Akik nem érzik magukat komfortosan sem a női, sem a férfi identitásban – Mit jelent nem bináris identitással élni?

–

Az utóbbi pár évben itthon is jelentőséget kapott, de legalábbis a közbeszéd és a kormánykommunikáció tárgyát képezte a gender, azaz nemi identitás kérdése. Nyilvánvalóan ez nem csak Magyarországra jellemző, a gender-kutatás mint társadalomtudományi ágazat már hosszú évtizedek óta része a tudományos diskurzusoknak, megvan a maga szakirodalma, elméletei és tudásanyaga. 

Mára azonban hazánkban ezt a kérdést sokak fejében sajnos sikerült úgy átkeretezni, hogy mindenki, aki gondolkodik róla, netán beszél a genderről az a „hanyatló nyugatról érkező pedofil drag queen”, „óvodásokat átműttető lobbista”.

Maga a gender fogalma, amit választott képviselőink sem tudnak használni – vagy megkockáztatom, a szó jelentésével sincsenek feltétlenül tisztában – egy misztikus, hagyományos család- és társadalomellenes agendává változott. 

Így mielőtt kifejtem, hogy én miként viszonyulok a sajátomhoz, milyen kérdéseken rágódom, hasznosnak érzek pár fogalmat tisztázni. 

Biológia vs. gender

A magyar nyelv ebből a szempontból kicsit esetlenül, egy szóval definiál: nem. Az emberek biológiai neme adott születésükkor, legtöbbünket eszerint sorolnak be két kategóriába: a férfiak vagy a nők közé. (Itt természetesen ki lehetne térni a különböző kromoszóma-arányokkal élőkre és interszex emberekre, akik egy nem túl népes, harmadik csoportját alkothatnák a képletnek, azonban a legtöbbször őket is egyik vagy másik csoportba sorolják be.)

A gender pedig csak ezután következik. Magyarul erre legtöbbször társadalmi nemként hivatkozunk, ez pedig minden olyan szocializációnak, mintának, sztereotipikus jellemzőnek, személyiségjegynek az összessége, amit az adott nem képviselőjével azonosítanak. A két – biológiai nemen alapuló – besorolás már születésünk pillanatától meghatároz minket, azt, hogy miként viszonyulnak vagy szólnak hozzánk, milyen színű rugdalózót kapunk a nagyszülőktől a babakelengyében, milyen játékokkal játszunk, hogyan kell viselkednünk, milyen célokat, jövőképet és elvárásokat vázol fel nekünk a környezetünk. Az ilyesfajta előítéletek sokszor felfoghatatlan mélységekig ivódtak be a gondolkozásunkba. Az önazonosításunk és identitásunk sarokköveiként szolgálnak onnantól, hogy milyen szektorokban vállalunk általában munkát odáig, hogy milyen frizurát vagy ruhát viselünk. Ezek az előítéletek, becsípődések és szokások, mint a társadalmi jelenségek többsége, persze nem kőbe vésettek. Azonban a nőket és férfiakat érő nyomások és elvárások a mai napig mélyen gyökereznek a társadalmunkban, így meglehetősen bántja a fülem, amikor vezető politikusaink „genderhisztériáról” beszélnek vagy arról, hogy nekik bezzeg nincs genderünk, hiszen mégiscsak emberekről alkotott képekről és hozzájuk rendelt, többezer év alatt becsontosodott fogalmakról van szó.

A nőkkel és férfiakkal társított jellemzőhalmaz, sokszor mint spektrum írható le, a végpontokon az egyik és a másik nemmel

A női és férfi tulajdonságok szembeállítása sem új találmány, ellenkező nemként hivatkozunk rájuk, a szexuális orientációk meghatározásánál is előszeretettel használjuk a „saját/ellenkező nemhez vonzódik” kifejezést. A kulturális termékeinkben és a leggyakoribb képeinkben és metafóráinkban is azonosítjuk a férfit nappal, a nőt holddal, a jing-jang ellentétes színeivel, a kék-rózsaszín párral. Társadalmilag széles körben fenntartunk olyan vélekedéseket, hogy a nők érzékenyebbek, gondoskodóbbak és törékenyebbek, míg a férfiak bátrak, határozottak, erősek. Mindezek megjelennek a kommunikációnkban, abban, hogy nőként előzékenységre, mosolygásra és akarva-akaratlanul sokszor hallgatásra tanítanak, míg a férfiak esetében az egyenesség, a meggyőzés, a határozott kommunikációs-modellek a jellemzőbbek.

A női-férfi tulajdonságok általánosítását és tudatalatti, mély beágyazottságát jól mutatja az is, hogy a nyelvtani nemekkel rendelkező nyelvek (például német vagy spanyol) anyanyelvi beszélőivel végzett felmérésekben milyen adatok születtek.

Azok, akik olyan nyelvet beszélnek, ahol a „híd” hímnemű szó, a megkérdezettek a hidakat szilárdnak, erősnek, tartósnak, teherbírónak jellemezték, akiknél ez a szó nőnemű, a hidakat kecsesnek, gyönyörűnek, finomnak írták le.

Természetesen ez nem áll önmagában bizonyítékként, ám mégis érdemes elgondolkozni, milyen mértékben is gyakorol befolyást a gondolkodásunkra a női-férfi bináris.

A helyzetet egyáltalán nem könnyíti, hogy miként kapcsolódik a kérdéshez a test, amiben élünk és az, hogy kit szeretünk

A test ugyanis, annak ellenére, hogy elsősorban járművünk és otthonunk a világban, egyszerre az első számú önkifejezési formánk és szignálunk a többi ember felé. Amikor ismeretlenül meglátjuk egymást az utcán, a másodperc törtrésze alatt bizonyos következtetéseket vonunk le. 

A női és a férfi testtel legalább annyi sztereotipikus megállapítás és elvárás jár együtt, mint a viselkedéssel vagy személyiséggel. Tudjuk, mik azok a jelek, amik elárulják az idegenről a villamoson, hogy melyik nemhez tartozhat, vagyis inkább azt, mi mit feltételezünk. Érdemes csak arra gondolni, amikor állatfigurákról, vagy mesefigurákról ránézésre el tudjuk dönteni, azok milyen neműek lehetnek. Az agyunk akaratlanul felismeri, melyek a női és férfi testre jellemző vonások, az öltözködési vagy megjelenési formák, amik azokat jellemzik. Ezek az általános jelek és felismerések formálják azt is, hogy miként alakulnak az interperszonális kapcsolataink, hogyan és miről kezdeményezünk beszélgetést. Ezt a kérdést pedig tovább csavarja, hogy milyen nemhez vonzódunk, az adott illetőt vonzónak találjuk-e, a róla és a neméről alkotott koncepcióink megegyeznek-e a valósággal vagy a saját preferenciáinkkal.

A binárison innen és túl

Úgy gondolom, a szexualitás, a gender és a testkép mind olyan, az identitásunkat és kapcsolódásainkat alapjában meghatározó fogalmak, amik mindenkiben folyamatos hatással vannak egymásra – ezek kapcsolatát és változásait pedig szinte lehetetlen madártávlatból szemlélni.

Azt, hogy valaki komfortosan érzi-e magát a testben, amibe beleszületett, hogy az alapvetően biológiai nemen alapuló meghatározásában vajon magára ismer-e, és hogy az ilyen érzéseknek mi az oka, vagy van-e oka, mind olyan belső, személyes megélések, amiket kívülről nem láthatunk, ezeknek a leírása pedig sokszor nyelven túli bonyolultságot feltételez.

Aki nem érzi magát komfortosan sem a női, sem a férfi identitásban, azok tulajdonságait nem tudja magára megfeleltetni, általában a harmadik úthoz fordul. Ezt hívjuk non-binary, magyarul nem bináris identitásnak.

A nem bináris emberek ugyanúgy érezhetnek diszfóriát a testükkel kapcsolatban, azaz érezhetik azt, hogy a testük nem tükrözi azt, akik valójában. A szociális minták, amiket a születési nemük alapján kaptak, nem egyeznek azzal, ahogyan érzékelik és látják saját magukat, hiszen ez az önmagukról alkotott kép nem helyezhető el a női-férfi spektrumon.

A nem bináris identitás vagy a harmadik nem létezése nem új koncepció. A női-férfi meghatározás elsősorban a nyugati-keresztény világ terméke. A férfi és női jellemzőket egyszerre képviselő emberekre vagy entitásokra találhatunk számtalan példát az őslakos amerikaiak kultúrájában és több dél-kelet ázsiai kultúrában is.

A kérdés, ami először elgondolkoztatott

Az én utam a nem bináris identitáshoz vagy ahhoz, hogy egyáltalán ilyenekről gondolkozzak, egy kicsit más irányból indul. Pár évvel ezelőtt egy baráti vita folyamán nekem szegezték a kérdést:

„Te mitől vagy nő?”

Akkor nem tudtam olyan választ adni, amivel magamnak vagy bárki másnak ténylegesen megmagyarázhattam volna, miben áll a női mivoltom. Folyamatosan csak azok a társadalmi sztereotípiák ugrottak be, amiket magamnak is pillanatok alatt meg tudtam cáfolni. 

Három éve gondolkozom a kérdésen, és faggatom a nőismerőseimet is arról, ők mitől érzik magukat nőnek. Azt kell mondjam, sokakon kifog a kérdés. Nem tudom magamat teljes magabiztossággal nőnek hívni annak ellenére, hogy használom a megnevezést és az ehhez tartozó frázisokat. Ugyanakkor sosem gondoltam magamra férfiként. Az eddigi életemet a társadalom és a környezetem szemében nőként éltem le, a kapcsolódásaimat ennek tükrében tudom definiálni, valamint fenntartani, és számomra is nehézkes elképzelni, hogyan lehet kiszakadni a binárisból.

Attól, hogy magamat miként definiálom, a társadalom engem nőnek lát. Akármennyire hibás is ez a percepció, a diszkrimináció, az elnyomás és az elvárások, amik a nőket érik, ugyanúgy hatnak rám is.

A nőiség mibenlétére eddig egyetlen választ kaptam, ami elgondolkodtatott. Egy barátnőm azt mondta, szerinte a közös élmény, a közös megélés az, ami nővé tesz minket. Az, hogy menstruálunk, hogy utánunk fütyülnek az utcán, vagy hogy a lépcsőn lefelé jövet rázkódik a mellünk.

A testem és a nőiség

Ezzel a válasszal azonban nemhogy közelebb, de messzebb kerültem a megoldástól. A felsorolt kapcsolódási, csoportszervezési alappontokból egyetlen dolog igaz rám. Az egységes és általános nő-élmény nagyon sok pontjával nem tudok azonosulni.

Kövér testben élek, a kövérség pedig, akár akarjuk, akár nem – nemtelenít. Az én testem sem a férfi, sem a női normatív testképbe nem fér bele.

Amíg a nőiség megélésében sokaknak fontos, hogy férfiakhoz vonzódnak, és ők is hozzájuk, rám egyik sem igaz. Az én testem a – a fetisizálást leszámítva – nem volt vágy tárgya, a kövérségem pedig mindig előbb észlelhető, mint bármilyen más attribútumom. A dolgok, amelyek foglalkoztatnak: az, hogy használok-e sminket vagy hordok-e szoknyát, még annyira sem befolyásolják a saját elképzelésemet és megélésemet. Ezek mind olyan szokások, amik az emberi történelem különböző pontjain tartoztak mindkét nemhez.

Azonban a nemi identitás biológiai nemem keresztüli megközelítését alapvetően hibásnak tartom. Nem csak azért, mert az én nem normatív testem távol áll a női test ideáljától. Nagyon sok nő tudja magát nőként meghatározni a tipikusan női biológiai funkciók nélkül is. Nem lesz kevésbé nő az, akinek nem fejlődtek ki a petefészkei, az, akinek lapos a mellkasa, vagy az, aki valami folytán elveszítette a méhét. Így számomra a biológiai alapú meghatározás sem tud kielégítő választ adni.  

Az én identitáshoz vezető utamat elsősorban nem a tapasztalat, inkább az elmélet határozta meg

Az, hogy ha a társadalom által képzett struktúrákat lefejtjük az emberekről, A és B testbe születetteket kapunk, amelyek különbsége számomra elsősorban a reprodukció céljára szolgál. Az, hogy a többezer éves szocializációs mintáink előre kijelölik és megszabják – az egyébként sokszor irreális és káros – elvárásokat a nők és férfiak számára, átrendezi a hatalmi viszonyokat. Ebben az érvelésben nagyon könnyű lenne semmissé tenni a nők és férfiak közötti különbségeket, ám ezek pont ugyanúgy részei a tanult mintáinknak és az azokon alapuló elnyomásnak.

Mindenki másképp éli meg a saját nemi identitását, és azt is, hogy miként érzi jól magát a bőrében. Ez olyan autentikus élmény, amit más nem tud pontosan ugyanúgy átérezni vagy átadni. A kérdésre, hogy mi tesz minket nővé vagy férfivá, érdemes megkeresni a saját válaszainkat, megcáfolni vagy egyetérteni azokkal.

A magyar társadalom egészen kis százalékát teszik ma ki a nem bináris emberek. Úgy gondolom, vállalni ezt az identitást rettentően nehéz, fárasztó és politikától cseppet sem mentes kérdés, az ugyanis, hogy valaki elmozdul a bináristól, nem valami könnyen megérthető koncepció. Ám ezeknek az embereknek a létezését nem lehet tagadni.

Polner Laura

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Spiderplay

Szerzőnk korábbi írásait ITT olvashatod el