–

Autumn (Sidney Flanigan alakításában, akinek ez az első filmszerepe) édesanyjával, a kishúgával és a nevelőapjával él egy fedél alatt, de szinte csak a periférián meghúzódva. Az anyja nem nagyon tud mit kezdeni kamasz lányával, mintha réges-rég a lovak közé dobta volna a gyeplőt: a rossz házassága, kisebb gyerekének gondozása mellett a nagylányra már nem jut sem energiája, sem ideje, érzelme vagy figyelme. Talán nem is sejti, a lánya komor hangulata nemcsak egy nehezebb időszakot jelöl, amit majd úgyis kinő, hanem igenis nagy baj húzódik a háttérben.

De talán más oka is van, amiért elhanyagoló anya vált belőle. A filmből nem derül ki ugyan, de a forgatókönyvben benne van: a 17 éves lány édesanyja csupán 34 éves, akinek tehát magának sem lehetett ideje és lehetősége annak rendje és módja szerint felnőni és érett személyiséggé válni. Most is csak él és túlél egyik napról a másikra, miközben próbálja ellátni a kisebbik gyereke mellett még a fiatalabb, szintén nem (eléggé) önállósodott párját, aki ráadásul nevelt lányával is kifejezetten ellenséges és lekezelő. Ez a családi élet minden, csak nem puha fészek.

Úgy tűnik, Autumn tehát ugyanolyan helyzetbe került most, amikor felfedezi magán a másállapot jeleit, mint az édesanyja annak idején. Talán ez is az oka, amiért ő másképp dönt, és minden tőle telhetőt elkövet, hogy megszakítsa a terhességet.

Miután kiderül, szülővárosában csak szülői engedély mellett végeztethet abortuszt, unokatestvérével, Skylarrel együtt felkerekednek, hogy New Yorkban keressenek megoldást a problémára. A film java része a világváros kedélytelen, föld alatti részein, metrókon, alagsori boltokban, nyerőgépteremben, ablaktalan vizsgálóhelyiségekben, illetve az esős utcán játszódik, így a helyzetével csapdába esett lány szorongását a környezet is plasztikusan felerősíti.

Megrázó nézni a filmet egykori kamasz lányként ugyanúgy, mint anyaként, az embert a hideg rázza, miközben önkéntelenül felteszi magának a kérdést: biztos, hogy mindig, minden helyzetben ott tud lenni a gyerekének? Biztos, hogy érezte, fordulhat hozzá, ha baj van, bármiről legyen is szó? De nem az édesanya az egyetlen felnőtt, aki cserben hagyja a 17 éves lányt. A helyzetéért ugyanúgy felelős a munkáltatója, aki kihasználja (sok szempontból), a nevelőapja, aki minden szavával igyekszik őt lehúzni, az iskola nézőközönségében ülő felnőttek, akik szó nélkül tűrik a megaláztatását és gyötrődését a színpadon, vagy a szülővárosában felkeresett abortuszellenes szociális szakember, aki negédes mosollyal feltételezi, a pozitív eredmény minden esetben csak pozitív lehet.

A filmből nem derül ki egyértelműen, Autumn hogyan esett teherbe, hogy ebben neki személy szerint mennyi felelőssége van (legfeljebb sejthetjük a fájdalmas arccal, könnyek között kipréselt válaszai alapján – „Soha, ritkán, néha, mindig” –, hogy nem feltétlenül volt ebben választási lehetősége), de igazából nem is ezen van a hangsúly. Sokkal inkább helyezi fókuszba a nők kiszolgáltatottságát egy ilyen helyzetben.

Míg a férfi partner az aktus végén felhúzza a sliccét, és továbbáll, hogy hetekkel később már arra se emlékezzen, kibe élvezett bele és milyen körülmények között, addig a lány ott marad a nem kívánt terhével, amitől bizony cseppet sem könnyű szabadulni.

A teste felett átveszi az uralmat a férfi, az általa beléültetett mag, a társadalom, a különféle jogszabályok, az egészségügyi rendszer, az elvárások, a vallás, a lehetetlen körülmények.

Az arcokra sokszor egészen közelről fókuszáló kamera segítségével nem csak egyszerűen ott ülünk a rendelők székeiben ezzel a 17 éves lánnyal. Nem, egy idő után óhatatlanul beszippantja a nézőt Autumn kiszolgáltatott helyzete. Annak ellenére tudunk vele maximálisan együttérzeni, hogy a kamasz lány arca gyakran flegma, elutasító, vagy épp rideg, szinte kényszeríti magát arra, hogy elfedje valódi érzelmeit – ki tudja, mi történne, ha szabadjára engedné azt a tengersok fájdalmat, amit csak sejthetünk a felszín alatt. Azért sok minden így is biztosan látszik: Autumn még valóban felelőtlen gyerek, helyesen ítéli meg, hogy nem alkalmas anyának, most még biztosan nem.

És az a fájdalmas igazság is nyilvánvaló, hogy ez a lány, ha kapna (és milyen ritkán kap!), akkor sem képes elfogadni a felkínált segítséget, mert egyszerűen nem tanulta, nem tanulhatta meg, hogy ilyet is lehet.

Ahogy haladunk előre a filmben, és egyre közelebb kerülünk a műtéthez, úgy olvad össze az ember lassan, de biztosan a lánnyal, megy össze egyre kisebbre, hámlik le róla a felnőttség magabiztossága. Hogy mire felkerül a két csupasz láb a vizsgálóágy kengyelébe, addigra mi is megszorítanánk az egyetlen olyan felnőtt kezét, aki támogató, érzékeny, ítélkezésmentes és együttérző segítséget tudott nyújtani. (Érdekesség, hogy a szerepet játszó Kelly Chapman a valóságban is tanácsadóként dolgozik egy abortuszklinikán, vele a forgatókönyvíró-rendező akkor találkozott, amikor anyagot gyűjtött a filmhez.) 

„Pont annyi meztelencsigát fogtam a kezembe, mint istent” – Nagy tavaszi verseskötet-ajánló

Kult – 2022. május 4. – CSA

A filmet a New York-i születésű Eliza Hittman jegyzi, aki nem először foglalkozik tinédzserkori problémákkal. Az It Felt Like Love című 2013-as mozija a kamaszkori szexualitásról, illetve ezen belül is a kiszolgáltatottságról és sebezhetőségről szól, a 2017-es Beach Ratsben pedig egy fiatal brooklyni srác próbálja felfedezni önmagát, a szexuális identitását, miközben a barátnője mellett drogokkal és idősebb férfiakkal is kísérletezik.

Egyik sem könnyű téma, ahogy a Soha, néha, mindig sem az. A számtalan megrázó jelenet közül azonban a leginkább húsba vágó épp az, ami a mű címét is adja (ahogy a bevezetőben már említettem): amikor Autumnak négy szóval – soha, néha, ritkán, mindig – kell megválaszolnia a neki feltett személyesebb kérdéseket. A harmadik kérdés magasságában kezd el megrepedezni az addig hősiesen őrizgetett, kamaszosan flegma álarc, a negyedik környékén hull le, hogy ha csak pár perc erejéig, de megpillanthassuk a mélyben meghúzódó éjfekete fájdalmat, ami aztán jóval a vége felirat után is komor kísérőnk marad.

A filmet (amely 2020-ban készült, de csak most került a hazai mozikba) különösen aktuálissá teszi, hogy

egy kiszivárgott dokumentum szerint a legfelsőbb bíróság nyáron szigorítani szándékozik az 1973 óta létező (Roe vs. Wade-per során született precedensértékű) szabályozáson, visszaadva a döntési jogot a tagállamoknak a terhességmegszakítás tiltásával, illetve engedélyezésével kapcsolatban.

Ha ez megtörténik, a konzervatívabb államokban tilossá válik az abortusz. A Planned Parenthood szervezet szerint 36 millió nő veszíti el ezzel a saját teste (és további sorsa) feletti rendelkezési jogot, hiszen sokaknak nem lesz lehetősége elutazni egy másik, liberálisabb államba.

Fiala Borcsa