–

Vannak filmek, amik az első perctől berántanak minket, és felültetnek egy olyan hullámvasútra, amin csak kapkodunk levegőért. Hát, a Chiara történetétől ezt jobb nem várni, sőt nagy türelemmel kell viseltetni iránta. Lassan indul és alattomosan építkezik, mert azt az elbeszélésmódot választotta, hogy a főhősével együtt jutunk az információk birtokába, vagyis az ő szemén keresztül fedezzük fel, hogy egy maffiacsaládba született, és hogy ez mit is jelent.

A kezdőjelenetekben még csak egy átlagos, alsó középosztálybeli, dél-olasz család mindennapjaiba csöppenünk bele, olyan hétköznapi helyzetekbe például, mint az esti tévénézés, vagy három lány civakodása az apa figyelméért. Aztán a legidősebb, Giulia 18. szülinapi partijára látogatunk, ahol szintén nem történik az égvilágon semmi szokatlan, mégis hosszan kell követnünk a szereplők csetlés-botlásait, erőlködéseit (hogy valami nagy eseményt kreáljanak ebből), apró lázadásait.

És amikor már kezd elegünk lenni a kézi kamera rángatásából, a túl sok közeliből meg a lapos párbeszédekből, akkor végre úgy dönt a rendező-író Jonas Carpignano, hogy megkegyelmez: történik végre valami váratlan esemény.

A parti éjszakáján felgyújtják a családfő autóját, és ez elindítja azt az öntudatra ébredési folyamatot, amelyben a 15 éves Chiara szembesül azzal, kik is veszik körül, és ez mivel jár együtt. De mivelhogy ez is sok akadályba ütközik (még jó hogy), hiszen senkinek nem érdeke, hogy túl korán, a heves kamaszkor kellős közepén jusson kényes információk birtokába (amikkel veszélybe sodorhat bárkit), ez a folyamat is lassú és keserves, de legalább van már tétje. Van kinek drukkolnunk, és van kivel együttéreznünk, amikor az egész világ a feje tetejére áll, és az embernek életre szóló döntéseket kell hoznia 15 évesen.

Az egészben az a legizgalmasabb, hogy mindez a legkevésbé sem szép vagy heroikus – látszólag. Calabria Olaszországnak az a tartománya, ami a legközelebb esik Szicíliához: a csizma orra. Itt aztán nincs híres olasz stílusérzék, de még lágyan csengő olasz nyelv sem – a helyiek nyelvjárásban beszélnek (ezért sem játszhatta őket akárki), és a fennmaradásért küzdenek. Klasszikus kisemberek.

Ők azok, akik abból merítenek öntudatot, hogy vannak még náluk is rosszabb helyzetben lévők: a cigányok és a bevándorlók. A rendező korábban nekik is szentelt egy-egy filmet, a Chiara története így válik egy trilógia harmadik, befejező darabjává,

ami nemcsak lekerekíti és egységbe foglalja, hanem meg is koronázza a három film egységét.

Az első, a Mediterráneum, az Afrikából érkező menekültek küszködését mutatta be, a második, az A Ciambra, egy cigány fiú túlságosan felgyorsított felnőtté válását, és mindkettő szereplői felbukkannak a Chiara történetében is – igaz, csak a cselekmény peremén. De a lényeg, hogy míg Chiara életében első pillantásra nincs sok irigylésre méltó, egészen más megvilágításba kerül mindez, amikor találkozik a helyi cigányokkal (akiket gond nélkül elzavar arról a tengerparti sétányról, ahol „ők szoktak” bandázni a barátnőivel), vagy a színes bőrű férfival, aki bölcsebbnek látja, hogy távol tartsa magát tőle és a családjától. 

Prostituáltból lett hercegnő, majd gyilkos – Marguerite Alibert felemelkedése és (nem is olyan nagy) bukása

Kult – 2022. március 7. – MZS

 

Chiara ugyan csak ezen a kis kakasdombon számított valakinek a származása révén, de most ez is összeomlik alatta: az apja eltűnik (nehogy letartóztassák), ő pedig felfedezi, hogy az egész addigi életük egy álca volt. Márpedig egy kamasz lány számára nincs nagyobb illúzióvesztés, mint amikor a rajongott apáról kiderül, hogy nem egészen az, akinek mutatta magát, a családi otthon alatt pedig időzített bomba ketyegett. Chiara – mondanunk sem kell – lázadással reagál, amivel csak tetézi a bajokat.

Anélkül, hogy a film további fordulatait felfedném, azt muszáj elmondanom, hogy a történet tétje egy számunkra eddig ismeretlen olasz gyámügyi eljáráson nyugszik, ami azt célozza, hogy a maffiacsaládokba született gyerekeket megóvják attól, hogy korán beszippantsa őket a szervezett bűnözés. Akár erőszakkal is kiemelik őket a közegükből, és az ország távoli részén, polgári családoknál helyezik el őket, hogy elszakítsanak minden szálat a maffiával, és esélyük legyen egy „normális” életre.

A film valódi dilemmája tehát az, hogy mi a jobb Chiarának. Ha az addigi életével teljesen szakít – akár az állam önkényes beavatkozása által –, vagy ha a film elején megismert családi összetartozásért azzal kell fizetnie, hogy a közös bűn részévé válik.

Chiara küzdelme pedig egy idő után már arról szól, hogy ebben a kérdésben legalább ő dönthessen, ne mások ítélkezzenek felette. Ehhez pedig meg kell ismernie azt a valóságot is, amit korábban eltakartak a szeme elől.

Így azért már elég izgalmasan hangzik, nem? Ennek a maffiafilmnek nem az adja ugyan az izgalmát, hogy melyik banda győz, ki éli túl az állandó öldöklést, és ki kerül a piramis csúcsára, hanem az, hogy ki lehet-e szállni belőle, ha az ember beleszületik. A maffia pedig korántsem valami nemes szövetségként tűnik fel benne, ami mocskos dolgokkal keresi ugyan a pénzt, de van egy eszménye, hanem szerencsétlen kisemberek egyetlen túlélési esélyeként, akik így is, úgy is az áldozataivá válnak. Mindezt hangsúlyozza a filmezés stílusa is:

itt nem látsz majd szépen bevilágított helyszíneket, nagy ívű kameramozgásokat, akciódús lövöldözést, hanem csakis naturalisztikus, dokumentarista felvételeket, kapkodó kézi kamerázást, és Chiara arcán felejtett közeliket. A végén mégis azt veszed észre, hogy foglyul ejtett.

Te is tele vagy dilemmával, te sem tudod a jó választ, már csak azt várod, hogy mutassák meg, mi lett végül Chiarával. És amikor megmutatják, akkor sem tudsz már fellélegezni. Ebben a képletben nem volt helye hepiendnek. Ilyen indulással legfeljebb a kisebb rosszat lehetett választani, de az áldozat mindenképp hatalmas.

Csak arra kérlek, ne állj fel rögtön a székből – bár valószínűleg úgysem tudnál –, adj még egy percet a stáblistának. Mert ekkor jön még egy meglepetés: a filmbéli család tagjai valóban rokonok, ezt a történetet tehát nem színészek, hanem helyi átlagemberek mesélték el neked. A pék, a kávézótulajdonos, az autószerelő – ugyanazok, akik a film szerint ezeket a vállalkozásokat csak fedőtevékenységként végzik, csak most nem a drogkereskedelmet álcázták vele, hanem magukat játszották el. Vagyis fikciót láttunk ugyan, de nagyon közel a valósághoz. Nem csoda, hogy nehezen ereszt…

Gyárfás Dorka

Képek: Vertigo Média