A veszekedés azt jelzi, hogy törődtök a kapcsolattal – De nem mindegy, hogyan teszitek

–

Két különálló lény

Bármennyire közel állok a partneremhez, ismerem a legmélyebb félelmeit, a titkai egy részét, a fájdalmas emlékeit, hiába vele fekszem és vele ébredek, láttam már betegen, részegen és keservesen sírni, hiába vagyok meghitt viszonyban a testi funkcióival, és olvadunk össze a szexualitásban, ettől még két különálló lény vagyunk. Eltérő vágyakkal, igényekkel, nézőpontokkal.

Még ha hasonlít is a gondolkodásunk, alapvetően máshogy tapasztaljuk meg a körülöttünk lévő világot, különbözőképpen értelmezünk helyzeteket. Mások a gombjaink, az érzékenységeink, a tűréshatárunk, és igen, sokszor a prioritásaink is.

A köztünk lévő eltérés a legtöbb esetben élvezetes, és nagyban hozzájárul ahhoz, hogy egyáltalán működni tudjon a kapcsolatunk. Ugyanakkor óhatatlanul nehézségekhez, véleménykülönbségekhez, érdekütközésekhez is vezet, amelyeken csak akkor tudjuk közösen átrágni magunkat, ha felvállaljuk őket. De ez nem mindig könnyű. 

A gondolatolvasás és a konfliktuskerülés óriási csapda

A kapcsolat indulásakor általában jó jel, ha keveset veszekedtek. Arra utalhat, hogy összeegyeztethetők az igényeitek, az életformátok, nagyjából hasonló dolgokat vártok egymástól. Később azonban problémát jelenthet, ha nem tanultok meg konfrontálódni, egyezkedni és kibékülni. Előfordulhat, hogy a nyílt kommunikáció helyett a másik gondolataiban igyekeztek olvasni, ami rengeteg félreértéshez és további feszültséghez vezethet. De az is lehet, hogy általában kerülitek a konfliktusokat (ha más-más okból, és nem is ugyanolyan mértékben). Ez olyan felnőtteknél gyakori, akiknek a családjában nem volt szokás érzelmekről beszélgetni, azokat őszintén kifejezni. Ezért nem volt lehetőségük elsajátítani, begyakorolni a közös problémamegoldás egészséges módjait.

Eszköztelennek érzik magukat, aminek hatására már a veszekedés lehetősége is rendkívül fenyegetővé válik.

Az elkerülés egy ideig hatékonynak is tűnhet. Mindaddig, amíg a sok frusztráció, csalódás és sérelem fel nem gyülemlik annyira, hogy aztán kontrollálhatatlan módokon robbanjon ki az emberből. Vagy akár évtizedekig a felszín alatt lappangjon, és táguló szakadékként egyre nagyobb távolságot képezzen közöttetek.    

Az érzések megosztása a ragasztóanyag

Sokan azt hiszik, a problémáik akkor válnak valósággá, ha kimondják őket. Szerintem ez nem igaz. Csak úgy tudunk kapcsolódni egymáshoz, segítséget adni és kapni, ha párbeszédben vagyunk. Egy tavaly publikált tanulmány például kimutatta, hogy azok a párok, akik többször fejezik ki a gondolataikat és az érzéseiket, összességében több empátiával bírnak egymás iránt, és ez a fokozott együttérzés a legrémesebb veszekedéseik során is kitart.

A gondolatok és érzések közvetlen, verbális megosztása összehozza az embereket, nem pedig szétválasztja őket. Az igazi probléma sokkal inkább a másikra erőszakolt csend, az agyonhallgatás, a szőnyeg alá söprés.

Az, ha némán fortyogsz, és nem adsz lehetőséget sem magadnak, sem a másiknak, hogy korrigáljatok. Míg a kommunikáció önmagában nem problémateremtő, az persze előfordulhat, hogy katalizátorként működik, és felgyorsítja a szakításhoz vezető folyamatokat. Ez viszont bármennyire is fájdalmas, hidd el, nem a legrosszabb, ami történhet veled. A hazugság, a megrekedés, a bizonytalanság sokkal jobban felemészt. 

Harmónia – törés – javítás

Jonice Webb amerikai párterapeuta szerint létezik egy három szakaszból álló ciklus, amely a nem bántalmazó, egészségesen működő párkapcsolatokra jellemző. Az első fázis a harmónia: ilyenkor nincs különösebb konfliktus köztetek. Élitek a mindennapjaitokat, egy csapatként működtök, és kinek-kinek van energiája a saját dolgaival is foglalkozni. Időről időre vannak enyhe súrlódások, de összességében jól érzitek magatokat együtt. Ez az időszak azonban nem tart örökké. Az élet természetes módon akasztja meg a fogaskerekeket: probléma adódhat a gyereknevelésben, a pénzügyekben, a szexben, változik a lakóhelyetek, a társas környezetetek, a karrieretek, és ti magatok is. Ami pár évvel ezelőtt iszonyatosan fontos volt, talán ma már nem kap akkora szerepet. De nem biztos, hogy ebben egyetértés van köztetek. 

A második szakasz a törés, a kizökkenés, a felfordulás. Rengeteg a kihívás, az egyet nem értés, minden bonyolultnak, kezelhetetlennek tűnik. A remény és az elszántság mellett egy sor negatív érzelmet átélhetsz a megbántottságtól kezdve a tehetetlenségen és a félelmen át a kétségbeesésig. Ezek az érzelmek mind rendben vannak, és ahelyett, hogy minél hamarabb elhessegetnéd őket, érdemes megpróbálni a végére járni, miről szólnak (most alapvetően nem bántalmazó kapcsolatokról beszélek!). 

Ebben a fázisban nem az a lényeg, hogy minél hamarabb túllegyünk rajta, hanem hogy megtaláljuk azt a szintet, ahol a törés keletkezett, és ahonnan elkezdhetjük közösen újjáépíteni a kapcsolatot. 

Az utolsó, javításnak nevezett szakasz célja „az elmék találkozása” – ahogyan Webb hívja. Ez akkor következik be, amikor képesek vagyunk befogadni a partnerünk nézőpontját, megértjük, mit érez, és azt is, miért alakultak ki benne ezek az érzések. Nem kell mindenben egyetértenünk vele, a konfliktusmegoldás nem arról szól, kinek van igaza. Hanem arról, hogy kölcsönösen képet kapjunk egymás belső állapotáról, és érvényesnek ismerjük el a másik megélését. Ha ez megtörténik, elkezdhetünk dolgozni a megoldásokon, hogy ismét visszakerüljünk a harmónia fázisába. 

Megtanulni konstruktívan veszekedni

A fenyegetőzés, a megalázás és egymás minősítése természetesen elfogadhatatlan. Ahogyan az is, ha a gyerekeket vonjátok be a vitáitokba. Érdemes elkerülni, hogy más párokkal hasonlítsátok össze magatokat, vagy elveszítsétek a kontrollt, és zsigerből reagáljatok, olyan dolgokat vágjatok egymás fejéhez, amiket később megbántok. Ezt nem úgy mondom, mint aki sosem csinál ilyeneket, hanem mint aki törekszik arra, hogy ne csússzon bele ezekbe a hibákba (a témában olvassátok el Tóth Flóra interjúját is ITT).  

Nekem sokat segít, amikor a másik számonkérése és a passzív-agresszív megjegyzések helyett viszonylag semlegesen leírok egy szituációt, elmondom a rám gyakorolt hatását, és megfogalmazom, mire lenne szükségem. Amikor nem személyiségvonásokban gondolkodom („mert te ilyen ember vagy!”), hanem viselkedésekben és helyzeti tényezőkben (azaz tekintetbe veszem a másik körülményeit). Amikor időt kérhetek, vagy amikor előre megbeszéljük, mikor folytatjuk a vitát. Nyugodt körülmények között sokkal jobban tudok figyelni, több érzelmi és mentális kapacitásom van kezelni a nehézségeket. 

Szeretem azt a gyakorlatot is, amikor két ember megpróbálja összefoglalni, mit hallott meg abból, amit a másik mondott neki. Tegyük fel, hogy két percig megszakítás nélkül beszél a partnered, aztán te a saját szavaiddal visszamondod a közlése tartalmát. Aztán cseréltek.

Nekem elég döbbenetes tapasztalat szokott lenni, amikor kiderül, zaklatott állapotban milyen kevés információ jut be a rendszerünkbe.

Azért is tartom jónak ezt a módszert, mert feladat jellege van, ezáltal felébreszti a kíváncsiságomat. És azt hiszem, valahol ez a lényeg: az, hogy a konstruktív veszekedések közben folyamatosan tanulunk a másikról és önmagunkról.  

Minden ciklussal növekszik a kapcsolat

Az, hogy felvállaljátok a konfliktusok fájdalmát, tulajdonképpen annak a jele, hogy törődtök a kapcsolattal. Küzdötök, mert azt akarjátok, hogy jobb legyen. Ha képesek vagytok átvészelni a nehézségeket, és a legfájdalmasabb érzések közepette is támogatni tudjátok egymást, az megerősítheti a köztetek lévő kötelékeket. Arról is élményeket szerezhettek, hogy a sebezhetőséget érdemes felvállalni, a másikban meg lehet bízni, és a veszekedés sokszor nem a vég, inkább a kezdet. Abban segít, hogy új alapokra helyezzétek a kapcsolatot. 

Ne feledd: Harmónia – törés – javítás. Minden alkalommal, amikor együtt végigmentek ezen a cikluson, a kapcsolatotok erősebbé, ellenállóbbá, érzelmileg pedig jutalmazóbbá válhat. 

Milanovich Domi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Catherine Falls Commercial