–

A Cheer a texasi Corsicanába repíti a nézőket, hogy megismerkedjünk a kisváros szurkolócsapatával, a Navarro Cheerrel, amelyben Monica Aldama edző irányításával az ország legjobbjai készülnek a sportág legrangosabb versenyére, a Daytonára. A szinopszis alapján ez eddig akár a Hajrá, csajok című film következő része is lehetne, de nagyjából annyi a hasonlóság a filmben látott szurkolói lét és a valódi cheer között, mint, mondjuk, a Hupikék törpikék albumai és a Guns N’ Roses lemezei között.

A Navarro a fény az alagút végén

A műsor nyers őszinteséggel mutatja be, hogy az isten háta mögötti településen hogyan verődik össze egy csapat fiatal, akiknek szó szerint a túlélés kulcsát jelenti, hogy bekerülhettek a Navarróba, és Monica szárnyai alatt képezhetik magukat. A Cheer kiváló érzékkel, de azért ízléssel fókuszál azokra a szereplőkre, akiknek a hányatott sorsa még inkább magával húzza a nézőt, aki csak döbbenten figyeli a kanapén elterülve, nachost ropogtatva (jó, ez lehet, nem érvényes mindenkire, csak rám), hogy mások a gravitációt és a fizika törvényeit látszólag meghazudtolva mire képesek a testükkel.

Az elképesztő akrobatamutatványokat bemutató Lexi mindig is problémás kamasz volt, elmondása szerint már börtönben ülne, ha nem került volna a csapatba, és nem tapasztalta volna meg azt a támogatást és biztonságot, amelyet ez a közeg jelent számára. A hihetetlen fizikumú Ladarius is őszintén mesél arról, hogy miután édesanyja börtönbe került, szexuálisan bántalmazták, amíg gondozás alatt állt, ráadásul saját testvérei igyekeztek erőszakkal, szó szerint kiverni belőle a homoszexualitást. A múltjából fakadóan folyamatosan küszködik a démonaival, de az életében – ahogy a többi csapattagéban is – anyai szerepeket betöltő Monica folyamatosan arra sarkallja, hogy jobb ember váljon belőle.

A sorozat egyik kulcsszereplője, Morgan, aki családi háttere miatt jókora hátránnyal indul a többiekhez képest, mégis hihetetlen elszántság és alázat van benne, így fogalmaz:

„Akárki találta ki, hogy valaki, akit a levegőbe feldobnak, minél többször megpördüljön, tuti, hogy elmebeteg volt. És mégis, én vagyok az az őrült, aki ezt megcsinálja.”

Még akkor is, ha a bordái már olyan mértékben sérültek, hogy szigorú pihenésre ítélnék az orvosok. Morgan azonban retteg, hogy csalódást okoz. Elsősorban Monicának.

Az edző előtt ugyanis egyetlen cél lebeg, hogy az ország legjobb szurkolócsapatának mondhassák magukat. Az elmúlt évek sikerei és díjai őt igazolják. Keménykezű, szigorú, hatalmas elvárásokat állít a fiatalok elé, ugyanakkor foggal-körömmel védi őket, akikre két vér szerinti gyermeke mellett a sajátjaként tekint.

„Egy igazi vadállat”

– mondják róla a sorozatban.

A cél valóban szentesíti az eszközt?

A műsor elképesztő népszerűségre tett szert az első évad után, ezzel együtt rengeteg támadás is érte a csapatát vasmarokkal fogó, mindenre elszánt Monicát, akit sokan azzal vádoltak, hogy

a kiszolgáltatott, akár zaklatásnak is kitett gyerekek mentális sérüléseit kihasználva hajszolta őket a maximális teljesítménybe.

Drámai jelenet, amikor az egyik stunter, azaz tartóember, TT, elképesztő hátfájdalmakkal küszködik, de Monica újabb és újabb gyakorlatokat csináltat vele egyfajta büntetésként, amiért a fiú a kérése ellenére részt vett egy hétvégi klubversenyen, figyelmen kívül hagyva a csapat érdekeit. Megrendítő látni, ahogy egy olyan kemény sportember, mint ez a fiatal srác a fájdalomtól összetörten feszegeti a határait, majd a földre roskadva zokog, csak hogy ne okozzon csalódást a csapattársainak és az edzőjének.

A sorozat kapcsán sokan felemlegették a híres Károlyi házaspárt, Károlyi Bélát és Mártát, akik legendás szigorral, pontosabban kegyetlenséggel edzették az amerikai tornászlányokat, és akikkel együtt dolgozott az a dr. Larry Nassar is, aki több száz fiatal lányt molesztált szexuálisan a felkészülések idején. Tetteikről a tornászszövetség jó sokáig nem akart tudomást venni, hiszen ez nemcsak a megítélésüket, de a csillogó érmek számát is veszélyeztette volna. A párhuzam azért is érdekes, mert a Cheer első évadában bemutatott főszereplők egyikéről a második évad forgatása közben derült ki, hogy több kiskorút is zaklatott, és ezért akár ötven év börtönbüntetésre is ítélhetik.

A szórakoztató sorozatnak induló műsor önkéntelenül is azt a súlyos morális dilemmát feszegeti, hogy az őrület, a megszállottság, és akár a kegyetlenségbe hajló szigor elengedhetetlen mozgatórugói-e az élsportnak,

illetve hogy elérhetők-e ugyanazok a sikerek mindezek nélkül.

We can

We will

We must – szól a csapat mottója, ami magyar fordításban elég esetlenül hangzik, de talán valahogy így szólna:

Tudjuk

Csináljuk

Muszáj

A sorozat egyértelművé teszi, hogy ezeknek a fiataloknak élet-halál kérdés a Daytona verseny, amire a csapat egész éven át edz, hogy aztán 135 másodperc alatt megmutathassák, hogy valóban ők a legjobbak.

Ha pedig valaki hibázik, egy egész csapat munkáját teszi tönkre.

Elképesztő nyomás, fizikailag, lelkileg és mentálisan is.

A második évad pedig még mélyebbre megy, nem csinál úgy, mintha az első évad nem forgatta volna fel fenekestül a navarrósok életét. Éppen azt mutatja be, hogy a népszerűség oltárán milyen további áldozatokat kell hozni, és milyen árnyoldalai vannak, ha az egész világ megismer és téged akar – szeretni vagy épp kritizálni.

Annak, aki szeretne önfeledten kikapcsolódni, nem biztos, hogy a legjobb választás a Cheer, de aki valós képet akar kapni a szurkolócsapatok világáról, az élsport és a hírnév árnyoldalairól, annak instant kattanást fog hozni a sorozat. Kommentben pedig őszinte kíváncsisággal várom a véleményeteket Monica módszereiről, mert én még most zavarban vagyok, hogy csodálom, vagy inkább elborzaszt mindaz, amit láttam.

Krajnyik Cintia

Képek: Netflix