„Halló! Itt a Sírásközpont” – Helyszíni riport a határ menti menekülthelyzetről

–

A környék folyói megtanítottak bennünket arra, hogy ha baj van, akkor nincs kérdés, menni kell. Egymásért, magunkért, félretéve mindent, akár az ellentéteket is. A legutóbbi tiszai árvíz emlékei törtek felszínre, amikor megérkeztem a szülőfalumba. Lili ekkor már negyedik napja dolgozott önkéntesként a legközelebbi határátkelőnél, Tiszabecsen. Érkezésemig nem fényképezett. Sokat beszélgettünk a fotósok örök morális dilemmájáról, arról, hogy valódi segítség-e, ha az ember krónikása a bajnak, vagy csak a tevékeny részvételnek van értelme.

Végül meggyőztem: szükség van a képeire is. Emellett pedig neki magának is szüksége van arra, hogy a megszokott eszközeivel mondhassa el, mit élt át ebben a pár napban. Ekkor én még csak sejtem, a harmadik nap végére már a csontjaimban érzem: ez velünk jön, míg élünk. Nekem is muszáj kiírnom magamból.

Tiszabecs – Isten hozott Magyarországon!

A „Becsi Hüttében” járunk, ahogyan keserű iróniával elnevezték a fűtetlen, szabad ég alatti állomást, amelyen maroknyi ember úti csomagokat állít össze és osztogat a Magyarországra itt belépő ukrajnai menekülteknek. Néhány asztal dobozokkal megrakva egy árokparton, a tarló szélén. Itt dolgozott Lili egész héten, ide álltam be én is segíteni naponta néhány órára.

A határon változó a forgalom: van, hogy fél óráig nem jön senki, máskor sorjáznak az autók. Milyen különös fénytörésbe helyezi a háború a dolgokat: olvastam ám kommenteket, amik szerint nevetséges, hogy luxusterepjárós ukránoknak osztogatunk szeretetcsomagot.

Aztán amikor nem a fotelból osztod az észt, hanem ott állsz az autó félve lehúzott ablakánál, és zokogó nőket látsz, akikből a magyar törődéstől kiszakad az utóbbi napok összes fájdalma, egy kicsit átértékeled, mit jelent egy terepjáró, ha odahaza lebombázták mindened. A férjedet is, például.

Palotás János és tizenhárom éves fia, Dávid kárpátaljai születésű. Önkéntes tolmácsként ők azok, akik ukránul kommunikálnak a menekültekkel. Lili segítségével a héten összeállt egy kétoldalú információs lap a környékbeli segítők, intézmények elérhetőségeivel, vízummal, tartózkodással, telefonnal stb. kapcsolatos kérdéseivel. Csodálattal nézem, ahogyan Dávid önállóan fordít, intézkedik. Elég gyorsan felnőtt ebben a pár napban.

A hütte mozgatórugója Laci bácsi, aki önkéntes polgárőrként a háború kitörése óta reggeltől estig (gyakran inkább hajnalig) szolgálatban van. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy bírja, a napi néhány napos órától eltekintve állandóan fagypont körül mozog a hőmérséklet. Ő azonban folyamatosan intézkedik, és ez esetben ez elengedhetetlenül fontos. Kell valaki, aki ismeri a helyi viszonyokat. De erről majd később.

Anita Szigetszentmiklósról érkezett, életében először jár itt. Szabadságot vett ki, hogy az ismeretségi körében maga gyűjtötte adományokat elhozhassa Milotára, aztán maradt is, hogy segítsen Tiszabecsen. Szállít, ládákat, dobozokat pakol, szortíroz, csomagot oszt. Néhányszor együtt megyünk az elosztóközpontba, ahol embermagasságban tornyosulnak az adományok – Anita mindennek tudja a helyét, mindenkivel megismerkedett pár nap alatt, és fáradhatatlanul dolgozik.

Aztán, ahogy a Tisza-töltés mellett haladunk vissza a hüttéhez, kiszakad belőle egy vallomás: „Azt hiszem, itt a környéken sokakra ráférne egy segélycsomag, háborús helyzet nélkül is.”

Anita számára pár nap alatt nyilvánvaló volt az, ami távolról egyáltalán nem biztos, hogy látszik: a legtöbben itt a nincsből adnak. És nem kérdeznek, hanem teszik, amit a szívük diktál. Ahogyan Laci bácsi és Jánosék is.

Azokat, akik gyalogosan érkeznek Ukrajnából, sárga busz várja közvetlenül a sorompó után. Amikor a busz megtelik, az iskolaudvarra viszi a menekülteket, ahol meleg italt és ételt kapnak, megpihenhetnek, segítenek nekik fuvart szervezni. Így nincsenek kiszolgáltatva senkinek – máshol ugyanis már beindult a borzalom: a Baptista Szeretetszolgálat már felhívást is kiadott, hogy a menekülő nők ne fogadják el vadidegen férfiak segítségét, csakis a hivatalosan szervezett fuvarozókban bízzanak, ugyanis vannak, akik visszaélnek a helyzettel, és szexet vagy pénzt követelnek a segítségért cserébe. 

Remélem, a pokolban külön bugyor van a számukra.

Panyola – Jól szervezett Sírásközpont

Különös turisztikai programot szerveztem Lilinek: körbejárjuk a környező falvakat, s miközben penyigei balladáról meg Rákóczi tölgyfáiról mesélek neki, meg-megállunk egy-egy befogadóállomáson. 

Mintha egy filmben lennénk. Csak ez itt az otthonom.

Micsoda furcsa fintorai vannak a sorsnak: a teremben, ahol jelenleg példás rendszerben adományok gyűlnek, Bielik István arcképe és fotói sorakoznak a falon – néhol már eltakarják őket a dobozok. Gyorsan készítek egy képet Filákovity Radojkának, aki néhány napja járt fotóriporter férjével Záhonyban. Békeidőben (istenkém, sosem gondoltam, hogy valaha nem költői eszközként fogom használni ezt a kifejezést) egészen másfajta programok zajlanak Panyolán: disznóvágás, lekvárfőzés, kulturális fesztivál.

A közösségi házban most is fél tucat önkéntes tüsténkedik: bontogatnak, rendszereznek, összekészítik a csomagokat a környékbeli településeknek. Lenyűgözve nézzük a listákat, amelyeken minden beérkező és kimenő adományt nyilvántartanak.

Panyola ugyanis nemcsak magának fogadja az adományokat, hanem sok más faluba tovább is küldi a szükséges cikkeket. Az ottani befogadóállomások e-mailben írják össze, mire van szükségük, így mire megérkeznek, már a folyosón összekészítve várja őket a csomagjuk. Ottjártunkkor épp Gyügyéről érkezett egy autó.

Vetek néhány pillantást a sok-sok beérkező e-mailre – nem tudom, van-e sokatmondóbb a befogadók által kért dolgok listájánál:

• étolaj
• tészta
• cukor, citromlé
• fogkefe, fogkrém
• 5-ös pelenka
• tetűirtó
• féreghajtó

Kellene ide egy mondat, de talán érthető, hogy nem megy.

A hétvége egyik legmegrázóbb történetéhez (nem mintha a fájdalmat lehetne rangsorolni) nincsen képünk.

A szereplők – kétgyermekes család – félnek. Azt kérik, ne fényképezzünk, ne írjam le a nevüket sem. Mindenük, ami maradt, egy nagy bőrönd és néhány táska holmi, halomba rakva áll ideiglenes szállásuk előtt a járdán. Panyolán csak megpihentek, mennek tovább Budapestre. S hogy onnan hová? Ki tudja…

Előbb az apával beszélgetünk: ő Donyeckben született, gépészmérnök. Harkivból menekültek egy barátjuk hátrahagyott kocsijával. A szeretteik ottragadtak, a körzetet lezárták, képtelenség eljönni onnan. Akkor indultak el, amikor az orosz hadsereg lebombázta a házuktól mindössze háromszáz méterre található iskolát.

„Először a városon át indultunk. Harkivból alig maradt valami. Kérdeztem a feleségem, mit csináljunk. Kockáztassunk? Azt mondta, igen. Nem tehetünk egyebet.”

A nagyobbik lány tizenkettő, a kisebbik három és fél. Az első napon az idősebbik enni sem tudott az idegességtől. A kicsi apja ölében, szorosan öleli a nyakát, láthatóan mindkét gyerek meg van rettenve. A férfi szaggatottan beszél, el-elhallgat, maga elé mered.

Amikor a terveikről kérdezem, hosszú szünet után felel: „Az utóbbi nyolc nap után nem maradtak terveink. Csak a következő tíz percet tudjuk megtervezni.”

Kilép a házból a nő is, meg akart bizonyosodni róla, hogy mindent tisztán, rendben hagynak itt maguk után. Megtörten mutatkozik be, többször is elcsuklik a hangja, amikor arról beszél, mekkora szeretettel fogadták őket itt a magyarok.

Kívánnunk kellene nekik valamit az útra, de semmi értelmes nem jut az eszünkbe a szokásos fordulatokon kívül. Végül felmegyek a lépcsőn, és szó nélkül megölelem a nőt. Ez talán érthetőbb bárminél.

Mórucznak csak igaza lett. Bőgünk már mindannyian.

Szamosszeg – „Itt azok vannak, akik nem kellettek senkinek”

Szó szerint így hangzott a szomorúsággal teli mondat dr. Gergely Lajos polgármester szájából, ami (lásd alább) tökéletesen összefoglalja azokat a dolgokat, amelyek külső szemmel szinte átláthatatlanok.

A mintegy 2000 fős kisközség általános iskolája előtt állunk, itt, illetve a kultúrházban mintegy 150 menekültet szállásoltak el. A helyiek egybehangzóan mondják: ez számukra természetes. A példa a polgármestertől és a helyi pünkösdi gyülekezet vezetőjétől, Balogh István lelkésztől jön. A településen élénk hitélet folyik, a gyülekezet tagjai tevékenyen veszik ki részüket a menekültek gondozásából.

A fizikai ellátáson kívül lelki gondozásra is figyelnek: a menekült asszonyok azt mondják, nagyon sokat jelent számukra, hogy a falubeliek együtt imádkoznak velük ebben a nehéz helyzetben. Kárpátalján még nincsenek harcok, de a férfiakat nekik is hátra kellett hagyniuk, nincsenek nyugodtan. 

A tanítás is folyik a településen, amíg nem tisztul a helyzet, leválasztották a tornatermet az iskolától. A polgármester azt mondja, szeretnék a menekült gyerekeket is bevonni az oktatásba, de ahhoz először is látni kellene, mi történik majd hosszú távon, másodsorban pedig szintfelmérőkkel kideríteni, miképpen integrálhatók az itteni diákok közé.

Sokaknál ugyanis egyelőre egészen másfajta oktatás folyik itt is: az önkéntesek a modern vécé használatára, fogmosásra tanítják a legnagyobb nyomorból érkezőket. Máshol is mondták, hogy akadtak, akik a fogkrémre is azt hitték, étel.

A szamosszegi művelődési házban kisebb csoportot szállásoltak el, a szomszédos házasságkötő termet fogták be adományraktárnak.

Jóban, rosszban, ugyebár. A szatmári ember másik fontos ismérve, hogy a legelkeserítőbb helyzetben is megőrzi a humorát. Ez a humor segít most át sokakat a nehézségeken. 

A polgármester büszkén meséli, hogy megszületett Dominik, az első baba, aki menekültként érkezett Szamosszegre – még az édesanyja hasában. Anya és baba is jól vannak, holnap engedik őket haza a mátészalkai kórházból – a tornateremben már várja a vadonatúj babakocsi, amit a helyiek szereztek a jövevénynek. Gergely Lajos a csarnok túlfelére mutat:

„Van egy négy-öt éves sztómás kisfiúnk is. Odahaza nem műtötték meg, most próbáljuk elintézni, hogy itt megoperálják, mert nagyon csúnya a sebe.”

Beszélgetek a nőkkel a művelődési házban, miközben Lilit megrohamozzák a kíváncsi gyerekek. A színpad előtt asztalsor, nagy alumíniumfazékban szatmári töltött káposzta. Nagyon finomat főznek nekik, bólogatnak mindannyian, nem győznek hálálkodni, amiért a szamosszegiek ilyen szeretettel gondoskodnak róluk. Nézik az otthoni híreket egy telefonon, de olyan is van, akinek én mutatom meg a térképen, hol vagyunk egykori lakhelyéhez képest.

Nábrád – Száradó ruhák az iskolaudvaron

Rögtönzött kötélen száradó ruhák a tornaterem hátsó bejáratánál. Az iskola mögötti téren gyerekek hintáznak, odabent a folyosón gondosan kiporciózott tarhonyás hús az ellátóasztalon. A tornateremben nincs zsúfoltság, összecsukható katonai ágyak sorakoznak a fal mellett, rajtuk terepszínű hálózsákok. A délutáni nap meleg fényt vet a falakra. Egy fiatal nő hipós vízzel mos fel éppen. 

Amikor másodszor jövünk, több a gyerek. Míg Szöllősi Mátyás (aki eddig a határ túloldalán osztott adományt és fotózott az ottmaradók körében) fényképez, én labdázom a gyerekekkel, akik közül sokan mezítláb szaladgálnak a tornateremben.

Nem azért, mert nem kaptak ruhát az adományokból, hanem, mert – ahogy egyikük anyja fogalmazott az önkénteseknek – „nem állják magukon a ruhát”.

Mánd – Babgulyás és pörgetős kóla

Ha ez egy színdarab nyitójelenete lenne, rendkívül jól szórakoznék.

Czáder Zsolt polgármester azt mondja a telefonban, jöjjek kicsit később, most épp bevásárol, mert főznie kell a faluban megszállt ukrajnai muszlim családnak, és csak sertéshús van otthon. Amikor pár órával később megérkezünk a polgármester portájára, ott rotyog az üstben a babgulyás marhahússal.

Ebben benne van minden, amit a helyiekről tudni kell: bár a muszlim család egy szót sem beszél magyarul, de még ukránul sem, náluk pedig angolul nem tudott épp senki, két faluval arrébbról, a szintén adományközpontként működő Kömörőből kerítettek egy arabul is tudó török férfit, akivel tudott beszélgetni a Kijevből érkezett orvos. A mándiak pedig magától értetődőnek vették, hogy a vallásuknak megfelelő ellátást kapjanak.

 „Hány órája nem aludtunk? – kérdezi a babgulyást kavargató férfit. – Huszonhat? Huszonhét? Ki számolja?” – legyint Czáder, aztán azon viccelődünk, hogy egy kis pörgetős kóla mindent megold. Így hívják a kárpátaljai gyerekek az energiaitalt.

A falubusz, ha kell, hajnali négykor indul útnak Tiszabecsre, hogy az érkező, szállás nélküli menekülteket a mindössze 240 fős faluba fuvarozza. Ottjártunkkor 39 főt láttak el – tessék nyugodtan átgondolni és Budapestre vetíteni az arányokat. 

A régi iskolaépület – amelyet művelődési házzá alakítottak egy ideje – nagytermében matracok sorakoznak a földön. A padló nedves, fertőtlenítőszag terjeng. Szilvia, a polgármester felesége, a házaspár lánya, és Klára, egy kárpátaljai származású asszony fertőtlenítik az épületet, amíg az itt elszállásoltakat a közeli Fehérgyarmaton veszik nyilvántartásba.

„A falubeliek beosztották egymás között, a saját konyhájukban főznek a menekülteknek – magyarázza a polgármester. – Mindig mondom nekik, vigyenek innen tőlünk olajat, krumplit, ami kell, de nem fogadják el. Majd ők megoldják a sajátjukból, azt felelik.”

Próbáltam ezt elmagyarázni egy portugál kollégának a határon, aki letaglózva figyelte a környékbeliek segítségnyújtását, és finoman érdeklődött, jól látja-e, hogy ez a régió nem túl gazdag.

Kereste, hol a becsapás. Mondtam neki: nincs becsapás. Ez Szatmár. Ahol a nincsből is adnak.

Amazing, amazing, ezt ismételgette.

Tényleg az. 

Fehérgyarmat – Kézilabdacsarnokból regisztrációs központ

„Gyarmat”, ahogy a környékbeliek emlegetik, az Erdőhát legnagyobb városa. Óriási hagyománya van itt a kézilabdának, a helyi sportcsarnok az egyik legfontosabb közösségi helyszín. Most azonban szőnyeggel borították a pályát, asztalokat helyeztek el rajta, és mindenütt sorban álló embereket látni. Készenléti rendőrök veszik nyilvántartásba azokat, akik az unióba nem érvényes okmányokkal jöttek át a határon. Az ukrán felsőoktatási intézmények olcsóbbak, mint az itteniek, ezért sok indiai, afrikai országból érkezett diák igyekszik most Magyarországon keresztül hazajutni.

A büféasztaloknál ezúttal nem pénzért kapni a szendvicseket, illetve az egyéb élelmiszereket: a menekültek számára biztosítanak étkezést, ivóvizet, higiéniai cikkeket. Ahogy állok a pultnál, fiatal asszony érkezik karonülő kislányával. A gyerek pici műanyag tálkát nyújt az önkéntesek felé, akik automatikusan azt kérdezik, mit adhatnak. A nő megrázza a fejét, a kislány lóbálja a tányért, s csak amikor az anya azt mondja, szpászíbá, akkor értjük meg: nem kérni jött, hanem a mosdóban elmosogatta a tálat, azt hozta vissza.

Tiszabecs – Szigorúan ellenőrzött kisbuszok

A második napon Zolival, gyerekkori barátommal érkezem Becsre. Ő is Pesten él évtizedek óta, de az első szabadnapján autóba ült, és jött segíteni. Csomagolunk, osztunk, kérésre elirányítunk mindenkit. A határ előtt strázsáló rendőr odakiált, tud-e valamelyikünk angolul, úgyhogy tolmácsüzemmódba kapcsolok: három férfi Karlsruhéból érkezett egy nagyobb adag adománnyal, amit Csernivcibe szeretnének eljuttatni. Egyikük felesége, Irina a határ túloldalán szervezi az adományokat, azt próbáljuk kiókumlálni, ki jöjjön hova, hol pakoljanak, mihez milyen engedély kell, hogy a szállítmány gond nélkül eljusson a rendeltetési helyére. (A legfőbb hiányosság, hogy nincs tételes lista az átvinni óhajtott dolgokról, így pedig az ukrán oldalon nem fog tudni áthaladni a jármű.)

Már vagy háromnegyed órája tanácskozunk a határőrök és a rendőrök segítségével, amikor az egyik német férfi a kezembe nyomja a kesztyűjét. Nehogy megfázzak, mondja. Az egyik rendőr azt mondja, azért viseli kültéren a maszkot, mert melegíti az arcát.

Márokpapi – Üresen lengő hinták

Vasárnap érkezünk a Tiszahátra, Márokpapiba, ahol a héten több fotóriporter is megfordult, útitársam, Szöllősi Mátyás is. Azt mondja, szépek a fények most, szeretne néhány képet az itteniekről. Ő mutatja az utat az iskolaudvarra, ahol azonban üresen himbálóznak a hinták a hideg szélben. Sehol egy lélek.

Benyitunk az épületbe, a tornateremben egyetlen nőt találunk. A most is ügyeletben lévő önkéntesektől tudjuk meg, hogy a héten érkezett kárpátaljaiak visszamentek a határon túlra. Mire ez a cikk megjelenik, tudomásom szerint több településen is hasonlóan történt.

Látom magam előtt a kommenteket, köztük a nem kedveseket is. Hogyan lehet elmagyarázni annak, aki sosem látta, hogyan élnek itt és a határ túlsó oldalán az emberek, hogy ez az a helyzet, amelyben mindenkinek igaza van és mégsincs senkinek kizárólagosan igaza?

Szatmár ország az országban, szokta mondani Keresztapám, és soha életemben nem éreztem még ennyire igaznak ezt.

Tagadjam le, hogy én magam is láttam nőket, akik átjöttek Becsnél, szinte követelőzve kérték a hütténél a segélycsomagokat, pelenkát, betétet, csokit a gyerekeknek – aztán a szemünk láttára pakolták pokrócba az egészet, vették a hátukra, és indultak azon nyomban vissza Beregszászba?

Mi a teendő egy ilyen helyzetben? Nem adni annak, aki kilométereket gyalogol a jéghideg szélben, mert akkora nyomorban él odahaza, hogy megváltás neki a nejlonzacskónyi élelem? Vagy félrenézni, amikor azt látjuk, valaki visszaél a gondoskodással?

Attól mogorva és tiszteletlen-e valaki, mert napok óta nem evett, vagy csak mert a mezővári vagy beregszászi romatelepen nem volt, aki megtanítsa a jó modorra? Elvárható-e a helyiektől, hogy mosolyogva fogadják a követelőzést, miközben hó végén nekik se marad egy fillérjük se?

Ezeket a problémákat a háborús helyzet csak felszínre hozta. Nem is lehet most megoldani őket – kérdés, van-e egyáltalán megoldás, vagy túl sok a sérelem mindkét oldalon.

Vannak-e, akik „odaátról” minden hónapban felveszik a magyar nyugdíjat, amiről az egész életükben itt élő magyarok csak álmodnak? Vannak. Vannak-e sokan, akik az innenső oldalra vannak bejelentve, gyakran romos, lakatlan házakba, nem ritkán sok százan egyetlen portára? Persze. Kérdezz csak meg bárkit a környékbeliek közül, meg tudja mutatni a házakat, ismeri a tarifát is, amennyiért be lehet jelentkezni. Járnak-e át kisbusszal, szervezetten szavazni, befolyásolva a végkimenetelt? Járnak. Aztán visszamennek Kárpátaljára, az itteniek meg maradnak benne a következményekben. 

És akkor ugyanígy nem igaz-e, hogy ha húsz-harmincezer forintnyi nyugdíjad, fizetésed van, akkor szinte bármit megtennél, hogy eltartsd magad meg a családod? Nem igaz-e, hogy törvény van rá, hogy nem tanulhatsz magyarul, miközben azt sem az őseid választották, hogy a falutok, városotok hirtelen már ne Magyarországhoz tartozzon? Nem igaz-e, hogy a saját országodban másodrendű állampolgárnak számítasz az anyanyelved miatt? Nem igaz-e, hogy még annak se, ha romának születtél?

Tessék, nagyokosok, tegyetek igazságot!

Mánd – Négyen az úton

Visszatérünk kis falumba, szeretnék beszélgetni az orvosi rendelőben elszállásoltakkal. A muszlim család már tovább indult, a másik teremben két ukrán fiatal asszony várakozik. Jelena és Natasa Kijevből menekült két gyerekkel, a tíz év körüli Makszimmal és a hétéves Násztyával.

„Láttátok a videót a lerombolt hídról? – kérdezi falubeli tolmácsunk, a kárpátaljai származású Klára. – Na, ők onnan jöttek.”

Natasa mutatja, hogy nincs hangja. Megfázott az úton?, kérdezem. Ingatja a fejét: a stressztől van. Az ő városrészüket kezdték el először támadni a Belarusz irányából érkező orosz csapatok – magyarázza Jelena. Azt mondja, akkor döntöttek a menekülés mellett, amikor a csernobili atomerőművet elfoglalták. Először Lembergbe menekültek busszal, onnan Munkácsra, aztán Magyarországra. Olaszországba tartanak, ahol egyikük nagynénje várja őket. Mindkettőjük férje a fronton van, néha tudnak telefonon kommunikálni, de a folytonos veszély és bizonytalanság lélekölő.

Makszim nagyon apás, iszonyatosan megviseli a helyzet, teszi hozzá Klára, aki nagyon sokat beszélgetett a vendégekkel itteni tartózkodásuk alatt. Azt mondja, a kisfiú végigsírta az első napot. Makszim némán üldögél, amíg mi beszélgetünk.

A hétéves Násztya ellenben kitörő örömmel fogad bennünket, különösen, amikor meglátja, hogy Szöllősi Mátyás nagy fényképezőgéppel érkezett. Onnantól nincs megállás: a kislány folyamatosan produkálja magát, miközben én a felnőttekkel beszélgetek, ő nevetve szaladgál a teremben, pózol a fényképezőgépnek, játszik, ölelgeti az ajándékba kapott plüssmaciját.

Nézzük és vele nevetünk, isten tudja, mióta először a két nő is, a kislány hangosan kacag, ahogy kattog a kioldógomb. Matyi a könnyeit nyelve suttogja, hogy a gyereknek nevetés közben egy-egy pillanatra teljesen elsötétül a tekintete.

Csoportképre állítjuk be a négy vendéget, Matyi hátrál, exponál, aztán a következő pillanatban a kis Násztya odarohan hozzá, és hosszan, szorosan megöleli.

Tarpa – Örkény se írta volna meg szebben a zárójelenetet

Ez már igazán örkényi jelenetsor: amikor megállunk, hogy közelebbről megnézzük Esze Tamás falujának befogadóállomását (balra: a híres szárazmalom; jobbra: regisztrációs központ), nagy nyüzsgés fogad bennünket. A készenléti rendőrök regisztrálnak, a menekülők igyekeznek minél hamarabb választ találni a „hogyan tovább” kérdésre, egy maroknyi falubeli gyerek kíváncsiskodik. A helyszín legnyugodtabb élőlénye egy hatalmas, gyönyörű kutya, aki egy fához rögzített póráz végén várja, hogy a gazdája végezzen a papírmunkával, és mindketten megkapják a menekültstátuszt.

A gazdája ukrán.

Ő orosz agár.

Csepelyi Adrienn

Képek: Chripkó Lili / WMN