„Ő az, akit a szerep élt át” – 110 éve született Várkonyi Zoltán

–

Aki ma színház és film közelében dolgozik, vagy csak vágyik erre, annak nem kell bemutatnom Várkonyi Zoltánt. Elég jól illusztrálja ezt, hogy amikor anyagot gyűjtöttem róla, és rájöttem, hogy ehhez nem elég az internet, azt a tanácsot kaptam, hogy menjek be az SZFE könyvtárába. „Jó, de hol van most?” – kérdeztem. „Hát, a régi Várkonyi-teremben.” (Szóval már nem úgy hívják. No comment.)

Ő tette a Vígszínházat azzá, aminek ma ismerjük

Nála ragyogtak föl a háború utáni színjátszás legnagyobbjai (Páger, Darvas, Ruttkai, Sulyok, Bulla Elma, Latinovits, Benkő, Tomanek… áh, minek soroljam?), legendás főiskolai tanár volt (már 1949-től ott tanított), 1951-től filmeket is rendezett (több mint huszonötöt), és darabokat fordított, közéleti kérdésekben nyilvánított véleményt, játszott – folyamatosan, egész életében ezer fokon égett. De honnan jött mindez? Miből született? Erről mesélt 1978-ban Szilágyi Jánosnak a Kettesben című rádióműsorban:

„Az iskolai önképzőközben kezdtem el játszogatni; nagyon jó kis színháztermünk volt. Egyszer, az egyik előadás után azt mondta anyámnak az osztályfőnököm: 

»Asszonyom, ha Hevesi Sándor látta volna a maga fiát játszani, biztosan elvinné a Nemzetibe.« Hát, nem Hevesi vitt a Nemzetibe, de végül valóban oda kerültem, ott kezdtem a pályafutásom.” 

Igaz, ehhez kellett előbb egy kis kitérő…

„Apám, Várkonyi Titusz újságíró volt, a haladó Világ munkatársa. Amikor megnyertem novellámmal egy országos szépirodalmi versenyt, magam is megpróbáltam írásaimat különböző lapokban elhelyezni. Édesapám – szerintem nagyon helyesen – semmiféle segítséget nem adott. Még érettségi után sem, amikor pedig már újságírói állást kerestem. Sőt: le akart beszélni erről a szándékomról – persze hiába. Így aztán a magam bőrén kellett a korabeli sajtót megismernem.

Először is azt tudtam meg, hogy arra senki sem kíváncsi, érdekel-e engem a művészet vagy a színes riport. Egyetlen kérdést tettek fel: tudok-e gépelni, gyorsírni. Egy évig azért dolgoztam a lapnál – még tördeltem is. De mielőtt az esztendő kitelt volna, rájöttem, hogy a lap, melynek 19 évesen a főmunkatársa vagyok, egész egyszerűen – revolverújság. Kiderült ugyanis, hogy a főszerkesztő azért írat velem leleplező cikkeket, mert mindig zsarol velük valakit. Ha írásom kimaradt, a üzlet sikerült, hiszen a hallgatást szépen megfizették. Keserű szájízzel hagytam ott tehát az újságírói pályát, és jelentkeztem a színiakadémiára” – mesélte Nádor Tamásnak a Magyar ifjúság című lapban, 1975 júniusában.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Csak Magyar Filmek (@csakmagyarfilmek) által megosztott bejegyzés

Azt azért tegyük hozzá, hogy a verbális képességei más téren is kiemelkedők voltak

Négy nyelven beszélt úgy, hogy a családja szinte azt sem tudta, hogyan tanult meg: angolul, németül, olaszul és franciául – fordított is ezeken a nyelveken. (Erről Apor Noémi, a húga mesélt.) A különleges nyelvérzék születési adottsága lehetett, amit kihasznált később is, amikor már darabokat is fordított, vagy utazgatott Európában, hogy a nyugati színházak műsorát tanulmányozza (ezekről aztán izgalmas beszámolókat írt a magyar lapokba).    

„Negyvenhárom évvel ezelőtt ugyanazokon a lépcsőkön baktattam felvételi vizsgára – az Uránia épületében –, ahol most naponta felmegyek – mint tanár. […] Ott kezdtem, ebből nőtt ki mai utóda, melynek most rektora vagyok. Mindezt elfelejteni hűtlenség lenne”

– mondta ugyanabban az interjúban. (És már a nevét sem őrzi az épület.)

Maga Ódry Árpád volt az osztályfőnöke, aki szigorú tanár volt: egyszer például lekötözte a kezeit, hogy ne gesztikuláljon annyit, és a szájába parafadugókat tetetett, azt meg hadarás ellen (ezt is Apor Noémitől lehet tudni).

„Egyszer csak észrevettem, hogy a többiek rendre főszerepeket kapnak, én pedig alig játszom. Ódry Árpád, akit szerettem és tiszteltem, és akinek az emlékét ma is őrzöm, azt mondta, nem bízik eléggé a színészi képességeimben. »De jó színházi ember lehet még magából. Járja csak végig az iskolát.« Azt hiszem, nem kell bővebben kifejtenem, mit éreztem” – meséli később.

„Aztán új tanár jött, Kiss Ferenc. Megkérdezte: »Maga miben szeretne vizsgázni?« Megmondtam, és az első nagy vizsgám mégiscsak  annyira sikerült, hogy még növendékkoromban szerződtetett a Nemzeti Színház. Ódry Árpád emberi nagyságára jellemző, hogy a vizsga után hozzám lépett: »Tévedtem«.”

Nyolc évig játszott tehát a Nemzetiben, ahonnan már politikai okból került át a Madáchba, az egyre fasizálódó országban

Ott játszotta a két legfontosabb fiatalkori szerepét: Hamletet és Pirandello IV. Henrikjét. Ekkoriban már rég az illegális kommunista körökben forgolódott (még az egyetemen került a közelébe), és Major Tamással, Gobbi Hildával híres triumvirátust alkottak. Aztán a háború elérte a fővárost is – amire így emlékezett Szilágyi János műsorában:

„1944. március 19., a németek bevonulása után végérvényesen leparancsoltak a színpadról. Mivel a színházat nem akarták bezárni, s nem akadt, aki nagy hirtelen a szerepbe helyettem beugorjon, vagy három napig úgy játszottam, hogy közben már a lakásomon keresett a Gestapo. Ezek után olyan illegális munkát végeztem, amilyet az adott körülmények megengedtek. Embermentő okiratokat gyártottam például. Amikor pedig olyan utasítást kaptam, hogy jobb lenne ezt is abbahagyni, körülményes bujkálás után behúzódtam a Vígszínház egyik eldugott pincéjébe.

Olyan helyiségben éltem két hónapig, ahol nem lehetett fölegyenesedni. Az emlékezetes vígszínházi csata után kerültem elő az időközben lebombázott pincéből 1945. január 18-án.

Elindultam megkeresni a menyasszonyomat, Szemere Verát, a családomat, szüleimet, aztán a Köztársaság tér felé igyekeztem. Egyszer csak szembejött velem Major Tamás. Meglepetésünkbe és örömünkben eljátszottuk számunkra azóta is felejthetetlen játékunkat. Mintha háború, bombázás, megszállás, nélkülözés üldöztetés sose lett volna, könnyed kézmozdulattal üdvözöltük egymást, két boldog ripacs: »Szervusz, szervusz, rég láttalak.«”

Alig ért véget a háború, a város még romokban állt, de ő már színházat igazgatott

A Művész Színház élére került 33 évesen. Halász Péter Vitatkozó felek című cikkében (ami a Színház című lapban jelent meg 1945 szeptemberében) így mutatkozott be friss direktorként:

„Higgye el: színházat csak úgy lehet csinálni, akár színész, akár színházigazgató az ember, hogy végérvényesen leszámol a magánélettel, és teljesen a színháznak adja magát.

Tulajdonképpen minden színésznek a színházban kellene élni, és ott laknia, hogy éjszaka felkelhessen és lerohanhasson a színpadra, mert eszébe jutott valami, amit mindjárt ki akar próbálni és meg akar csinálni. A színház olyan, mint egy lelketlen, gyönyörű szerető, aki mellett nemcsak az éjszakák, de a nappalok is gyötrelmesen szépek.”

A Művész Színház azonban csak öt évadot ért meg, utána államosították. Ez volt Várkonyi életének második nagy traumája (az első a bujkálás). Megint csak Szilágyinak mesélte a Kettesben című műsorban:

„Remélem, megbocsát a feleségem, a Vígszínház, hogy kimondom, de az én vad és nagyszerű szeretőm a Művész Színház volt.

A háború befejeztével olyan művek áramlottak be, amelyek a két világháború között, legfőképpen a fasiszta és horthysta időszakban egyszerűen előadhatatlanok voltak. Ebben a színházban sok ilyen darab került színre. Ez természetesen nem találkozott mindenkinek a tetszésével, elég sok csúnyaságot írtak rólam akkor is. Emlékszem, egy darabunkhoz, amelyet a sárga földig lehordtak, csináltattam a színházban egy reklámfüggönyt, és a lapok fejcímével a legjellemzőbb, legelítélőbb mondatokat idéztem a kritikákból, a szerzők nevének aláírásával. Alul pedig ez állt: »Jó mulatást kíván az igazgató«. Látja, efféle fenegyerekeskedés is volt bennem akkor. És egész magatartásomat ez jellemezte. Ezt a színházat otthagyni nagyon fájt, talán életem legkeserűbb időszaka volt ez.”

A kritikusokkal egyébként egész életében hadilábon állt, folyton felhúzta magát rajtuk

Ez különösen felerősödött, miután 1951-től filmrendezésre is adta a fejét, és a kommersz, történetmesélős filmek irányába orientálódott. Persze színházvezetőként is az volt az ars poeticája, hogy a közönségnek kell megfelelni, őket kell szórakoztatni – de a lehető legmagasabb színvonalon.

Garai Tamásnak mondta a Hivatás és öröm a népszórakoztatás című cikkben: „Nagy tisztelettel adózom az »art kino«-nak, a közönség szűkebb rétege számára készülő filmeknek. Nagyra becsülöm a Szegénylegényeket, az Apát meg a Tízezer napot, de számomra a népszórakoztatás hivatás és öröm. Néhanapján mégis szégyenkeznem kell érte. Nem azért, mintha nem vállalnám teljes szívvel, amit csinálok.

Nem tartom magam »meg nem értett prófétának«, de azért nem esik jól, ha egy lap olyan formában emlékezik meg legutóbbi filmjeim sokmilliós nézőszámáról, hogy szembeállítja az alacsonyabb látogatottságú filmekkel, s rögtön hozzáteszi: »Ez is mutatja, hogy szükség lenne a közönség ízlésének nevelésére.«”  

Bizony, akkor még tényleg milliók látták a filmjeit… (És tegyük hozzá, nem lehetett könnyű helyzet az sem, hogy közben a kor egyik legünnepeltebb művészfilmes rendezője, Fábri Zoltán a sógora lett: a testvére, Apor Noémi férje.) Gách Mariann-nak is nyilatkozott a helyzetéről a Film, színház, muzsika 1978 július 7-i számában: 

„A film sok örömmel ajándékozott meg, mert a közönség szeretett. De sok keserűség is ért, mert mélyművész kollégáim, a kritikusokkal együtt, mélységesen lenéztek. Húsz filmem negyvenmillió nézője, úgy érzem, megmaradt nekem. 

Úgynevezett életművem nincs, csak életem van, s ezt örömmel áldoztam, és úgy látszik, pazaroltam is erre a hűtlen szeretőmre.” 

Azért ez persze álszerénység: nagyon komoly életművet hagyott maga után – filmen is. Nemcsak a Jókai-adaptációkkal, melyeket egy bizonyos kor (mondjuk, 40 év) felett mindenki látott a tévében (többször is, valószínűleg), és nemcsak az Egri csillagokkal (ami 1968-ig, amikor bemutatták, minden idők legnagyobb költségvetésű magyar produkciója volt), hanem krimikkel és egyéb kortárs történetekkel is. A Keserű igazság filmje pedig olyan áthallásosra sikerült (és épp 1956-ban lett volna a bemutatója), hogy évtizedekre betiltották, és dobozban várta, hogy egyszer közönség elé kerülhessen.  

„Sem a színházat, sem a mozit nem szeretem közönség nélkül – mondta Gách Mariann-nak. – A fanyalgók fanyalgása már nem érdekel. Volt idő, amikor csapkodtam, küzdöttem, de ma, amikor hosszú pályámra visszatekintek, úgy érzem, igazam volt. A filmhez valójában más vonzott, mint a színházhoz. A nagyobb tömegű közönség nemes szórakoztatása. A film számomra monumentális szobor, a színház kisplasztika.” 

Nem csoda, ha valakiben ezek után felmerül, hogy tudott egyáltalán ennyi lovat megülni, ennyi pozíciót ellátni, ennyit dolgozni

Ráadásul eredményesen. Komoly sikerekkel, újításokkal. Természetesen színházigazgatóként háttérbe szorította a színészi ambícióit, és másokat segített előtérbe – nem akart úgy tűnni, mintha magának csinálna színházat vagy választana darabokat. Ám ez a fáradhatatlanság már a kortársait is izgatta:  

„Húsz esztendeje valaki azt mondta nekem: »Te föltaláltad a rövid élet titkát! Miért rohansz? Miért nem pihensz?« S lám, egyelőre még megvagyok.

Idegrendszeremből ugyan hiányzik a pihenésre való vágy, de azért, amikor a fizikumom megköveteli: pihenek. Bizonyos kötelező leckéket is betartok: a nyolc órámat kialszom, munkás éjszakázással töltöm a késői órákat. Éjszakába nyúló színházi előadással, nélkülözhetetlen munkával az íróasztalnál. S bizonyára van némi érzékem az időgazdálkodáshoz is: gyorsan döntök, röviden intézkedem. Azt is lehet erre mondani, hogy a gyors döntés elhamarkodott. De én művészként, művelődéspolitikusként vallom: dönteni kell, s ha kiderül, hogy ez vagy az nem volt helyes, levonom a konzekvenciákat…

Így szeretek élni, nem tudom elviselni az élet üresjáratait.”

1962-ben lett a Vígszínház főrendezője (de ez azt jelentette, hogy művészi kérdésekben már akkor ő irányított, az akkori igazgató, Lenkei Lajos tartotta a hátát politikai fronton), 1971-től pedig az igazgatója. Folyamatosan ügyelt arra, hogy frissen tartsa a társulatot és a repertoárt, együtt haladjon a nemzetközi áramlatokkal, és a tradíciók megtartása mellett állandóan megújuljon. Persze ez konfliktusokkal járt. Amikor Szilágyi János egy évvel a halála előtt megkérdezte tőle, hogy bírja szuflával ennyi idősen, így válaszolt: 

„Nos, én 65 és 70 között vagyok, s azért saccol ön is, másik is ennyire (58–60 évesnek – a szerk.), mert én nem tudok megnyugodni.

Én nem vagyok fáradt, rezignált, és nem legyintek. Engem a düh éltet, engem a vita éltet, ha oda kell csapni valahova, akkor én odacsapok, ezért jobb az idegrendszerem, mint sok más korosztályombeli művészé.”

Mindazonáltal akkor már beteg volt, és tervezte is a visszavonulását (igazgatóként), amit ebben a műsorban be is jelentett. Csak úgy gondolta, játszani azért továbbra is fog (például Az ügynök halálában képzelte el magát Willy Lohmanként , vagy a Godot-ra várvát vizionálta Darvas Ivánnal.)

„Keveset rendeznék, többet játszanék, nemcsak a színházakban, hanem otthon is. Mert odahaza van kisvasutam, esztergapadom meg miegymásom – bár helikopterem, minden ellenkező híreszteléssel szemben, nincs. Játékaim dobozokban türelmetlenkednek, hogy végre mikor kerül rájuk a sor... Talán egyszer ez is megvalósul…” – mondta.    

De erre már nem került sor, az utolsó pillanatig dolgozott

Egyrészt rendezett: Örkény István Pisti a vérzivatarban című darabját állította még utoljára színpadra, de a bemutatóját már nem érte meg, az utolsó színészi alakítása pedig egy másik szerep lett, nem az említettek: Eugene O’Neill Utazás az éjszakába című darabjában James Tyrone szerepe. Erről Horvai István, állandó alkotótársa mesélt, aki igazgatói időszakában a főrendezői feladatokat látta el.

„Nem játszott sokat, nem akarta senkitől elvenni a feladatot. De az Utazást ő kérte. »Színészként kezdtem, színészként akarom befejezni« – mondogatta. […] Egyik beszélgetésünkkor végső érvként azt mondta: »Öregem, senki nálam őszintébben el nem tudja mondani, amit James Tyrone, hogy elpocsékoltam a tehetségemet.« Úgy hiszem, egyfelől komolyan vette ezt a szomorú beismerésnek szánt tévhitet, de tudat alatt ő maga is erősen tiltakozott ellene. […]

Az Utazással akarta visszanyerni mindazokat az értékeket, amelyekkel pályáját kezdte, s amelyeket szerintem soha nem veszített el.”

Horvai (aki ezt az előadást rendezte) azt mondta, a próbafolyamaton nem érződött, hogy már a végjátékról lesz szó: „Boldog volt, hogy újra játszhatott. Soha nem láttam ilyen lelkesnek, alaposnak – nagyon készült. Az összeolvasások alatt az angol példányból követte a szövegeket, zsörtölődött, ha valamit nem érzett pontosnak, kommentálta a fölolvasásokat, s közben észrevétlenül értelmezte is mindazt, amiről beszélt. Harmonikus, vidám próbafolyamat volt. Gyermeteg örömmel oldódott föl a munkában, végig valami jókedvű, felhőtlen rosszalkodás jellemezte.”

Ő mondta róla azt is, amikor megkérdezték, milyen fajta színész volt Várkonyi: aki magára húzza a szerepet, vagy inkább az, aki átlényegül a karakterré: „Ő az, akit a szerep élt át. Olyan sokszínű, többrétegű egyéniség volt, hogy bármelyik szerepe átélhette őt. És ezek a színek, árnyalatok idővel csak gyarapodtak.”

Mindezek ellenére Várkonyi – talán épp a sikerei miatt – vitatott figura volt az életében, személyisége és sokoldalúsága okán is: „Szellemi rögtönzései miatt hazardőrnek kiáltották ki, holott csak játékos volt. Felületesnek mondták, holott mindinkább jellemző volt rá az alapos ismeret. Sorolhatnám és cáfolhatnám így tovább. Nagyon keményen tartották magukat az igaztalan jelzők. Hogy profi volt és tehetséges, azt nem tagadta senki, mégis azt hiszem, haláláig nagyon sokan nem ismerték fel valódi értékét. 

Talán csak most kezd ébredni a szakmában a hatalmas hiányérzet után, ami ő volt: az »esőcsinálók« termékenyítő fajtájából való színházcsináló” – emlékezett rá Horvai.

Ma már tudjuk: egész kivételes tehetség lehetett, kétségkívül zseni

Így talán óhatatlan, hogy ez sok konfliktust és nehézséget szült körülötte. De a formátumát, karizmatikusságát nem lehetett megkérdőjelezni. És ez az, amiről ma sokan úgy gondolják, a korunkból teljesen kiveszett. Mintha az ilyen fajsúlyú személyiségeknek már híján volnánk. Ő erről 1978-ban még így gondolkodott:

„Hát igen… Voltunk néhányan ilyen bölények; néha megvadultunk, olykor-olykor rezervátumba vonultunk, de igazából mindig bent éltünk a közéletben, a színház és a művészet világában. És ha egy-egy »bölény« kidőlt, mindig jött másik. Ódry Árpád után is jött, Hevesi Sándor után is jött, és még sok nevet mondhatnék, akiknek elvesztése után úgy éreztük, hogy egy korszak lezárult és nem lehet tudni, hogy mi lesz. És valami mindig lett.”

Hát igen, de most ismét az a nagy kérdés, hogy mi jöhet… 

Gyárfás Dorka

(A cikkben fellelhető interjúrészleteket Szántó Judit gyűjtötte össze és rendezte kötetbe, ami a Magyar Színházi Intézet és a Népművelési Propaganda Iroda kiadásában jelent meg 1980-ban.)               

Kiemelt kép: Fortepan/Szalay Zoltán