„A tárgyakon keresztül nem az »én« van a középpontban, hanem a »mi«” – Ismerjétek meg a retró tárgyakat is bemutató @non.kunst.ultra oldalt és megálmodóját!
Megpillantom a macis fésűt, és egyből megrohannak az óvodai emlékek, tudom, ilyen volt nekem is annak idején. Aztán ott az elefántos locsolókanna, szinte a markomban érzem a fogását, hatéves koromból a komáromi kisházban. Épp ez az egyik nagy varázslata ezeknek a képeknek: az embert azonnal visszaröpítik a gyerekkorába. A @non.plus.ultra Instagram-oldal gyűjtőjével beszélgettem, aki szeretne inkognitóban maradni, de azért egy dolgot elárult magáról: 1962-ben született. Fiala Borcsa írása.
–
„Nézd csak, erre emlékszel?” – küldöm át a zacskós tej sárga műanyag tartójának fotóját a pasimnak. „Persze! Soha nem lehetett mellélötyögtetés nélkül önteni belőle a tejet” – válaszol. „Na és ez megvan?” – bombázom tovább, ezúttal a Százszorszép bonbonosdobozával, de az nem rémlik neki. Úgy látszik, az ő nagymamája az egyetlen, aki nem ebben tartotta a varrókészletét. Sebaj, megyek tovább, még jó pár képet átküldözgetek neki nosztalgiázásképpen, miután én is a fél délutánomat azzal töltöttem, hogy elalélva sóhajtoztam, hol a Máris szomszédos Szerencsi csokin, hol a magyar tematikájú memóriajátékon, ami még mindig ott van a balatoni nyaralónkban, kiszolgálva immár a ki tudja, hányadik generációt.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
De hogy született meg egyáltalán a @non.kunst.ultra nevezetű, régi tárgyakat bemutató, kultúrtörténeti oldal? – kérdezem a mögötte álló személyt, aki elárulja,
részben azért indította el, hogy ezzel is szembemenjen a közösségi médiát elárasztó trendekkel, ahol minden kép arról szól, a készítője mit evett, mit vett fel, hová ment, mit csinált, mit kent magára.
Ezzel együtt úgy gondolja, a non.kunst.ultra is sokat elárul róla. „Például azt, hogy bolond vagyok. De nincs rólam fürdőruhás vagy sminkelős kép, sőt semmilyen, azaz a tárgyakon keresztül nem az »én« van a középpontban, hanem a »mi«.”
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Az oldal neve a latin non plus ultra kifejezésből ered (jelentése: valaminek a netovábbja, felülmúlhatatlan, utolérhetetlen – a szerk.), ahogy ő mondja, ezzel „játszott egy kicsit”, mert amit kirak, annak a java csupa hétköznapi holmi, nem műtárgy.
„Van köztük olyan, amit annak lehet tekinteni, de a többség használati tárgy, ami a mindennapok része volt. Benne van az is, hogy ez nem művészet, de valahol mégis az. Nézd csak meg, egy csomó kifejezetten gyönyörű!”
Beszélgetőpartnerem gyerekkora óta gyűjtöget, az első emlékezetes tárgya egy régi olló volt, amit ajándékba kapott, de amit végül szülői nyomásra egy iskolai gyűjteménybe kellett beadni. „A szívem szakadt meg miatta” – vallja be.
Gyerekkorából van egy másik kedves emléke is: a környéken, ahol lakott, talált az utcán egy 1800-as évek végéből származó füzetecskét, a Tosca című opera szövegkönyvét, amibe szép, kalligrafikus betűkkel volt beleírva a szereplők neve.
„Ez a Cavaradossit játszó példánya lehetett, alá voltak benne húzogatva a rá vonatkozó részek. Annyira szép volt azzal a régi papírral és a gyönyörű írással!”
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A tárgyait ócskapiacokról és az internetről szerzi, de van pár olyan barátja, aki az ő szemével nézve jár-kel a világban, és ha a piacokon, lomtalanításokon olyat lát, amiről úgy gondolja, érdekelheti, akkor azt elhozza neki. Ilyen jó barátja, @chrome_and_light, aki mindent tud az art decóról. Remek lelőhely Bartha Dóráék vintázscsoportja a Facebookon, ott sikerült tejeszacskót találni.
„Például régi nagy vágyam volt egy bontatlan Donald rágó… és az Instagramnak köszönhetően kaptam ajándékba!”
A tárgyak eredetének, korszakának is alaposan utána szokott járni, sokat kutat a neten, de amit nem talál meg, azért arra is vannak módszerei, hogy kiderítse a pontos hátterét.
„Igyekszem nagyon, de van, ami erős sacc. Egy papíron lévő cím és telefonszám sokat segít: megnézem, hány jegyű, hiszen tudom, hogy 1936-tól váltak hatjegyűvé a pesti telefonszámok. Ha például részvénytársaság a cégnév, annál lehet tudni, hogy az csupán az államosításig működhetett. De azt is érdemes észben tartani, hogy az ötödik kerület a harmincas években még negyedik kerület volt. Így egy papírról is be lehet lőni nagyjából a tárgy életkorát.”
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Az oldallal az egyik célja a tanítás, illetve hogy lehetőséget adjon arra, hogy mások rácsodálkozzanak, milyen szép dolgokat gyártottak régen. Olyan minőségű fém- vagy papírdobozokat például, amiket, ha eltettél, száz év múlva is csodaszámba mennek. „K. Lukáts Kató most nagy reneszánszát éli, igen divatos lett. Ugye, generációk nőttek fel a Gőgös Gúnár Gedeonon meg a Mosó Masa mosodáján, amit ő illusztrált. Élete során K. Lukáts Kató rengeteg csomagolást, bonbonosdobozt tervezett, egyik szebb, mint a másik, főleg a harmincas évekbeliek.
Sokan rácsodálkoznak, hogy micsoda művészeti értéke van egy 1933-ban kiadott desszertes doboznak.”
De vajon mi lehet a nosztalgiánk mélyén? Miért tudunk így meghatódni a nyolcvanas években készült elefántos radíron, a csehszlovák ipar termékén, ami – ha emlékezetem nem csal – amúgy elég maszatosan radírozott?
„A negyvenesek elkezdtek nosztalgiával tekinteni a hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes évekre – magyarázza az elméletét erre vonatkozólag. – Most öregedtetek meg annyira, hogy rájöttetek, milyen klasszak voltak ezek a holmik.
Amiket annak idején gagyinak, hétköznapinak gondoltunk, azok egyszer csak eltűntek a világból, és most újra megpillantva szépnek, kedvesnek látjuk.”
Sok kedvenc tárgya van, nehéz választania, de talán az egyik ilyen a Marokkó játék, ami az első, 1936-ban megjelent magyar gyártmány, rá van írva az is, hogy törvényileg védve.
„Megvan az eredeti csomagolása, a készlet hiánytalan, ráadásul nagyon olcsón vettem egy aukción” – büszkélkedik.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Ezen felbuzdulva én is előhozakodom a további favoritjaimmal, mint amilyen például a fillérekért vásárolható gyógyszertári ostya volt. Eddig a pillanatig azt hittem, ennek fogyasztása az én és a gyógyszertárban dolgozó anyukával rendelkező, általános iskolás barátnőm találmánya volt, erre most kiderül, hogy ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.
„Gyerekkoromban iszonyú mennyiséget zabáltam fel belőle. Csodás volt, ahogy ráolvadt a nyelvemre, vagy amikor összehajtogattam, és csináltam belőle egy tömböt, ami viszont kemény volt.”
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A @non.kunst.ultra egyik vállalt küldetése, úgy tűnik, máris megvalósult:
„Volt olyan, aki azt írta a képeket látva, hogy a tárgyaknak szinte érzi az illatát. Más pedig ezt: »Átjön, hogy ezt szívvel-lélekkel csinálod, ezek nem csak tárgyak«.
Szívet melengető érzés, ha valakinek ez ugyanolyan örömet okoz, mint nekem.”
Fiala Borcsa
