„Én csak egy apa vagyok, aki hozza-viszi néha a gyereket” – Egy háromgyerekes elvált férfi véleménye

–

Anya, apa, fele-fele?

A hazai bírói gyakorlat szerint a gyerekeket általában az anyukánál helyezik el váláskor. De nemcsak a bírósági gyakorlat mutatja ezt, hanem úgy érzem, a társadalmi szokásjog is így számol – noha vannak, akik tudják, hogy ez egy elavult, és csöppet sem gyerekbarát hozzáállás, még senkinek nem jutott eszébe – vagy nem volt elegendő energiája, és nem vágott bele – a jogi őskövületek szemének felnyitására, hogy belássák: a jelenlegi gyakorlat is nagyjából a szocializmus korszakának hagyatéka. És e hagyatékban az apukának jellemzően marad a gyerekei kéthetenkénti láthatása.

Vagyis Magyarországon sajnos nem az a magától értetődő, természetes alapállás, hogy legyenek fele-fele arányban jogosultak a gyerekek, így mindkét szülőjükkel azonos időt tölthessenek el. Figyelem, ez nagyon fontos: ez a jog a gyerekeket illeti meg, nem a felnőtteket!

Persze, tudatában vagyok annak, hogy szép számban létezik olyan, aki vihetné a gyerekeit, de nem viszi. És vannak, akik vinnék, de nem vihetik.

Irtózatosan kemény itt is, ott is

Én most egy olyan, saját tapasztalaton alapuló helyzetet hoztam, amikor apuka (vagyis én) fele-fele láthatást, azaz közös felügyeletet szeretett volna, de ez nem jött össze. Arról szeretnék mesélni nektek, hogy megélésem szerint milyen akadályokkal kell megküzdenie, hogyan kell lobbiznia és pozicionálnia magát egy háromgyerekes – két anyukás apukának, ahhoz, hogy ki tudja maxolni a gyerekeivel együtt töltött időre formált igényét. Szeretném megmutatni nektek, hogy egy ilyen apuka nincs könnyű helyzetben.    

Mint ahogy – természetesen ezzel is tisztában vagyok – az anyukáknak sem könnyű. Látom, ahogy beledöglenek a kötelezettségekbe, teendőkbe, logisztikába. A gyereknevelés komoly feladat, amely kemény igénybevétellel jár – ha van új társ a képben, ha nincs. Napi magányos felelősségvállalás, vagy éppen a mozaikcsalád adta kihívások. Ráadásul az ide-oda pattogó gyerekek nevelését mindkét oldalon megnehezíti az automatikus és tudattalan kompenzálás is.

A jellemzően az anyukánál elhelyezett gyerek jelen lévő szülőjére (tehát az anyára) hárul az együtt tanulás terhe is, hiszen abban a heti néhány órában, ami esetleg jut, a gyerekek nem tanulni szeretnének apukával, hanem inkább játszani, programozni, hegyet mászni, bicajozni, focizni, együtt hamburgert vagy az evörgrín tonhalas-paradicsomos tésztát főzni. Minőségi időt tölteni. De tanulni… azt nem.

Szerintem még a nehezebben tanuló gyereket sem fogja az apja a „könyv mellé kényszeríteni”, amikor a láthatás összesen nettó kétszer két óra per hét. A kényszer az szerintem nem minőségi idő.

Így viszont, anyuka részéről jogos az észrevétel, hogy szinte csak ő tanul a gyerekkel, és mivel 70–80 százalékban nála vannak, hát edzésre és különórára is többnyire ő hordja őket… sajnos ezzel jár, hogy apának nagyon kevés együtt töltött idő jut. A másik oldalon viszont, amikor hétköznap nem alhatnak nálam a gyerekek, akkor a vacsi, fürdés, mese, altatás, másnap együtt felkelés, reggeli vagy szendó, iskolába szállítás és a tanulás is mind elmaradnak. Ezek a fontos, biztonságot adó kis rendszerek nem léteznek. (Pedig ezt is jelenti a minőség, ha az időről beszélünk.)

Úgy érzem, nem vitatjuk el az anyák terheit, ha beszélünk arról is, hogy mi, a szülőséget komolyan gondoló apák, mit élünk meg.

Szóval: elvált apának lenni sem könnyű

Lássuk, nálam mi a helyzet.

Az apás hétvégén egyedül találom ki és bonyolítom le egy négy és fél éves kislány, valamint egy nyolc és egy tizenhárom éves fiú programját. Én találom ki, hogy mit fogunk enni, a hozzávalókat, ha lehet előre megveszem, hogy ezzel se menjen el a drága közös idő. Én (néha együtt) főzök, hogy mindennap legyen meleg étel, ami egészséges, és amit szeretnek is, én mosok rájuk, várom őket mindig tiszta ágyneművel (nem, nem vasalok), én bonyolítom a logisztikát, programozunk. A hazaesünk „hót” koszosan, éhesen, ki fürdik először, mikor lesz kész közben a vacsi, valamint az egyszerre kellene Ruminit és Csipkerózsikát olvasni kihívásainak feloldása is egyedül rám marad. (Amikor az anyjuknál vannak, akkor pedig rá; ugyanazok a kihívások, amelyek ott jelentkeznek, nem szűnnek meg csak azért, mert átjönnek hozzám.) Megugorható, de nem könnyű. Ahogy a munka után a három gyerekért, általában három különböző helyszínre való időben megérkezés maratonja sem. A visszaadáskor egy hol van a lila kis leggings és a kék kulacs, és a szürke csősál kérdés az anyukájuktól már arcizmomat sem rezdíti.

Csakhogy, a törvény szerint nem jár a pótszabadság a gyermekeitől külön élő apáknak. Pedig ezen apukák közül nagyon sokan bizony szabadságot vesznek ki, hogy a gyerekeikkel lehessenek.

A bírósági gyakorlat szerint általában minden iskolai-óvodai szünidő fele az apukáé. Könnyen kiszámolhatjuk, hogy azoknál az apáknál, akik élnek is a lehetőséggel, csak a nyári (iskolai) szünet öt-hat hetet jelent, amire húsz-huszonöt nap szabadságot kell kivenniük, ahhoz, hogy ezt az időt ténylegesen a gyerekeikkel tölthessék. Erre jön még a tavaszi, őszi és a téli szünet. És akkor – elvileg – ezek után következik fontossági sorrendben a különélő apa saját szabadsága, egyedül vagy az új párkapcsolatával. Ha még maradna szabadsága egyáltalán. 

Amennyiben nemcsak (kéthetente) hétvégi apuka vagy, hanem vannak olyan hétköznapok is, amikor te mész a gyerekekért, akkor neked is pont ugyanúgy kell berendezkedned a munkahelyeden, mint az anyukának. A munkáltató pedig pont ugyanannyira tolerálja, ha a gyereked miatt kell menned, mint az anyukák esetében. Ja, nem.

Férfi, és heti kétszer-háromszor föláll, hogy a gyerekért kell mennie, ha törik, ha szakad? Na, ne már.

Pedig, ha aktívan szeretnél részt venni gyerekeid életében, akkor te is jársz a szülői értekezletre – és ha mázlid van, akkor nem a láthatás napjára esik, mert ha igen, tuti, hogy nem cseréled le az értékes láthatást egy szülőire. Próbálsz ott lenni valamennyi iskolai rendezvényen, és részt venni a társadalmi munkákban. Minden évben kikönyörgöd az ofőnél, hogy téged is tegyenek már rá az osztály levelezőlistájára, ne csak az anyjukat. 

Mert mindez nem magától értetődő, és végképp nem természetes. A tanárok sajnos nem tudják, hogy adott esetben az anyuka semmilyen információt nem oszt meg a gyerekek apukájával. Van, hogy még a bizonyítványt sem mutatja meg. Hiszen „úgyis fent van a Krétában, nézd meg, ha érdekel”. Mintha az ugyanaz lenne, mint a bizit látni, a gyerek kezében…

Csak egy apa

Az a helyzet, hogy apaként sokat kell lobbiznom a saját pozicionálásom érdekében. Pusztán azért, hogy komolyan vegyenek, hogy felnőttként, egyenrangú partnerként kezeljenek. Ha első kézből szeretnék értesülni a gyerekeim dolgaival kapcsolatban, és mindenhol időben jelen szeretnék lenni, akkor folyamatos exponálásra, bizonyításra, emlékeztetésre van szükség.

És még így is:

általában az az érzésem, hogy én „csak” egy apa vagyok, aki hozza-viszi a gyerekeket, és ennyi. 

Kinek mi a „kedvező”

Az ügyvédem szerint örülnöm kellene, mert én rendkívül kedvező alkut kötöttem, és örülnöm kellene, hogy nemcsak (kétheti) hétvégi apuka vagyok, hanem a páratlan heteken van még két délutánom, páros heteken pedig egy. A hétvégénk pénteken suli végétől vasárnap este hatig tart. Ez a bíróság által jóváhagyott megállapodás.

Ma már biztosan tudom, hogy olyan ügyvédet kellett volna megbíznom, aki számára a fele-fele idő a kiindulási alap. Aki szerint az egyenrangúság a „kedvező”.

Mert az élet egészen más képet mutat. Az iskolai hivatalos tanulóidő délután fél négyig tart. Ezelőtt nem barátságos elhozni a gyerekeket, viszont hét órakor pontban haza kell érni a két nagyobbal. Ebbe kell beilleszteni a következőket: suli-haza; haza-edzésre a nagyobbikat a két kicsivel; haza a két kicsivel; edzésre a nagyért a két kicsivel; onnan haza hozzám; majd haza anyukához… mindezt, mondjuk, egy-egy téli overallos időszakban. És akkor az olyan bónuszpontokról, mint a korán jöttél vs. miért csak most értél ide, nem is beszélek. Minden másra ott a Mastercard.

Ha minden jól megy, és sikerül a munkát úgy szerveznem, hogy időre a suliban legyek – amihez előbb egy ovist is fel kell kapjak a XII. kerületből (az iskola, pedig Észak-Buda agglomerációjában van, a III. kerület után kettővel), akkor, ha ő is rábírható, a másodikost négy körül el tudom hozni. A hatodikos már más kategória. Neki már heti három-öt edzése van, és egyéb igényei, valamint mobiltelefonja, amelyen ritkán érhető el. Ha az edzés az én egyik napomra esik, akkor bebuktam. Fél ötkor már a vízben vannak. Igaz, elvileg hatkor vége az edzésnek, ha Gyuri bá' nem húzza el, de mire kijönnek az öltözőből, már minimum fél hét. És mire valamelyik szülő hazahozná, már le is telt a láthatás, így hát általában nem is hozzám, hanem egyenesen az anyukájához megy. 

Melyik ujjamat harapjam meg?

A gyerekeimmel szeretnék minőségi időt tölteni. De nem tudok. Örülök, hogy a legnagyobb lelkes, és szeret edzésre járni. Foci és póló is kell, mert, hát mind a kettőt szereti… A hétköznapi láthatás pótlására (a határozat szerint) nincs lehetőség. Hiába költöztem öt perc sétatávolságra anyukához, hétköznapi nálam alvás nincs, hiszen a megállapodásban ez nem szerepel.

Az a szívbe hasító érzés, hogy a békeidőbeli minden napból, mára csak nettó pár óra jut egy héten, és néha (egyre többször) az is meghiúsul, nagyon szar érzés.

Mennek az évek, és ezek a bepótolhatatlan pillanatok nem jönnek vissza már. Se nekik, se nekem.

Lukács Tamás Lukács

A fotó a szerző tulajdonában van