkkel kapcsolatos, kisebbségi csoporttagoktól érkező jelzéseket. Már csak azért is, mert kutatások is kimutatják, minél több hatalma van valakinek, annál kevesebb együttérzést tanúsít mások iránt. Annál inkább hajlamos túláltalánosítani, sztereotípiákban beszélni.

Ő kezdi el meghatározni a valóságot, tollba mondja, hogyan értelmezzük a világot (ez történik Tusványoson). A saját véleményét egyre inkább tényként, a tényeket viszont véleményként kezeli.

Mivel egyre inkább tévedhetetlennek hiszi magát, azt gondolja, a megnyilvánulásaira, az intézkedéseire adott harag egyszerűen nem lehet reális. Kell lennie valami mögöttes szándéknak (le akarják őt járatni), idegen érdekeknek (Soros!, Brüsszel!), vagy az emberek szimplán megőrültek, netán módosult tudatállapotban vannak („narkósok tüntetnek”). Ahelyett, hogy a hatalommal felruházott személy és a környezete önreflexiót gyakorolna, és a hibákkal szembesülne, bocsánatot kérne, szimplán megtámadva érzi magát, ezért vagy igyekszik figyelmen kívül hagyni a kritikát, vagy foggal-körömmel hárít.

Eszméletlen, milyen szintre emelkedett a hárítás az elmúlt napokban. Nem fogok nevesíteni senkit, most nem ez a lényeg. Hanem az, hogy egyre többen tanuljuk meg felismerni, mennyire olcsó és régóta használt stratégiák ezek. Ősöreg hatalmi manőverek, éktelenül csikorognak-nyikorognak a kommunikációs térben, mégsem ütik meg elégszer a fülünket. Vagy legalábbis hagyjuk, hogy újra meg újra elmondják őket, következmények nélkül. Pedig kismilliószor hallottuk már ezeket az érveket, így pontosan tudhatnánk, hogy egyetlen céljuk van: hogy ne kelljen felelősséget vállalni, változtatni.

Az a helyzet, hogy az antiszemitizmus, a rasszizmus, vagy a homofóbia túl azon, hogy rendkívül ártalmas, pusztítóan unalmas is. Kínunkban nevetni is lehetne rajta, vagy éppen belefásulni, ha nem lenne ekkora a tét. 

Van, aki azt mondja, ő a helyszínen volt, és higgyük el, ez nem volt náci beszéd. Hiszen köztudott, hogy első hallásra, nem sokadszorra visszaolvasva, lehet a legjobban megérteni előadásokat. Egy politológus a „fajok keveredése” szóhasználat kapcsán arra hivatkozott, ő nem biológus, nincs tudása erről a terminológiáról. Más abba bonyolódott bele, hogy érthette ezt a kifejezést miniszterelnök. Mert az egy dolog, hogy ezt mondta, de biztos nem ezt gondolta. Fejtsük meg, mi járhatott a fejében! Persze arról is lehet véleményünk, átolvasta-e a beszédét. Vagy egyáltalán ő írta-e. Biztos a kommunikációs stáb hibázott! Egy bekezdést kiragadni egy ilyen hosszú beszédből amúgy is sokkal félrevezetőbb, mint egy hosszú beszédben elrejteni valami problémásat. Egyébként is, mit vagyunk úgy oda, amikor a jobbikos képviselőnek volt a karlengetős videója, akkor tetszettünk volna jobban tiltakozni. 

Ezer éve ismerjük a miniszterelnököt, és akit ilyen régóta ismerünk, az soha nem mondhat problémás dolgokat. Ilyesmivel vádolni őt egyenesen nonszensz!

Jó emberek soha nem viselkednek bántó módon, aki viszont kritizál, az csak rossz ember lehet. Hát ez a Hegedüs Zsuzsa is, micsoda pénzszóró botrányoktól hangos (de azért húsz éve együtt dolgozunk vele). A miniszterelnök viszont egy mélyen vallásos ember, nála a rasszizmus ab ovo ki van zárva. Biztos van neki roma barátja is, azért se lehet előítéletes. Nála ez az egész akkora nagy képtelenség, hogy ő pont hogy mindennek a védelmezője, ez a szíve közepe. Egyenesen az antiszemitizmus és a rasszizmus elleni harc éllovasa, stílusosan, hátrafelé nyilazva itt a Kárpát-medencében. 

Ez lehetne egy szép zárókép, naplementét is képzelhetnénk hozzá. Csakhogy van itt még egy utolsó dolog. Mert mi lett volna, ha ezt a beszédet tényleg úgy írja meg a miniszterelnök, mint amit Bécsben állított, hogy számára ez nem faji, hanem kizárólag kulturális kérdés.

Ha „csak” idegengyűlöletről van szó, megnyugszunk?

Rendben van, hogy összemossa a menekültek és a bevándorlók közti különbséget? Nem aggódunk azokért a közel-keleti emberekért, akik már most is itt élnek? Vagy nem közel-keletiek, de bármilyen okból annak nézik őket?

A férfi, aki abban hisz, hogy a jóisten minden embert a saját képmására teremtett, azzal riogat minket, hogy a migránsok „ellakják előlünk Magyarországot”. Mennyire egyeztethető össze ez a kettő? Mennyire fér bele, hogy a nemzeti identitásunk alapját még mindig az ellenségkeresés, a folyamatos hadakozás, a gyűlölet adja? Olyan jó lenne megélni, ha végre pozitív értékek, az összefogás, a szolidaritás és a konstruktív célok alapján határoznánk meg, mit jelent magyarnak lenni.

Milanovich Domi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / SEAN GLADWELL