Háború a TikTokon – Egy egész generációnak van tele a töke a felnőttek által elcseszett világgal

–

A kanapé kényelméből kukkolt háború

Őszintén, a TikTokban számomra az a legzavaróbb, hogy megnyitom, és máris üvölt. Már akkor sok, amikor még fel se fogtam, mit látok. Ezért is töltöttem le és aztán töröltem annyiszor, mert nincs az a minőségi tartalom, ami miatt ezt az ingerorgiát el bírnám viselni.

Aztán jött a háború, és többen is mondták, hogy érdemes a TikTokon figyelni az eseményeket, ha szeretnék első kézből értesülni az eseményekről. Mivel a kattintásvadász szalagcímektől hamar besokalltam, viszont szerettem volna tájékozódni, gondoltam, utánanézek, miért is ajánlják annyian a TikTokot.

Úgyhogy: letöltöttem, beüzemeltem. Megint.

Eldöntöttem, hogy most nem hagyom, hogy kifogjon rajtam. Megnyitás után azonnal a kereső felé vettem az irányt, beírtam, hogy Kijev. És azonnal megértettem, mit értettek azon, hogy első kézből lehet informálódni.

Mire észbe kaptam, már egy élő bejelentkezést figyeltem, hogy egy férfi a tankcsapdák mögül közvetíti a folyamatos fegyverropogást, miközben megállás nélkül sivít a légiriadó.

Nem egy film részlete volt. Nem szólt alatta gondosan megírt narráció. Nem volt vágás. Ott voltam és akkor, azzal a férfival. Annyira sokkolt, hogy azonnal ki is léptem. És nem azért, mert felkavart a látvány, a tudat. Ezt azért már úgy gondolom, el kell tudni viselni (újságíróként mindenképp), hiszen ez oly sok ember napi valósága, köztem és a vérontás között viszont nemcsak egy telefon van, hanem sok száz kilométer (egyelőre).

Tehát nem a félelem miatt léptem ki, hanem mert hirtelen zavarba jöttem. Attól, hogy egyik kezemben a telefon, másikban a teám, rajtam fürdőköpeny, az itthon bekapcsolt diffúzorból árad az édes narancsillat, és a kedvenc puha takaróm alatt ülök a kanapén.
És azt kukkolom, hogy valaki épp közvetlen életveszélyben van!

Aztán leesett, hogy már maga a zavarom is zavarba ejtő; hát tényleg, le van szarva, én mitől vagyok zavarban. Nem én vagyok a lényeg, nem rólam van most szó!

Úgyhogy összeszedtem magam, vettem egy nagy levegőt, és visszaléptem az alkalmazásba. Tudni akartam, mi történik épp – mi az élet, az emberek valósága a hangzatos szalagcímek mögött.

Így akadtam Valeria Shashenok profiljára.

Ez a húszéves fotós lány ugyanúgy dokumentálja az életét félmillió követőjének, mint a háború előtt tette. És ezt szó szerint értsétek. Még nem vagyok ebben a műfajban akkora nagy spíler, de azt már tudom, hogy a TikTokon mindenféle trendek léteznek. Vagyis olyan, sokak által ismételt-másolt videós szekvenciák, amikor hasonló tematikára, vagy formai világra felhúzva készítik felhasználók a videókat – például egy adott zenére csettintgetnek, így bemutatva az otthonukat, a napjukat, az étkezéseiket. Vagy ugyanarra a zenerészletre adnak elő egy kézmozdulatsort, miközben a képernyőn megjelenő szövegben válaszolnak gyakran ismételt kérdésekre. És vannak, akik az életvezetési tanácsaikat két seggrázás közé illesztik, meg olyanok is, akik híres beszédekre tátognak. Szóval, a tényleg kreatív ötletektől a felkavaróan primitív tartalmakig mindenféle trend létezik.

Szóval, Valeria. A fényképész egyik nap még montázsokat posztolt fotózásokról, az utazásairól, aztán, ahogy nőtt a feszültség Ukrajnában, úgy változott a közvetített tartalom; egyik nap csodaszép felvételeket láttunk az otthonáról, majd másnap már a bunkerből jelentkezett be. Mindezt humorral fűszerezte; úgy mutatja be a bunkert, mintha egy szállodaszobát kellene reklámoznia. Nyitja a kicsi hűtőszekrényt, mutatja, hogy most sajnos nincs avokádó, viszont van két vécéjük is. Aztán a boltban felveszi az üres polcokat, mi pedig vele együtt örülünk, hogy azért sikerült bevásárolnia ezt-azt.

@valerisssh Living my best life 🥰🥰🥰 Thanks Russia! #ukraine #stopwar #russiastop ♬ Che La Luna - Louis Prima

Valeria szemén keresztül minden apróságot elkezdünk értékelni mi is, itt, a békében. A dézsában olvasztott víz a wellness és az anyukája által kisütött palacsinta a Michelin-csillagos fogás.

A szülei lelkesen csettintgetnek és ugrándoznak a videókban, miközben a lányuk sötét humorral szúrogat oda Putyinnak. Például amikor gerslit eszik Putyin tojásaival, vagy amikor odaképzeli őt a bokszzsák helyébe.

Megmutatja, ahogy sétál (vagy épp fut) az utcán, hogy a romok között áll, vagy a szétlőtt kórházban, aminek kapcsán megköszöni Putyinnak a renoválást, igazán nem kellett volna, mondja.

@valerisssh

I can’t believe🥲

♬ original sound - anna paul &lt3

Míg az egész elképesztően megrázó, mégis van benne valami felemelő. Mert megmutatja, hogy egy ilyen pokoli helyzetben is meg lehet őrizni a humorérzéket, és hogy az ember az utolsó pillanatig képes kapaszkodni a mindennapi dolgok hétköznapi normalitásába.

Valeria egyelőre a szerencsésebbek közé tartozik, hiszen az óvóhely, ahol most meghúzza magát, egészen kulturált, együtt lehet a családjával és a kutyájával.

A józan esze megőrzésében pedig segít neki, hogy az érzéseit és gondolatait kreatívan kifejezheti a TikTokon.

Talán ezért is fedezte fel magának a nemzetközi média, már a BBC és a CNN is készített vele interjút.

Jövőkép nélkül születtek

Valeria nem más, mint nemzedékének a hangja.

Belenéz a kamerába, forgatja a szemét, de úgy, hogy a tekintete szinte öl, közben felirat jelzi, hogy épp a környéküket bombázzák.

Ennek a generációnak teljes joggal van tele a töke a felnőttek által elcseszett világgal.

Már tudják, hogy most is ugyanazok osztják a lapokat, mint régebben, a következményeket pedig meg majd ők, a fiatalok szívják meg. Ezek a tizenévesek már azelőtt elveszítették a prespektívájukat, hogy megszülettek volna, ma pedig pláne nincs jövőképük, miközben úgy kell tenniük, mintha lenne. (Békeidőben) ugyanúgy kell iskolába, dolgozni járniuk, tisztelniük kell az idősebbeket, gondolkodniuk kell a családalapításon, mintha ők is tervezhetnénk tíz-húsz-harminc évre előre. Sokuk becsületére szóljon, hogy meg is próbálják, de közben pontosan tudják, hogy nemhogy tíz évre, de lassan egyre sem lehet tervezni. Sőt. 

És akkor ide jöhet a szarkazmus. Mert a szarkazmus, a humorérzék, az önirónia e generáció számára a túlélés záloga. Nemcsak a háborúban, hanem úgy egyáltalán, az egész életben. 

Nem tudják, mi vár rájuk, jóra aligha számíthatnak, hát akkor riszálnak a bunkerben, csettintgetnek a törmelékek fölött, és úgy küldik el a francba Putyint, mint akiknek már úgyis mindegy. Hiszen a létbizonytalanság a normális, nincs mitől félni.

Hiszen a jövőkép nélküli életnél nincs félelmetesebb. Márpedig ők eddig is ebben léteztek.

Anne Frank nem csak azért jutott eszembe Valeriáról, mert háború alatti rejtőzködés közben dokumentálja a hétköznapjait. Hanem a tekintetük miatt – van bennük valami hátborzongatóan hasonló. A fiatalságból fakadó csillogás mögül kilátszó tompaság, egy fájdalmas matt szűrő a fiatal csillogásban. Valami olyasmi, amit azoknak a szemében lehet csak látni, akik már szembenéztek a halál igazságtalanságával, a háború ocsmányságával. 

@valerisssh NATO, CLOSE THE SKY OVER UKRAINE! #ukraine #stopwar #nato ♬ Another Love - Tom Odell

Egyik nap dől a pénz, másnap már be kell osztani az ételt

Kristina Korbs a háború előtt tipikus tiktoker volt. Rázta a fenekét, itta a pezsgőt a repülőn, miközben azt hirdette, hogyan lehet kriptovalutával milliomossá válni. Vagy valami ilyesmi. Őszintén szólva ez a világ túl távol áll tőlem ahhoz, hogy megértsem. Smink, haj, szerkó belőve, minden a pénzről szól. Ha egy hónapja elém kerül az oldala, gondolkodás nélkül lépek ki, nem az én világom. 

Aztán jönnek az oroszok, Kristina pedig az erkélyéről jelentkezik be élőben, a követői – akik több mint félmillióan vannak – kérdezgetik, hogy van, ő pedig válaszol, mesél, miközben hallani a becsapódások és fegyverropogás hátborzongató hangját a kijevi utcákról. Felfoghatatlan, hogy mennyire profin nyomja, csak a nagyobb durranásokra rezdül meg.

El is mondja, hogy számára is furcsa, milyen hamar megszokta ezeket a hangokat. A félelem hullámokban tör rájuk, alig alszanak, együtt a család, folytonos készenlétben vannak.

Megmutatja, milyen elképesztően nehéz bevásárolni, vagy benzint venni, ha egyáltalán sikerül (többnyire nem). Mesél arról, hogy épp próbálnak tervezni, miként osszák be az ételtartalékaikat. Híreket is közvetít, beszámol arról, mi hír a social mediában, mesél a gyakran emlegetett hősről, a „Kijevi Szellemről”. Ő a szuperpilóta, aki tucatjával vadássza le az orosz gépeket. Kristina videóiban üzen a Nyugatnak, a követőinek, tapasztalatokat és számokat közöl, például hogy hány óvodát, iskolát és kórházat bombáztak már szét az oroszok, megmutatja, hogy hullik csomókban a haja a stressztől, kifejezi háláját a civil ellenállóknak.

@moneykristina Reality of it all #war #ukraine #kyiv #update #helpukraine ♬ Ambient-style emotional piano - MoppySound

A kevés munkával sok pénz hirdetése és a business classon pezsgőzés mintha soha nem is lett volna. 

Háború a TikTokon

És a sor folytatódik.

Mia Alien már a háború előtt is azon dolgozott, hogy hidat teremtsen Ukrajna és a többi ország között. Edukatív videói tisztába tettek sztereotípiákat, helyesírási hibákat, félreértéseket az országával és annak történelmével kapcsolatban. A háború óta is igyekszik a tényekre szorítkozni, összegzi az aktuális eseményeket, de még olyan videót is készített, amiben megmutatja, hogyan kell helyesen kiejteni Harkiv nevét – ha már úgyis mindennap kimondják a hírekben. 

@mila.alien Now we have a functioning tank. Thank for donation. #ukrainiannews #ukrainianpeople ♬ original sound - Mila Alien

Megragadta a figyelmem Katrin Melody TikTokja is, aki korábban életmódtartalmakat osztott meg, most pedig már ő is a háborúról posztol, és azt is megmutatja, milyen kommenteket kap oroszoktól, amelyek Putyint éltetik és azt állítják, hogy az ukránok hazudnak. 

Marta Vasyuta követői több mint kétszázezren vannak, és olyan videókat találtam a profilján, mint például egy kárörvendő merengés azon, hogy a pasik, akik anno ghostingolták, vajon mit szólnak ahhoz, hogy a posztjaival felkerült BBC címoldalára. „Welcome to hell” felirattal mutatja a tankokat, a frontot, és közben bömböl a Highway to Hell. De kitett egy olyan videót is, amelyen az ablakából mutatja, hogyan lövöldöznek Harkivban. Mondanom sem kell, a háború előtt az ő oldala sem szólt másról, mint a fiatal tiktoker csajoké általában. 

@martavasyuta You guys still have time to return home alive #ukraine ♬ Highway to Hell - AC/DC

Miután bekövettem ezeket az embereket, a TikTok algoritmusa villámgyorsan rájött, hogy tuctuc zenére riszáló videókkal engem nem fog magához láncolni. Ezért úgy alakult, hogy ha felmegyek az appra, szinte azonnal háborús tartalmakat látok. Hogyha épp nem utcai harcok és lakóépületekbe csapódó rakéták jönnek fel a kezdőoldalon, akkor Zelenszkijt éltető és Putyint alázó klipeket találok. Vannak Putyinnak gúnyosan hálálkodó videók is, amelyekben ukránok köszönik meg, hogy eljött megmenteni őket, miközben a feliratok alatt a szanaszét bombázott városokat mutatják. Mondom, az irónia a túlélés záloga.

Furcsa világban élünk

A szomszéd országban vérontás van, miközben civilekre lőnek, a világnak föl kell készülnie egy újabb humanitárius katasztrófára. Milliók kénytelenek elhagyni az otthonukat, a hazájukat, a szeretteiket. A szemünk előtt zajlik a történelem, és mi úgy figyelhetjük, hogy közben farkasszemet nézhetünk azokkal, akik ezt épp átélik. 

Senki sem akar háborús influenszer lenni. Ők sem akartak, mégis azzá váltak. 

És mit teszünk közben mi, felhasználók? Szörnyülködünk, hullajtunk pár könnycseppet, utalunk pénzt a felbukkanó számlaszámokra, esetleg önkénteskedünk. Aztán az életünk folyik tovább a megszokott mederben. Mi annak a súlyát visszük a vállunkon, hogy hallgatjuk a segélykiáltásaikat: „Close the sky!” („Zárjátok be az eget!”) és együttérzünk velük, miközben azért ott motoszkál bennünk a félelem, hogy ez a háború tovább eszkalálódhat.

Ha úgy vesszük, ezeknek a profiloknak a követése nem más, mint katasztrófaturizmus. Reggelente felmegyek a TikTokra, megnézem, mi van a kedvenceimmel, töltöttek-e fel új videót. Ha nem, elgondolkodom, vajon jól vannak-e. Élnek-e még. Mert ez a lehetőség valahogy a virtuális világban kevésbé merül fel. Hiszen ők – vannak. Élnek. Ez olyan magától értetődő, nem? Hát nem. Mert ők is hús-vér emberek, egy rettenetes háború közepén. Hogy mi motiválja őket a posztolásra, a küldetéstudat, vagy az, hogy addig is elterelik a figyelmüket, átfordítják a történéseket és az érzéseiket alkotásba, szinte mindegy is. Írják digitális naplóikat a bunkerekben, vagy a légicsapásoknak kiszolgáltatott lakóházakban. 

Mi pedig követjük őket, kommentelünk, küldjük a virtuális öleléseket, minden sejtünkkel drukkolunk nekik. És közben azért fohászkodunk, hogy ennél több párhuzam ne legyen köztük és Anne Frank között.

Szabó Anna Eszter