–

Mint a kétezres években felnőtt gyerekek többségének – de azt hiszem, kivételesen a nálam idősebb nemzedékek tagjai is bőven idevonhatók –, a fiatalkorom sarokkövét jelentették a mára már klasszikusnak számító Disney-mesék. Hófehérke, Az oroszlánkirály vagy A kis hableány mindennapos vendégek voltak a nappalinkban, sőt sokuk még Barbie baba formában áldozatul is esett igen korai, ámde annál sikertelenebb fodrászkísérleteimnek.

A Disney-történetekről úgy teljes egészében elmondható, hogy eléggé fehérek, heterók és ciszek.

Legalábbis a hőseik mindenképp. Gyerekként sok esetben jobban rajongtam a Disney-mesék gonoszaiért – főleg Ursuláért, érte is valószínűleg azért, mert ő volt az első, igazán menő kövér meseszereplő –, volt ugyanis bennük valami megmagyarázhatatlan vonzerő, amivel könnyű volt azonosulni. Innen visszanézve azonban meglepően queernek tűnnek a Disney-féle gonoszok.

De vajon tényleg azok?

Mielőtt elkezdeném megválaszolni a kérdést a témában megjelent kulturális antropológiai és szociológiai kutatások alapján, fontos megjegyezni, hogy a következőkben elsősorban a „klasszikus”-nak mondott Disney-mesékről lesz szó, amelyek főleg a kétezres évek előtt készültek. Természetesen lehet az újabbak közt kivételeket találni, mint a Mulan vagy a Jégvarázs, ám ezek tényleg kivételes esetek az összképet nézve.

Szóval a klasszikus Disney-mesék a jó mindenek feletti diadalán túl más mintákat is erősen közvetítettek: ezek a mesék, szinte tudat alatt megalapozták az elképzeléseinket arról, mit nevezünk férfinak és nőnek.

A Disney-karakterek, mint a mesék szereplőinek többsége, természetesen sztereotípiákat közvetítenek. A mesék szereplői alapvetően olyan modelljei egy ideális világnak, akik moralitás tekintetében egészen fehérek és feketék, a Disney-hercegnők mindegyikének szinte csak pozitív tulajdonságai vannak: szépek, okosak, tehetségesek és kedvesek, férfi párjaik pedig bátrak, erősek és igazságosak. A történetek végkifejlete ráadásul kivétel nélkül valamilyen heteronormatív eggyé válás – házasság vagy a klasszikus családmodell megalapítása/visszaállítása. 

Mi mindent lehet megtenni egy szereleméhes, önbizalom-hiányos nővel? – Megnéztük a Drágám, én szeretlek! című dokumentumfilmet

Kult – 2022. július 2. – FR

Azonban ennél eggyel izgalmasabb talán megvizsgálni a spektrum másik oldalát: a Disney gonoszait

Ezek a karakterek funkciójuknál fogva kénytelenek ellentétpárját képezni a főhősnek vagy inkább főhős párosnak. Így amíg a Disney hercegei a férfiasság mintapéldányaiként élnek a kollektív tudatunkban – gondoljunk csak a „szőke herceg fehér lovon” vagy az angolszász „prince charming” kifejezésekre –, a gonoszok, amennyiben férfiak, vinnyogó, hisztis, melodramatikus karakterekként jelennek meg (így például Zordon Az oroszlánkirályból, János herceg a Robin Hoodból vagy Ratcliffe kormányzó a Pocahontasból). Női társaik pedig öntörvényű, agresszív, parancsolgató szereplőkként.

via GIPHY

A mesék mítoszoktól örökölt tulajdonsága, hogy szereplőik önmagukban is szimbólumai valamilyen értéknek vagy értékhiánynak. A modern értelmezések ezt a szimbolizmust „coding”-nak, tehát kódoltságnak hívják, ennek egyik válfaja a queer-coding, azazhogy a karakterek valamilyen queer jelentéstöbblettel bírnak. A Disney-mesék gonoszai pedig mint tökéletes példák állíthatók a queer-coding megismeréséhez. (A queer szót itt ernyőfogalomként használom: idetartozik minden lehetséges LMBTQ-identitás, amelyre utalhatnak a karakterek az adott mesékben.)

Mivel a Disney pozitív karakterei a heteronormatív világ szimbólumaiként állnak elő a történetekben, így a gonoszok kénytelenek ennek ellentétévé, tehát szinte automatikusan queer karakterekké válni

Ennek felismeréséhez és a kódoltság megértéséhez azonban hasznos ismerni a nagy Disney-mesék keletkezésének történeti viszonyait is.

Az 1930-as években életbe lépő Hays Code szinte teljesen megváltoztatta Hollywood alkotásainak, és ezzel a Disney-filmek kódoltságának hogyanjait. A Hays Code-ban ugyanis egyértelmű tilalmak rejlettek: nem lehet ábrázolni semmilyen „szexuális fajtalanságot vagy arra utaló magatartást és megszólalást”, a morális jónak győzedelmeskednie, a rossznak pedig bűnhődnie kell. (Ezt önmagában, ma 2022 Magyarországáról olvasni egészen komikus.)

Így a kor gondolatai a queer emberekről kimondatlanul, burkolt, a tényleges történet mögötti sztereotípiákban kódolt üzenetekként jelentek meg a filmekben és a mesékben is.

A kor előítéletei, megvetése és félelmei is visszatükröződni látszanak a mesefilmek gonoszaiban.

Mitől lettek hát queerek a gonoszok?

A Disney-gonoszok queersége elsősorban a gender sztereotípiákhoz fűződő viszonyukban figyelhető meg. Míg a hősökben a kor női és férfi ideáljainak tökéletessége köszön vissza, a gonoszokban a gender normativitástól való elmozdulás az általános. A férfi gonoszok puhánysága, melodramatikussága, hisztissége (az angol a találó „sissy” szót használja) is ennek jele lehet, ám tipikus megjelenésbeli jegyek is gyakoriak.

A Disney gonoszainak nagy része sminket visel, ruháik tipikusan femininek: fodrokkal, puffos ujjakkal, harisnyával, masnikkal és tollakkal. Ezek a férfi karakterek sokszor komikusan megijednek az egerektől vagy épp a fizikai harctól, mozgásukban érzékeltetik a felnagyított, túlzott női mozgásformákat.

Balról jobbra: Hadész, Jafar, Ratcliffe kormányzó

A múlt század képe a melegekről, amely sajnos a mai napig tartja magát, egyértelműen meglátszik ezeken a gonoszokon, megkérdőjeleződik a férfi gonoszok férfiassága, minden vonásukban femininné válnak, és ezzel kerülnek fel a queer spektrumra.

Ám a kor alapvető, a megjelenés feminizáltságánál jóval károsabb gondolatai is tetten érhetők a Disney meleg gonoszainál: ilyen az idősebb homoszexuális férfi, aki szinte megszállottan kergeti és kapja el fiatal fiú áldozatát. Ez a sztereotipikus, homoszexualitást és pedofíliát összemosó történet a Pán Péter esetében is kirajzolódik a Disney-adaptációban.

A Hays Code tehát elősegítette és legitimálta, hogy a kor embere számára szinte nyilvánvalóan dekódolható queer karakterek mind ráerősítsenek az egyébként is jelenlévő általánosításra és démonizálásra.

A női gonoszok esetében azonban valamelyest árnyaltabb a helyzet

Ők általában két csoportra oszlanak, amelyek gyakran keresztezik egymást. A női gonoszok megjelenése, sminkje vagy öltözködése drag queeneket vagy nőimitátorokat idéz, ezek az alakok éles ellentétben állnak a természetes, fiatal, a törékeny és ártatlan szépséget megtestesítő Disney-hercegnőkkel. A drag queen-smink, a szinte komikus túlfestettség erőltetetté teszi ezeket a karaktereket, mintha azt sugallná, nem is igazi nőket látunk – ezzel pedig szintén kimozdítja őket a hagyományos női mintákból. 

Miért hallgatod, ha egy mukkot se értesz belőle? – Idegen nyelvű dalok, amiket mégis imádunk

Kult – 2022. július 2. – CSA

A kor leszbikusaihoz társított maszkulinitás itt is megjelenik, amely a múlt század szemléletében elsősorban az „akaratosságban” és az önállóságban érhető tetten. A Disney női gonoszai mindig saját érdekükből vagy pozíciójuk féltéséből cselekednek, önnön erejüket használva. Emancipált nők, akik életében nem jelenik meg a heteronormatív szerelem.

Az ilyesfajta átvitt szimbolikákon kívül azonban olyan szenzoros jelzések is segítik a queer kódoltságot, mint Ursula rendkívül mély hangja (eredeti angol hang) és rövid haja vagy a Hófehérke gonosz mostohájának meglepően erős arcéle és az, hogy Demónával együtt egyiküknek sem látszik a haja – míg a hercegnők mindegyikénél a nőiesség egyik legfontosabb ismérve a látványos hajzuhatag.

Persze az se segít sokat a helyzeten, hogy

Ursula karakterét a hetvenes évek egyik legikonikusabb drag queenjéről, Divine-ról mintázták.

Divine, az ikonikus drag queen, akiről Ursulát mintázták – Forrás: Getty Images / Tom Gates; Getty Images / Tim Boxer

Extravagancia és a melegközösség

Arról, hogy van-e külön melegkultúra, és ha van, mi is az, parázs viták olvashatók az interneten. Azonban az extravagancia, a maximumig tolt esztétika mindig is része volt a melegközösségnek. Akár a dragre mint művészeti ágra gondolunk, akár olyan LMBTQ-ikonokra, mint Freddie Mercury, David Bowie vagy az új generáció ikonja, JoJo Siwa, mindig is a közösség része volt az öltözködésbeli extravagancia, önmagunk minél izgalmasabb és díszesebb prezentálása, a játék a klasszikus genderszerepekkel és megjelenési formákkal.

A Disney-gonoszok pedig ebben is követik a queer közösséget. Demóna zöld tüzes ruhája vagy Yzma bármelyik outfitje az Eszeveszett birodalomból mind végtelenül extravagáns kinézetet adnak ezeknek az antihősöknek, akik mellett a jók is eltörpülnek egy pillanatra.

via GIPHY

A Hays Code csak két évtizedig élt Hollywoodban, ám a mesefilmgyártásban ez is elegendő idő volt ahhoz, hogy a különböző karakterek sztereotipikus képi és tartalmi világa megcsontosodjon.

A Hays Code feloldása után azonban még évekig, sőt a mai napig látható a tendencia: szinte minden Disney-filmben találhatunk queer kódolt gonoszt, vagy az újabb mesékben queer kódolt kísérőt (Olaf, Timon és Pumba). A pozitív reprezentációra a Disney háza tájáról még várnunk kell.

A queer kódolás jelensége azonban nem egyedülálló. Klasszikus meséink sztereotípiákra épülnek, amelyek arra hivatottak, hogy általános iránymutatást adjanak, hogyan legyünk jó emberek, és hogyan ismerjük fel a rosszakat. Ahogy ezek a mesék képi megjelenést kapnak különböző korok különböző alkotói által, gyakran összeolvadni látszanak más, sokszor ártalmas sztereotípiákkal.

Így találkozhatunk a huszadik század közepén készült Disney-rajzfilmekben zsidó sztereotípiákkal jellemezhető gonoszokkal, vagy a személyes kedvencemmel: a kövér gonoszokkal és a komikusan esetlen mellékszereplőkkel is.

Forrás: ITT

További források: Amy Michele Davis: Good Girls and Wicked Witches: Women in Disney’s Feature Animation. John Libbey Publishing, 2006; Amy Michele Davis: Handsome Heroes and Vile Villains: Men in Disney’s Feature Animation. John Libbey Publishing, 2013; Johnson Cheu: Diversity in Disney Films: Critical Essays on Race, Ethnicity, Gender, Sexuality and Disability. McFarland, 2013.

Polner Laura